Dunaújvárosi Hírlap – 1967. január 24.
Fénylő ablakok mögött
Tulajdonképpen azzal indultam útnak, hogy írok egy szép, derűs hangulatú, pozitív riportot arról, hogyan töltik estéiket az építők új munkásszállójukban. Azt akartam bemutatni, milyen kellemes egy minden kényelemmel felszerelt, modern, központi fűtéssel ellátott szállóban az élet.
Maguknak építikAugusztus utolsó napjaiban tették meg az első kapavágást a régi piac területén az építők. Az ÉM 26-os Építőipari V állalata 1200 személyes munkásszállójának építése kezdődött meg a nyáron, itt kapnak otthont a családtól távol élők. A munkásszálló, vagy inkább szállókomplexum több épületből áll majd. Az első lakóépület már a Béke tér peremén magasodik, az utolsó emelet falazását végzik a kőművesek. A másik lakóépület betonalapjai nagyrészt szintén elkészültek. Az új épület alsó szintjén hűvös csend van. A toronydaru valahová a magasba emeli téglaterhét, csak a felsőbb emeleteken kopácsoló kőműveskalapács hangja jut el idáig. Az egyik félig kész szobában rögtönzött irodát rendeztek be az építkezés vezetőinek. A fehérre meszelt csupasz falon rajzszöggel odatűzött tervrajz ábrázolja a leendő épületek nagyságát, alakját. Ezt nézve és Mikó Ferenc építésvezető szavait hallgatva egy impozáns, modern épületcsoportot képzelhetünk magunk elé. B.G. Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1965. október 22. |
A pufajkás
Az első “pozitív hőssel” megjártam. Gumicsizmában, pufajkásan mogorván, fázósan lépett a szobába, ügyet sem vetett arra, hogy szőnyeg van a padlón, a radiátor felé tartott. Lehúzta ormótlan kesztyűit és nagy fekete mancsát hozzá-hozzáérintette a fűtőtest bordáihoz.
Látszott rajta, egész nap kint volt a hidegben, s szinte kínlódva olvasztja ki magát a jégből, dérből, zúzmarából. Percekig toporgott, amint a meleg átjárta, kábult fásradtság öntötte el. A háta közepe sem kívánta, hogy nyilatkozzék a tolakodó újságírónak. Aztán ledobta piszkos pufajkáját, lerántotta a csizmáját, a csaphoz ment kezet mosni. A szappan nem vitte a feketeséget, hiába dörzsölgette.
– Fagyás! – jegyezte meg kurtán. – Hiába a nagy kesztyű, dolgozni nem lehet benne igazán. Le kell húzni a munkában.
Előrámolt az asztalra, felvágottat, disznósajtot, kiterített egy papírt asztalkendő gyanánt, kenyeret vágott finom pengéjű bicskával és falatozott.
Oda-odalesett a radiátorhoz, ahol leolvadt a hólé és barna foltot hagyott a bordázat alatt. Megrándította vállát, mintha mondaná, – nem érdekes…
– A Déliben laktam, tizenöt évet húztam le barakkban, nem kívánhatja minden partviskoptató, hogy a kedvében járjak – fordult felém magyarázkodva, mikor észrevette a barna folt miatt rosszallásomat.
– Jobb itt, mint a Déliben volt? – hangzott az együgyű kérdés. Kitérő választ adott.
– Ahogy vesszük. – Mogorvasága megenyhült. – Az egy teljesen más világ volt. Ott az ember sajátmagával volt elfoglalva…
Amint megette a vacsoráját és elpakolt, feloldódott, és látszott, örül a társaságnak.
– Régi história az enyém… tizenöt éve távol a családtól, csak kéthetenként vergődtem haza. Csoda-e, hogy az asszony elhagyott.. ? Két emberhez tartozom, vagy inkább két ember tartozik hozzám tulajdonképpen. Az egyik a fiam, most négy esztendős… a másik az apám… közel a hetvenhez. Mindketten távol, én meg itt. .. egyedül. S mint aki számvetést készít, csendesen beszélni kezdett. A Déliben az elején tízen-tizenöten laktak egy szobában.
Barakktáborok és szociálpolitika
Emeletes ágyak voltak. Később már csak négyenöten, aztán annyian sem. Munkából hazatérve bajlódtak a begyújtással, a kályhával, a szénnel, mire meleg lett, örültek, ha ágyba bújhattak és aludtak.
– Itt más… itt van idő… de nem tudok mit kezdeni vele. S ilyenkor gyakran eszembe jut a család. Ezen emésztem magam…
Déliváros 1964 – MTI Fotó: Járai Rudolf
A mogorva, fagyos ember egyszerre gyermekien lágyul el és bevallja, hogy a televízió, a könyv, az újság szép dolog, mégis távol esik tőle az efféle szórakozás. Évekig nem volt része benne, s most csak “ténfereg” körülötte. Egy-két pohár sör, dupla fekete, elüldögélni mellette… számára ez jelenti a szórakozást.
– Ezt szoktam meg kérem, mást nem mondhatok – mondja engedékenyen. Búcsúzáskor hosszan szorongatja a kezemet, kikísért a folyosóra és arcáról áradt, sajnálja, hogy elmegyek, mert egy kis beszélgetéssel elüthettük volna az estét…
A Béke tér egyre szépül. A piac rendezett lett, az építők munkásszállói pedig a nyárra benépesítik környéket. Az autóbusz pályaudvarnál a napokban új, korszerű könyvpavilon nyílt. A munkából jövők és az autóbuszra várók ezentúl itt is vásárolhatnak könyveket, s olvasással megrövidíthetik a várakozási időt. Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1966. február 25. |
Két öreg
Családiasabb a kép az első emelet 108-as szobában. Vajda József ács, az építőmunka veteránja, sovány arcú, élénk, korát meghazudtolón fürge ember – idén tölti be a hatvanadik évét – úgy fogad, mintha a Tolna megyei Szedres községben a házába kopogtatnék. Társa, Horváth István, a földije, nagy tál gőzölgő paprikáskrumplit hoz be, s az étel illata teljesen betölti a szobát.
Mintha a “tiszta” szobában ülnénk össze egy kis beszélgetésre, megelevenedik a világ, s a szót Vajda József viszi. Kifogyhatatlan mesélő, elsorolja mi minden történt vele az utóbbi napokban, hetekben.
– Március 18-án megyek nyugdíjba, ha igaz, bár az építésvezetőm nem szívesen ereszt el. Mondta, hogy nagy baj lesz az oxigénüzem építésénél, ha én elmegyek, mert a finom munkákat csak én tudom igazán jól megcsinálni. Hát most “előre gyártok”, hogy akkorra meglegyen minden, ami kell.
Az ácsplajbász most is ott van az asztal sarkán, elmaradhatatlan szerszám. Aztán szóba került család. Az öreg ácsnak hat gyermeke van, és nem kis büszkeséggel mondja, hogy kettő közülük az ő nyomdokaiba lépett, mert az építő szakmát választották.
Horváth István az ötvenhetediket tapossa. Kevés szavú ember, megjárta a Radart, Délivárost, télen ráderesedett a takaró reggelre, mintha csak felejteni akarná, ami volt, inkább arról beszél, ami most van.
– Megnéztük a kézilabda meccset a TV-ben. Milyen ügyesen dobálták a labdát, ördöngősen szaladtak vele.
A szedresiek együtt vannak a szállóban, a szomszéd szobákban szintén földiek.
– Közel vagyunk itt is egymáshoz és ez jó – mondja Horváth István. Nyílik az ajtó, a látogató nemrég érkezett meg Szedresről, hazaugrott valamiért. Körülfogják és lesik ajkáról a szót: mi újság otthon.. !? Aztán úgy éjfél körül megszólal majd valaki: No emberek, aludni, mert holnap kezdődik újra a munka…
Befejezés előtt áll az építők munkásszállásának első szárnya. A háromszemélyes szobák festését végzik, elkészült a másik két szárny falazása is. Botocska Pál brigádja a kétezer személyes étkezde és konyha alapozását végzi, hozzákezdtek az orvosi rendelő és betegfektető alapozásához is. A tervek szerint a munkásszálló első szárnyába júliusban beköltöznek a lakók Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1966. május 10. |
A fiatalok
Mintha csak nekik találták volna ki ezt a szállót. Ott “tátják a szájukat” a TV előtt, a spórolósabbak főzőcskéznek, aztán előveszik sakkot és izgalmas partit vívnak. Aki a nótát kedveli, a tangóharmonikát nyúzza, a komolyabb terveket forgatók pedig tanulnak… rendületlenül.
Petróczi László géplakatos nem éppen mai fiatal, 53 éves, szobatársai viszont: Bus István és Libor Imre még feleannyi idős sincsen.
– A két gyerek technikumba jár – mondja az öreg olyan hangsúllyal, mintha az édesapjuk lenne. Az asztalon kék borítású könyvek, füzetek, szinte árad a szobából az “iskolaszag”.
Bus István az ajtót szélesre tárva lép a szobába és kihúzza magát.
– No, hogy sikerült? – kérdi az öreg géplakatos.
– Sikerült! Képzelje, “töriből” négyesre mentem.
– Tudtam én, hogy fog az menni – és a vizsgázóknak kijáró tisztelettel megszorítja a fiú kezét. A következő szava:
– Imre? – Neki is ment jól… ma később jön haza, felugrott a menyasszonyához, elújságolni az eredményt.
Petróczi László a fiatalok körében maga is megfiatalodott. Hogy ne unatkozzék, amíg szobatársai tanulnak, maga is rákapott a könyvekre, a tanulásra, ötvenhárom éves fejjel szakmai továbbképzőre jár és versenyre kelt a legényekkel. Mint mondja: a jó példa kedvéért. S mi tagadás, állja a sarat. Talán ezért övezi oly nagy tisztelet szobatársai körében.
A folyosón többen állnak, beszélgetnek. Az egyik ajtó félig nyitva, Csékmány László levelet ír haza. Amint kilépek a szálló ajtaján, megcsap a hideg. Rendezgetem gondolataimat, próbálom kialakítani magamban, mennyivel kaptak többet az itt élő emberek.
A pufajkás jut eszembe, aki nem tud mit kezdeni az idejével. Talán felkerekedik és elmegy valahová sört inni. Utána “balhézik” egyet. Vagy talán elténfereg a folyosón és egyszer csak benyit a könyvtárba… Pozitív riport? Még nem egészen az, s itt a nyelvem hegyén egy frázissá kopott mondat; mélységes igazság; a környezet formálja az embert…
Sasvári György
Béke tér a munkásszálló épületeivel /1968
fotó: fentrol.hu
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.