Palócföld – 1966. – 2. szám
Emléktábla a Szórád Mártonról elnevezett egykori általános iskola homlokzatán
Barna Tibor
A mi színházunk
/részlet/
1951. augusztus 20. Dunapentele. Történelmi nap a Faluszínház életében. Az első előadás napja.
“Dunapentele nagyközség, 3950 lakossal. Propellerállomás. Gőzmalma, vasútja, postája és távírója van” – olvashatjuk a korabeli lexikonban.
Itt kezdett hát a Faluszínház, de a régi falu már ekkor óriássá növekedés jegyeit hordozta.
A krónikás így emlékezik a nevezetes eseményre:
“Három viponkocsi, kis karavánra emlékeztetően, egymást követve gördül az országúton. Jó félórája már, hogy eltűnt mögöttünk a főváros csodálatos látképe. A hegyek, a dunántúli hegyek nyúlványai kartávolságnyira húzódnak az út mentén. Balról a csendesen morajló Duna. Tükrében a felhőtlenül tiszta égbolt füröszti nyugtatóan kék színét.
Dunapenteléig az út 82 kilométer. Az elágazásnál megkopott tábla jelzi, hogy van még idő tréfára, dalra. A három viponban ugyanis afféle mozgó főpróba folyik. A harmonikás fürge ujjai háromszor-négyszer végigszaladnak a billentyűkön. Két színésznő a nagysikerű szovjet film csasztuskázó kettősét utánozva a csípős-vidám strófákat ismétli, az első gépkocsi vezetője pedig talán gondolatban már színházavató előadás közönségének zsongását hallja.
De hát milyen is lesz az első?… Ebben az izgalomfűtötte hangulatban szinte percenként kérdezik egymástól ezek a modern tháliások. S a dunapentelei előadással egy időben még három helyütt mutatkozik be ma az Állami Faluszínház: Határgárdoson, Mindszenten és Kunhegyesen. Itt egy bűvész, a másik társulatnál zsonglőr meg harmonikaművész egészíti ki az együttest.
A viponok elérik Dunapentele határát. Régi, nagyon régi dunántúli falu ez. Az apró kockakövekkel kirakott út két oldalán vakolatlan kis házikók sorakoznak. Az iskolaudvaron a nyersdeszkából rögtönzött piros-fehér-zöld és egyszínű vörös zászlókkal díszített szabadtéri színpad köré vagy ötszázan sereglettek össze… Ascher Oszkár szaval… tréfás jelenet, következik… vers… énekszám…
Él, lélegzik egy új színház.”
Aztán egy újabb bejegyzés a krónikában:
“Budapest, Madách-tér. Próbatábla. Moliere.”
A tizenöt év nem töretlen út, de megtorpanások után újból és mindig felfelé ívelő. Számos élményes est bizonyítja Nógrádban is, apró falvaink egész sorában. A kezdés óta eltelt másfél évtizedben Dunapenteléből, az apró falucskából város nőtt, Dunaújváros, a művészeti vállalkozás Déryné nevét vette fel. A színház társulatai a másfél évtized útjain 12 millió kilométert tettek – elméletben tizenötször oda-vissza a Föld és a Hold közötti távot -, előadásaik számával jóval túlléptek a harmincezrediken és kilenc millió nézőt szórakoztattak, gyönyörködtettek. És milyen szerzőkkel!… Sophokles, Shakespeare, Ben Johnson, Moliere, Lope de Vega Goldoni, Machiavelli, Schiller, Beaumarchais, Balzac, Dosztojevszkij, Shaw – hogy csak legnagyobbakat soroljuk, öt művet játszottak Shakespearetól – 584 előadásban (s most a hatodikat, az Otthellot), Molieretől egyedül a Tartuffe-öt 697-szer, 160 ezer néző előtt. És a többiek?… Lehár dalműve, a Vándordiák 660 előadást ért meg, 200 ezer nézőt vonzott, a János vitéz 540 előadását ugyancsak 200 ezer ember nézte. A nagy sikerek között tartja számon a színház, 461 előadással a Csárdáskirálynőt, 550 színrehozással a Liliomfit, 400-szor játszotta az Aranyembert, – a Tavaszi rügyek, a Dankó Pista 330, a Kőszívű ember fiai 260 alkalommal került színpadra s egyikük nézőszáma sem maradt alatta a 150 ezernek A Déryné Színház tehát igazi népszínházzá lett kulturális életünkben. Olyan szolgálatok a fentebb soroltak, amilyenekről egyetlen magyar színház sem adhat számot, – nemhogy egyedenként, de együttesen sem. És ezt a szolgálatot olyan helyeken teljesítették a művészek, ahová előttük egyáltalán nem, vagy csak véletlenül jutott el színház.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
