Úgy, ahogy történt – 24. rész

– 24. rész –

Ami még a városligeti szórakozásokat illeti, mindig szerettem volna felülni, vagy inkább gyakrabban felülni a hullámvasútra, mert az jelentette az igazi izgalmat, no meg a szellemvasút.
Ezekre azonban igen ritkán sikerült felülnöm, mert a parki belépő árából több “szolgáltatást” is igénybe lehetett venni a Mutatványos soron.
Természetesen ültem én is a fentieken, de a hullámvasút több volt, amit vártam, a rendkívül félelmetesnek elmesélt szellemvasút meg kevesebb. De hát ilyen az élet. Nem?
Külön kell szólnom az Elvarázsolt kastélyról. Ez igen! Azt hiszem ez ellen senkinek sem lehet kifogása. A földszinten különböző torzító tükrök voltak, amelyekben hol igen soványnak, hol igen kövérnek láthattuk magunkat, mozgó szőnyegeken lehetett közlekedni, voltak rázó székek is, sőt folyton billegő hajószoba, amelyben bizonyára a tengerészeket képezik ki a viharok kiállására.
Az első emelet közepén (mert emelet is volt!) egy kis beszögelésnél volt a “felfúvó”, amely teljesen rapszodikusan, alulról felfújta az útkereséssel elfoglalt hölgyek szoknyáit. Alaposan! Ezt kívülről szépszámú tömeg figyelte, remekül szórakozva! Hogy ezt a fúvókát szabályozták-e, vagy már akkor is valami automatika működtette, nem tudom. Annyi azonban feltűnt, hogy ha férfiember ment át aszakaszon, akkor mintha ritkábban működött volna. Talán valamelyik paraván mögül szabályozták?
Az Elvarázsolt kastélyból kijutni a Hordón keresztül lehetett. Ez tulajdonképpen egy 2-2,5 m átmérőjű henger volt, amely hosszanti tengelye körül forgott. Ennek a kijáratánál is csoportosan lesték a látogatók az elsőket, hogy hogyan hemperegnek a hordó fenekén. Ezeket aztán “hivatásos” hordójáró alkalmazottak segítették ki.
Voltak azonban itt is látványosságok. Az igazi az volt, ha az illető nekifeszítette kezeit a “mennyezetnek”, és lábát szétterpesztve párszor körbefordult.
Ezt a produkciót esetenként a közönség akár tapssal is jutalmazta, s ha később a látványosságok között bolyongva feltűnt az illető, akkor a látogató csoportocskák maguk között mutogattak, hogy ez volt az, aki…
Én – bár jól elmagyarázták, hogy kicsit szembe kell menni a forgó hordóval – egyszer sem mertem átmenni rajta.
Hála istennek volt egy kis kijárati út mellette.
Nem hagyhatom ki a dodzsemet sem. Ezek a kis villanyautók nagyjából követték a bennük ülők kormánymozdulatait, de vagy késve, vagy nem pontosan; úgy ahogy ebből azután – ahogy manapság mondják – több “koccanásos” baleset származott, amelynek ismétlődése esetén akár becsületbe vágó minősítések is elhangzottak…
Szóval az Angol-park (később Hungária-park, majd Vidámpark) talán exkluzívabb szórakozóhely volt mint a városligeti Mutatványos sor, de mivel drágább is volt, ide bizony igen ritkán jutottam el.
A vidámságok után térjünk csak vissza az állapotbeli kötelesség teljesítésére: az elemi iskola I. osztályához!
Ez meglehetősen jól alakult, mert a húsvéti bizonyítvány nem került kiadásra; az érdemjegyek helyén csak az alábbi szöveg szerepel: “járványszünet”.
Ennek pontos okát elfelejtettem, de azt hiszem, hogy a himlőjárvány miatt történt ez a tanításkésés. Furcsa, hogy arra sem emlékszem, hogy milyen hosszú ideig nem kellett iskolába járni, meg azt is, hogy mivel töltöttem el ezt az ingyen kapott időt. Attól tartok, hogy nagyszüleimnél voltam a TANYÁN!
A mindennapi elemi iskola – ez volt a hivatalos megnevezés I. osztályában év végén a “következő osztályzatokat érdemeltem ki”:

Magaviselete:……………………….dicséretes
Szorgalma:……………………………dicséretes
Hit- és erkölcstan:…………………kitűnő
Magyar nyelv:
a) beszéd és értelemgyak……..kitűnő
b) olvasás-írás:…………………kitűnő
Számtan és mértan:……………….kitűnő
Éneklés:…………………………………kitűnő
Testgyakorlás:………………………kitűnő
Mulasztottam:………………………négy félnapot
Nem igazolt:…………………………félnapot

Eme – ugye nyugodtan mondhatom – kiváló bizonyítvány 1932. június 13-án kelt és valóságát olvashatatlan vezetéknevű Károly igazgató úr, valamint Thuránszky Rezsőné tanító néni saját kezű aláírásával és az iskola igen nagy bélyegzőjével (bocsánat!) pecsétjével is megerősítette.
Ez volt tehát a városi életem, munkám, szórakozásom. De mindez semmi ahhoz képest, amilyen élményekben nekem mint fővárosi gyereknek részem volt, amikor nagyszüleimhez Pentelére látogattunk a TANYÁRA.
Írásom első részében – amikor őseimet mutattam be – írtam a tanyáról. Most már – az egyszerűség kedvéért nem írom nagybetűvel, de kérem az olvasót, hogy mindig csupa nagybetűkkel olvassa.
Ez a tanya jóval délre Pentelétől volt elrejtőzve. Tulajdonképpen egyike volt a ún. Duna-dűlői tanyáknak, amelyek a falutól számítva Kádár-tanya, Farkas-tanya, Naszvadi-tanya, Török-tanya sorrendben következtek.
Megközelíthetőségük két módon is történhetett: vagy a hosszabb utat jelentő országúton, vagy a rövidebb, de földes utat jelentő “Ri-úton”, majd onnan letérve tovább a Duna-dűlőn.
Amikor Pista bátyámat kérdeztem, hogy tulajdonképpen milyen messze is vagyunk a várostól, kb. olyan válaszokat adott, hogy:
– Tudod, Pistikám, az országúton öt km, a dűlőn meg négy.
De, hogy a falu szélétől mérettetett-e, vagy a közepétől, vagy akár a templomtól, arra nem tudott válaszolni. Egy volt a lényeg: az országút hosszabb, de könnyebben járható, tehát esős, sáros időben ott kell hajtanunk, viszont a nagy forgalom miatt kicsit körülményesebb, mert lovaink nem szeretik a motoros járműveket, és ilyenkor a kocsisnak bizony kézben kell tartani őket.
Egy ilyen esemény számomra izgalmas élmény volt. Ha szembe jött az autó, azt már jó előre láttuk, és ilyenkor nagybátyám már kézben tartotta a szorosabbra húzott szárat, én meg vártam, hogy a jobb oldali Lidi lovunk mikor kezd idegesen balra kepesztetni.
De soha nem történt semmilyen galiba. Pista bátyám kemény kézzel fogta a pejkókat, legfeljebb ha hátul jött a jármű és vezetője rendes ember módjára váratlanul ugyan, de ránk dudált akkor már rendszerint késő volt a kézbe vevés, mert mire ez megtörtént, addigra a jármű elrobogott mellettünk. Volt amikor 50 kilométeres sebességgel is!
Ha már a közlekedésnél tartunk, hadd mondjam meg, hogy írásom idején – már kíváncsiságból is – katonai térképen lemértem a fenti távolságokat.
Hát ezek nagyon nem egyeznek!
A tanya az országúton több, mit hét kilométer. A Duna-dűlőn több, mint hat, és légvonalban 5,5 km, mindez persze a katolikus templomtól számítva.

Folytatás hamarosan…

Úgy, ahogy történt