Dunaújvárosi Hírlap – 1978. december 8.
Kibontakozás
Birkás István festőművész 31 éves. Dunaújvárosban él gyermekkora óta. Harminckét méter hosszú, három méter magas domborművet készít egy iskola belső udvarása. Vállalkozása nem mindennapi.
Korunk hatalmas városépítkezései egyre inkább szükségszerűvé teszik magasabb szintű építészet, tágabb értelemben a környezetalakítás mind igényesebb megvalósítását. Számos indíték ösztönöz erre a fejlődés törvényszerű útját bizonyítva. Ennek a folyamatnak az eredménye az is, hogy egyre több művész lépi át a nálunk érthetetlenül hosszú ideig szigorúan megvont műfaji korlátokat. A kormány által támogatott és következetesen alkalmazott művészetpolitika is elősegíti ezt a folyamatot.
Birkás István, festőművész létére most szobrászmunkát végez. Elképzelésének, a feladat megoldásának a szobrászat eszközeivel való megfogalmazása egyértelműen következik korábban végzett tanulmányainak, munkásságának eredményeiből.
Nyughatatlan, mindig újat akaró embernek ismerik őt Dunaújvárosban. Nevezték bolondnak is, sokan szidták, és dicsérték.
Gyermekkora óta Dunaújvárosban él, mindig intenzíven reagált a sajátos város gondjaira, fejlődésére, változásaira. Tavaly rendezett önálló tárlatán az Uitz Terem jobb oldali falán két hatalmas grafika között, nyersvászonból kialakított környezetben állította ki jelenlegi munkájának modelljét (tíz darab hússzor harminc centiméteres gipsztáblát), amit a művész a Római városrész iskolájának belső udvarára szánt. Az akkor kiállított festményei is (bár a szándék a befogadóktól jórészt észrevétlen maradt) értelmezhetők voltak pannóként, egy-egy nagyméretű, házfalra szánt mozaik tervének. A dekoratív vonal teljes mellőzésével, ritmus és arányok, színek és harmóniák alkalmazásával ezek a képek mind alkalmasak egy-egy épített külső vagy belső térrel való együttélésre.
Az első elképzelés három éve született és öltött testet különféle gipszváltozatokban. A korábbi festői, grafikai munkásság eredményei mutatkoztak meg a nagyméretű grafikák vonalrendjében. A történések, folyamatok egymásra tornyosuló, egymást termékenyítő, szülő és megsemmisítő vonal- és jelrengetegei kikívánkozva a síkból, plasztikus megfogalmazásban váltak kifejezővé igazán.
Mert a megvalósított hatalmas, kétszer három méteres táblák egymás után sorakozó felületein egy történet bontakozik. Előretörő és bemélyülő formák, a dinamikus vonalsereg, a fény és árnyék együttesen alakítják ki bennünk az elvont mű lényegét, magát a kibontakozást.
Ahogyan az élet a megszületés pillanatától egyre magasabb szinten valósítja meg önmagát, szerveződik sajátos renddé, úgy válnak a táblák egyre bonyolultabbakká.
A mű végleges helyén az iskola belső udvarán is e központi gondolat jegyében kap helyet. Az építészet, a képzőművészet összefonódása ez a neveléssel, az oktatással. A zsibongó, mozgó saját életét élő gyereksereget öleli körül majd a mű. Hatása nem közömbös, hiszen egymást követő nemzedékek viszik magukkal látványát… Mondandója, közlésének hőfoka a formálódó, változó gyerekközösségekben minden bizonnyal maradandó nyomot hagy majd.
A mű valódi méretben való megvalósítása hatalmas vállalkozás, amit a művész egyedül, alkalmazottak nélkül végez (alkalmanként baráti segítséggel). A munka méreteire jellemzően néhány adat: a tartóvázak vasanyaga négy mázsa. A formázásához használt agyagliszt húsz darab, egyenként 40 kilós zsákokban érkezett. Három heti munka kellett ahhoz, hogy az agyag formázásra alkalmas legyen. A művész minden napját azzal kezdte, hogy mezitláb beleugrott az agyaghalomba, aztán taposta, taposta. Gipszből 9500 kilót használ fel. Az emeléshez, rögzítéshez használt szerkezeteknek, állványoknak se szeri se száma. A városi tanács által kiutalt kiállítási csarnok 400 négyzetméterén mindenütt szerszámok, gépek, pallók, zsákok, szerkezetek. A megvalósításra szánt idő igen rövid: májusra készen kell lenni az összes képtáblának, hogy a kivitelező vállalat műkőüzeme a befejező munkákat elvégezhesse. A mű végleges kiformálódása, anyagának megválasztása évek alatt forrott ki. A korábbi elképzelések tűzálló samottot, alumíniumot, követ vettek alapul. A technikai, anyagi lehetőségek, a megvalósítás realizálhatósága végül is márványzúzalékos csiszolt műkő alkalmazását teszik lehetővé. (Külön nehézséget jelentett, hogy az anyagba negatív formákat kellett kialakítani, fordított állásban.)
A felcsiszolt nemes kőfelületen a zárt udvar enteriőrjében, a fénnyel együttélve a fehér felület – szinte vakítva szikrázva sugárzik majd. Mert a fény szerepe óriási. A fény és az árnyék állandó változása megeleveníti a formákat, új és új lehetőségeket teremt a mű befogadásához. Ennek tudatos megkomponálása is hozzátartozik az alkotáshoz.
A hatalmas, súlyos, plasztikai mű az irányított fény hatására élni kezd, mozogni látszik. A zömök formák rengetege, a vájt barázdák, a bemélyülő fogazatok, a súlyos gyűrődések ellenére szinte súlytalanná válva mozdulnak, lebegnek lendülnek, forronganak…
Bármely képzőművészeti mű érzékeléséhez idő szükséges, még kisebb méretek esetében is. A több tízméteres táblák érzékelése nem is lehetséges másképp. A kompozíció, mint egység, jelentős idő elteltével tudatosodik a szemlélőben. Ezek a táblák az építészeti mű létezésmódját élik. A vezérlő, meghatározó gondolat felfedezése, egyénenként is változó idő alatt zajlik le. Mindezt figyelembe kellett venni a tervezéskor a befogadás segítésére. Emiatt az időtényezőnek is szerepe volt az elemek és motivációk meghatározáskor. Optimális elemdarabszámot kellett kikísérletezni a változatosság, a ritmus kialakításával, az azonosíthatóság megtartása mellett. Fontos, hogy az egymás után következő táblákon megjelenő formák és variációik sorrendiségükben asszociálhatók legyenek, a tudatban is eszerint rendeződjenek, és a megkívánt kompoziciós rendben álljanak össze.
Sajátos rend kialakítására volt tehát szükség. Olyan művészi rendre, ami nem gátja, hanem segítője a befogadásnak, a nézőben realizálódó felismerésnek. Tovább nehezítette (könnyítette?) a művész dolgát az, hogy gyermekeknek kellett alkotnia. Feltételezése az volt, hogy ebben a kevéssé manipulált életkorban még hajlékonyabb a fantázia. Megvan a képzelőerőnek a saját világból, a gondolatiságból táplálkozó ereje. Ugyanakkor már kialakult az a képesség, hogy a befogadás a már felfedezett kapcsolatok révén logikus renddé szervezze a látottakat. Az egyszerű sorrendiséggé rendeződésen túl a gyerekek iskoláskorban már képesek a látványt továbbgondolni és újrafogalmazni saját szintjükön és nyelvükön.
Ezért is tartom jó gondolatnak, hogy a térség két oldalán a táblák fordított sorrendben ismétlődnek (sűrűsödés, ritkulás). Mindez matematikailag is leírhatóvá válik (ami a mai iskolásoknak tanított és már-már természetes) így a gondolat parabolája megjelenhet a kezdet – kiteljesedés – megsemmisülés ábrázolásában.
Ahhoz, hogy a művész gondolatát következetesen végigvihesse, a sorolást egyszerű egymásutánrakásból egységgé formálja, rendező elvet kellett találnia. A hatalmas méretek, az elvont kifejezésmód a képzőművészeti megfogalmazás, a befogadás időtényezője ezt egyértelműen megkövetelték.
Többféle lehetőség közül választva (ritmus, szín) rendező elvként Birkás István az arányt választotta. Természetesen nem spekulatív módon kigondolt arányrendszerről van szó, hanem intuitív, művészei viszonyítottságról. Ez az aránykeresés már a táblaméret kétszer három méteres, az aranymetszést közelítő meghatározásában megnyilvánul. De jelen van akkor is, amikor a jóval nagyobb technikai nehézséget jelentő egy darabban való formálást választotta, hogy elkerülje a másképp szükséges osztóvonalak zavaró megjelenését.
Kibontakozás – bronzba öntve
Birkás Istvánt eddig számos kiállításán bemutatott képeiről ismerhetjük. Mi késztette arra, hogy ilyen hatalmas vállalkozásba fogjon, egyáltalán mi késztet embereket arra, hogy életükből, véges energiáikból aránylag sokat egy-egy cél érdekében mozgósítsanak? A művész harmincéves múlt, három gyereke nyüzsög körülötte. Szocialista munkásvárosban él, mindennapos élménye a körülötte zajló építő, termelő tevékenység, a munka. Vállalása mindössze ennyi: megfeszített, egész embert kívánó munkával maradandót létrehozni, mindannyiunk örömére.
Erdész László
Felhasznált képek: www.birkas-istvan.hu
Dunaújvárosi Hírlap – 1979. szeptember 14.
Novemberre elkészül
 |
 |
A Vasmű úti kiállítási csarnokban a Képző- és Iparművészeti Kivitelező Vállalat szakemberei öntik Birkás István tizenhat táblából álló, száznégy négyzetméteres felületű domborművét. A harminc méter hosszú, közel négy méter magas, fehér műkőből levő alkotást november közepén emelik be végleges helyére, a Római városrészben épülő huszonnégy tantermes általános iskola zsibongójába.
(Németh Edit felvétele)
Dunaújvárosi Hírlap – 1980. szeptember 5.
A műtörténész szemével
Birkás István: Kibontakozás
Hétfőn délután kettős ünnepséget tartottak a castrumi új általános iskolában: az iskolaavatás és ünnepélyes tanévnyitó előtt felavatták városunk egyik festőművészének, Birkás Istvánnak “Kibontakozás” című domborművét, amely dombormű az iskola előcsarnokát díszíti. Ha az alkotás értékét pénzben akarjuk kifejezni, akkor egymillió-kétszázezer forintos összegről kell beszélnünk, hozzátéve, hogy a költségek javarészt a Képző- és Iparművészeti Lektorátus finanszírozta, ily módon a “Kibontakozást” Dunaújváros végsősoron ajándéknak tekintheti.
“… Olyan legyen, ahová repül a gyerek…”
Az alkotás művészt értékeiről Kovács Péter művészettörténész véleményét idézzük, a Magyar Képzőművészek Szövetségének alelnöke avatóbeszédében az alábbiakat mondotta:
– Örömmel tölt el az iskola birtokbavételének és a műalkotás felavatásának egyidejűsége. Mindkettő fontos kultúrpolitikai esemény, és különösen szerencsés dolog, ha az új világ építésekor a praktikus mellett fel tudjuk mutatni az emberit, a művészit is. Ez a dombormű a felnövekvő generációknak készült. Eszembe jut a saját régi iskolám, ahol az előtérben és a folyosókon szobrok néztek ránk, mégpedig hideg márvány talapzatról. Nem emlékszem, kit ábrázoltak a szigorú bronzfejek, csak az aranyfeliratok villannak fel előttem, és tudom, hogy ezek a szobrok már akkor elvesztették számomra műalkotás jellegüket, egyszerű “bútordarabokká”, megszokott tartozékokká váltak. Hiszem, hogy Birkás István “Kibontakozása” nem pusztán berendezési tárgy, holott vállalja a funkcióját, vagyis dekoratív falburkolat. Természetesen illik bele a környezetbe, irányt ad a mozgásnak, körbevezeti a tekintetet. Számomra a világ tágasságát, a gondolat szabadságát, a megszerezhető tudást jelenti. Hogy az iskola ezerháromszáz tanulója mit fog látni benne? Valószínűleg ezerháromszáz vagy annál is többféle dolgot vesznek majd észre rajta, attól függően, hogy egy nehéz felelet előtt vagy után pillanthatnak-e rá, attól függően, hogy milyen lesz az adott napszakban a világítás. A “Kibontakozás” megmozgatja a fantáziát, birtokosai gazdagodnak általa.
