Dunaújvárosi Hírlap – 1965. május 21.
“Különös varázsa van az iskola kórusának…”
Kodály Zoltán nyilatkozata a Dunaújvárosi Hírlapnak
Lapunk munkatársa megkérte Kodály Zoltánt, nyilatkozzon a Dunaújvárosi Hírlapnak a városunkban tapasztaltakról, az iskola munkájáról és a hangversenyeiről.
Dunaújváros gyermekei teremtsétek meg a helyi hagyományt, hadd mondják egyszer rólatok: Kivívta a Dunaújváros nevet.
– Minden garancia megvan arra – válaszolta Kodály Zoltán – hogy abban a városban, ahol ilyen pedagógusok működnek, mint Vörös János és tanártársai, a gyermekeket bevezessék a jó zenébe. Kedves látvány, amint a gyermekek örülnek a zenének, s úgy énekelnek, mintha bőségszaruból ömlene a hang. Ezekben a gyermekekben és ebben az örömben látom a magyar zene jövőjét.
– Mi a Tanár Úr véleménye az iskola kórusáról?
– Különös varázsa van az iskola kórusának. Meg van benne az a markáns hangzás, az a markáns proletárhang, mely egyre jobban hiányzik a fővárosi gyermekkórusokból. Pedig nagy érték ez. Régen a Boruzs-kórusnak volt ilyen hangszíne, s ennek eltűnése nagy veszteség lenne. Baj, hogy fogynak a fiúk a kórusokból. Érces, csengő fiúhang a legnagyobb ritkaság. Ez a baja például a Rádió gyermekkórusának is. A keménység nélküli hangszín. Arra kell a dunaújvárosiaknak törekedni, hogy a fiúk és a lányok aránya ne romoljon, s ez országos törekvés is kell, hogy legyen.
– A kapott tájékoztatások és tapasztalatok alapján az a véleményem, a város fejlett kórus-élete már lehetővé tenné, hogy helyi Éneklő Ifjúságot csináljanak. Amint hallottam, a keszthelyiek fel szeretnék eleveníteni az Éneklő Ifjúság mozgalmát. De tartalom is kell ehhez, mert csak úgy érdemes. Ezt a nevet, Éneklő Ifjúság, nem lehet csak úgy zsebrevágni megfelelő tartalom nélkül. Dunaújvárosban, az az érzésem, már megvan ez a megfelelő tartalom. Az elzüllött magyar énektanítás napjainkban áll lábra. S helyes törekvésük is: nem muzsikusokat, zeneszeretőket, embereket nevelnek.
Három óra krónikája
Három óra történetet kell megörökíteni a krónikásnak. Igaz, olyan három órát, mely nyolc évi munka, nyolc évi tanulás jutalma. Az idén végeznek ugyanis először nyolcadikosok a Móricz Zsigmond Általános Iskola ének-zene tagozatán. Soha vissza nem térő eseménye ez egy iskolának, hiszen most már minden évben végeznek majd nyolcadikosok, őket sem szeretik kevésbé tanáraik, ők sem tudnak majd kevesebbet… mégis ez a huszonkilenc gyermek az első. S ennek az első nyolc évnek a végén, kicsit saját törekvéseinek, saját harcainak eredményét nézni látogatott el szerdán délután városunkba Kodály Zoltán háromszoros Kossuth-díjas zeneszerző, aki a komponálás mellett szinte minden idejét a zenepedagógiának áldozta. Illetve, ahogy itt, városunkban mondta: egész emberek neveléséért.
Négy órakor érkezett meg az ősz Mester kocsija az iskola elé, s amíg Tóth Lászlóné, az iskola igazgatója Csomány Ferencné, az MSZMP Városi Bizottságának osztályvezetője, Sófalvi István, a Tanács elnökhelyettese és Nagy Jenőné, a Tanács VB művelődésügyi osztályának vezetője üdvözölték – az úttörő-sorfal is megbomlott kissé. S amikor az iskola aulájába lépett Kodály Zoltán, felcsendült a Karádi köszöntő.
A hatodik osztály tanulói fegyelmezetten, mozdulatlanul ülnek e padokban, pedig a mostani nem egyszerű tanítási óra. Az osztályban ott van Kodály Zoltán is, s ott vannak a filmesek groteszk masinájukkal, világosító berendezéseikkel – tehát lenne ok a fegyelmezetlenségre. A felvillanó fények, a fényképezőgépek kattogása azonban mintha el sem jutna a kis kobakokig. Vörös János tanárra szegeződik minden tekintet: beéneklés van.
(Az ugye megbocsátható, hogy néha egy-egy szempár lesiklik a tanár bácsiról, hogy megnézze, a másik tanár bácsi, Kodály Zoltán figyel-e rájuk?!)
Figyel. Hisz a beéneklés befejezése után azonnal megszólal:
– Hogyha így haladnak ezek a gyermekek, nem győzök elég nehezet írni nekik.
Mosolyog. És mosolyog véle együtt az egész osztály.
Vége a bemutató tanításnak, s Kodály Zoltán a gyermekeket kérdezi:
– Nehezebb-e kottát olvasni, mint betűt?
– Nem – zúg a kórus.
– Hány betű van az ABC-ben?
– Negyvenkettő – vágja rá az egyik gyermek, s arra is megfelel, hogy hány hangjegy van. Csak akkor bizonytalan az egész osztály, amikor felemelésekkel együtt kérdi Kodály Zoltán, aki végül kedves kompromisszummal zárja le a beszélgetést:
– Akárhány is van, negyvenkettő nem lesz soha! Ti pedig szeressétek meg a zenét, hiszen folyékonyan kottát olvasni kevés. A jó zenét kell megismerni és megszeretni. Akiben nincs zene, az nem egész ember, csak töredék-ember.
A tanári szobában két kislány áll Kodály Zoltán elé. Szabados Erzsike és Both Ilona. Ketten a végzős nyolcadikosok közül, kedves üdvözlőszavaik azonban mind a 29 végzős szeretetét tolmácsolták.
Alig csukódott be mögöttük az ajtó, Kodály meghatottan mondta szomszédainak:
Ez a legfontosabb. Zeneszerető embereket nevelni, nemcsak muzsikusokat.
A Bartók Béla Művelődésház nagytermét zsúfolásig megtöltötte az iskola közönsége. Palestrina, Lassus és Vivaldi dallamai mellett felcsendültek a friss gyermekhangokon a nagy magyar zeneszerzők: Bartók és Kodály kórusművei is. A. gyermekhangok, s közvetítésükkel a dallamok, szívünkig jutottak el. Különösen az iskola IV.-VIII. osztályos tanulóinak előadásában Kodály Pünkösdölője volt csodálatos.
A közel egyórás műsor igaz vallomás volt nemcsak a gyermekek felkészüléséről, hanem tanáraik munkájáról is.
A Városi Tanács VB-termében Sófalvi István elnökhelyettes üdvözölte Kodály Zoltánt, azonban a szokásos formaságokat megszakította a nagy zeneszerző. A város hatalmas domborzati térképéhez lépett s a város építéséről, további fejlődéséről, a partfal védelméről érdeklődött majd gratulált a város szép fejlődéséhez.
Hét órát is meghaladta az idő.
A Városi Tanács épülete előtt százak vártak a Mesterre. Pirosnyakkendős úttörők, nagymamák, fiúk és lányok. Az autogramm-kérők még feleségét is megostromolták egy-egy aláírásért. Kodály Zoltán kocsija percekig nem tudott indulni az embergyűrű miatt – s ha jól láttuk a kocsi üvegén át – Kodály Zoltán könnyes szemekkel integetett vissza a dunaújvárosiaknak.
Írta: Rózsa András
A Móriczban nemcsak énekeltek, hanem hangszeres oktatás is folyt
Felhasznált képek forrása:
- Ötven év 1954-2004 – A Móricz Zsigmond Általános Iskola évkönyve
- Intercisa Múzeum archívuma
- József Attila Könyvtár archívuma
A vak is lássa, a süket is megértse…
Pirosruhás fiatalasszony nehéz, tömött kontyát a szél megbontja, a nap átsüt rajta, aranyos színűre festi. Mosolyogva küszködik vele, a hajtömeg most már derékig bomlik, s olykor egy tincs megérinti a mögötte ülő, a Balaton tükrét figyelő őszhajú, férfi arcát. Berreg a felvevőgép. A suhanó hajón a lányok – győriek, pécsiek, keszthelyiek – mind bátrabban énekelnek:
Nem esek, nem esek … én a Balaton vizébe …
Az őszhajú férfi, Kodály Zoltán felfigyel. Fejét rázza:
– Nem jó. Maguk felmennek a hanggal. Pedig le kell menni…
A Keszthelyről induló hajó már a szigligeti partokhoz ér, s Kodály újra csóválja a fejét:
– Ez még mindig nem jó. Le kell menni a hanggal…
Hetek óta készül a dokumentumfilm Kodály Zoltánról. Kiss József rendező és Herskó Anna operatőr, már nyugodt: többezer méter elkészült film van a dobozban. Most is milyen szerencséjük volt. A keszthelyi Helikon ünnepségeken – ahová Kodály harminc év után először ment el – a szabadtéri hangversenyen este zuhogó esőben énekeltek a kórusok, ernyők alatt. S most, erre az egyórás hajókirándulásra végre kisütött a nap!
Kodály Zoltán és felesége a keszthelyi hajón
Április végén kezdődött. Kiss József a már hónapok óta érlelődő tervvel felkereste Kodály Zoltánt. Filmet szeretnének készíteni róla. A mester bizalmatlanul, kedvetlenül fogadta.
– Mi lenne benne?
– Hogyan él, mit dolgozik napjainkban? De a mában, sűrítve, az egész életmű. Pedagógiai, zeneszerzői munkássága, életének célja: “a zene legyen mindenkié.”
És két nappal később, a Hármashatár-hegyen, ahol Kodály feleségével sétálgatni szokott, megkezdődött a forgatás.
A rendezői elképzelés: nem rendezni. Csak a felvevőgéppel kísérni Kodályt. A napi munka többnyire telefonbeszélgetéssel kezdődött, a várható programról. A film miatt ezen soha semmit sem változtattak.
És a felvevőgép ott berregett mellette, amikor a Tudományos Akadémián Járdányi Pállal egy új, szlovák népzenei gyűjtés kottáit fütyülgették, mikor dolgozószobájában figyelte tanítványait, akik legújabb művét, a “Mohács”-ot énekelték, mikor egy idős székely asszony dalait – Bartók is ismerte őt – hallgatta, mikor részt vett a nyolc évvel ezelőtt indult dunaújvárosi zeneiskola tanulóinak vizsgáján, mikor a sümegi várban sétált az évszázados, égnek meredő falak között…
Nem kellett elrejteni a kamerát, Kodályt nem zavarta egy pillanatig sem. Nem törődött vele. A filmnél jobban érdekelte az autogramkérő kislány szolmizálása – aki nem tud, annak nem ad aláírást -, a keszthelyi Helikon ünnepségek után a pedagógusok és karvezetők sok problémája. Dokumentumfilm-rendező nem is kívánhat jobb főszereplőt magának.
Kodály Zoltán a keszthelyi Helikonról beszélget, közben dolgozik a stáb
Serkenj fel, kegyes nép… a Vendel utcai gimnázium Kodály kórusa – ötven fehérblúzos, kéknyakkendős lány – Andor Ilona vezénylésével énekel névadójának. Indulnak Angliába vendégszerepelni. Ott lesz a Kodály házaspár is, onnan utaznak tovább, két hónapra Amerikába. Egy kislány csokorral felköszönti. Kicsit darál.
– Fogalmazásból ötös, elmondásból nem… – inti őt a mester.
A szép leányt öltöztetik… – ezt a sort a kórus többször is megismétli, Kodály elégedetlen az “sz” kiejtésével. S később, mikor angolul a “Fancy”-t éneklik,- Kodály erre az alkalomra írt dalát – ismét az “sz”-ek- kel, az angol “sz”-ekkel van baj…
Mi van ma, mi van ma,
Piros pünkösd napja …
Most már a szigorú kritikus, Kodály figyelő arca is felenged. Odalép a lányokhoz:
– Vigyázzanak kérem, az angolok sokat adnak az arckifejezésre. Most még a többség ott, ahol a szöveg szerint mosolyogni kellene, zordan és keményen néz. Az arckifejezésnek tükröznie kell a szavak értelmét. Aki mosolyog, annál a hang is másképpen, szebben szól. Úgy kell énekelni, hogy ha egy süket nézi, az is megértse…
Ideszáll, odaszáll, csivitel, meg nem áll…
– Úgy kell énekelni – tanít tovább Kodály, miközben Herskó Anna ráirányítja a kamerát -, hogyha egy vak ember hallja magukat, ő is lássa az arcokat…
Kiss József nem “rendezte” őt, ő sem szólt bele a filmesek dolgaiba, csak egyszer. Felvették a “Psalmus Hungaricus” zenéjét, s utólag akarták az ő arcát egy koncerten felvenni, mintha éppen a Psalmust hallgatná.
– Ez nem jó kombináció. Más a tekintetem, ha zenekart, más ha kórust hallgatok. Nem lehet két különböző dolgot utólag összehozni. Különben is a Psalmushoz nem kell az én arcom. Ne azt tükrözze a film, hogy rám hogyan hat, hanem azt, hogy mások hogyan hallgatják…
Az utolsó forgatás: a Londonba indulás napja. Kigördül a vonat a Keleti pályaudvarról. Kodály a vonat ablakában szokása szerint előrenéz. “Visszanézni a megtett útra, – vallja -, akár hegyek között, akár az életben, nem szerettem soha. Mindig csak arra néztem, ami előttem volt.”
PONGRÁCZ ZSUZSA
Fotó: LANGER KLÁRA
Megjelent: Tükör – 1965. április 6.
