Úgy, ahogy történt – 22. rész

– 22. rész –

Ennek sejtetésére lehúzta szorosabbra a mellette álló majomember fejére helyezett fekete zsákot, amelyen keresztül még a vak is sejtette, hogy valóban rendkívüli látványosságról van szó, annál is inkább, mert kopott nadrágos és kabátos “alsó” felét – amely “emberi” volt – szabadon, fizetés nélkül meg lehetett tekinteni.
Bementünk.
Szegény Tagranoff! Amikor lekerült a fejéről a zsák, bizony igyekezett borzasztó pofákat vágni, vicsorgott fintorgott, majomszerűen ugrándozott.
Egyesek álmélkodtak a gyönyörűségről, de nekem nem egészen tetszett, mert én tökéletesebb majomembert vártam. (Később aztán megtudtam, hogy valami suszter-segéd volt, a nem messze lévő Szegedi útról és a nagyobb hatás kedvéért mindkét pofazacskójába egy-egy pingponglabdát dugott.)
Más évben a “Csodák” bemutatta a világ legkövérebb lányait. Ezek 120-140 kiló körüli kislányok, bakfisok voltak, akik bizonyára hormonzavar következtében kórosan elhíztak. Valami élelmes vigécnek juthatott eszébe, hogy ezt a városligeti nagyérdeműnél kamatoztatni lehet, és így kerültek szegénykék a világot jelentő deszkákra. Közülük a “legsoványabbat” mutatta be az előtérbe Ackermann, azzal, hogy aztán az igazi kövérek, azok bizony csak belül láthatók!
Nem néztük meg őket!
Egy másik év produkciója a Csodapók volt, a kéz- és lábnélküli jósnő. Ez igen! Hát ez aztán volt valami!
Bent a félhomályos színpadon volt egy oszlopszerű alkotmány, és azon, azon… még most is eláll a lélegzetem… egyetlen női fej!
Aki nem vak, láthatta, hogy nincs se keze, se lába, de még “teste” se. Talán ez volt a meglepetés!
Képzelje el a kedves olvasó, hogy egy hűtőszekrény nagyságú oszlopon egy női fej! Fantasztikus! Ez világszám! Egyesek ugyan a produkció után – természetesen merő irigységből! – megkockáztatták, hogy egy normális nő egy széken ült egy ládában, de ezt már én akkor elvetettem, mert ez esetben hogy lehetett volna kéz- és lábnélküli jósnő, hisz nem volt se keze, se lába! Tökéletesen meggyőztem magam.
De akinek ez sem elég, annak elmondom a produkciót, mert a belépődíjhoz az is hozzátartozott.
Egy jólöltözött úriember elmondta a közönségnek, hogy a Csodapók ismeri a jelen, a múlt, és a jövő titkait. Sőt! Nemcsak az időbe, hanem távolba is lát. Ennek bizonyítására lejött a közönség soraiba, és háttal a Csodapóknak, elkérte egyik néző óráját és szorosan a kezében tartva megkérdezte Csodapókot:
– Kertelés nélkül, pontosan mondd meg, mi van a kezemben?
És jött a válasz:
– Óra! Egy másik nézőtől egy kulcsot vett el és már zúdult is a könyörtelen kérdés a Csodapóknak:
– Te, aki előtt nyitva van minden titok, mondd meg, mi van a kezemben?
És a válasz:
– Kulcs!
Bámulatos! Az úriember felmutatta a kulcsot!
Egy úrtól elkérte gyufásdobozát, kivett belőle pár szál gyufát, és keményen szegezte Csodapóknak a kérdést:
– Te ott fenn a dobogón, mondd mit tartok a kezemben?
– Gyufásdobozt!
– Ne ötölj-hatolj, hanem pontosan mondd meg, hány szál gyufát tartok a kezemben?
Pontos választ kaptunk:
– Hatot!
És az úr a szemünk előtt számolta le a hat szál gyufát.
De a java csak most jött, amelyből mindenki láthatta, hogy sem csalásról, sem összebeszélésről, sem semmiféle becsapásról nem lehet szó! Az úr elvett egy férfitól valamit, senki sem tudta, hogy mit, és csak annyit mondott:
– Késedelem nélkül válaszolj!
És már jött is a válasz:
– Kés!
Az úriember egy jókora csontnyelű bicskát mutatott fel.
Ez volt a teteje mindennek. Bámulatos produkció volt, és megérte a pénzt! Hetekig emlegettük. Anyámnak részletesen el is meséltük a látottakat, de megfejteni ő sem tudta. Nem is lehetett. Ez maga volt a csoda! A “Csodák” csodája! A bámulattól tágra nyílt a szám és gyermeklelkem, hogy mik vannak a világon…?
Később még láttam Ackermannt egy kelenföldi búcsúban, még mindig virágjában volt, de hangja már kicsit rekedtesen csengett. Ez jó tíz évvel később volt.
A “Csodákkal” szemben két érdekes látványosság volt: az egyik a Liliputi-színház, a másik a Bábszínház. Különös módon a bábszínház izgatott, mert volt benne valami titokzatos. Legszebb volt a befejező szám, amikor szimmetrikus elhelyezkedésben angyalkák jöttek le a mennyből; jobbról, balról elhelyezkedtek – közben a “Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” melódiáját lehetett hallani – végül egy gyönyörű aranykehely szállt le középre, abból egy kis angyal emelkedett ki és kibontotta a magyar címert.
Hát szép volt, annyi szent!
Ennek ellenére a bábszínháztól egy parányit – úgy tudat alatt – viszolyogtam. Ez ugyanis marionettszínház volt, és a bábuk mozgása, mimikájuk hiánya, szótlanságuk valahogyan nem volt rám jó hatással. Furcsa módon ma sem szeretem ezt a fajta bábjátékot. Annál inkább kedvemre volt a kézre húzott bábok játéka.
Ezt nagyon szerettem. Sajnos, ennek állandó színháza – ha jól tudom – a Népligetben volt, a Kemény-féle bábszínház, ahová mi sohse jártunk. De erről majd később!
Azt el kell ismerni, az összes produkcióról, hogy kiállításában összehasonlíthatatlanul reprezentatívabb volt, mint a mostani Vidám park elhasznált, ápolatlan, széllel bélelt látványosságai.
A Liliputi-színház kis primadonnái és bonvivánjai valóságos úri népek voltak, ápoltak elegánsak. Sajnos egyetlen produkciójukra sem emlékszem, csak azt tudom, hogy mindig valami operettszerű, zenés, énekes darabban szerepeltek. Azt tudni kell, hogy abban az időben, tehát a ’30-as évek elején a Vurstliban két cirkusz is működött.