Népszava – 1978. április 28.
Elszánt filmoperatőrök készítenek ilyen felvételeket: a sísáncról való ugrás közben hónuk alá fogják a kamerát, s úgy repülnek. A filmen csak a villódzó, száguldva eltűnő fehérség látszik, aztán hirtelen a semmi, a repülés. Ugyanilyen érzés ez is: bőg a motor, a nagy test lassan nekiindul, orrával hasítja a vizet, azután látszólag fittyet hányva minden fizikai törvénynek, a hajó orrával szántott csík egyre keskenyebb, végül eltűnik – pedig nem lassítottunk, sőt száguldunk a vízen.
Elindult a Sirály II. szárnyas hajó. Két indulása között jó tizenöt év telt el, addig hevert tetszhalottként üvegkoporsójában a személyhajózás. Nem tudom, ki volt a királyfi, aki életre csókolta, de ha tán szép nem is lenne, mindenesetre nagyon okosnak bizonyult. A hatvanas években Mohács és Budapest között csoszogtak kivénhedt folyami papucsok, unatkozó nyugdíjasokat, álmos kofákat cipeltek, de a saláta összeesett, a barackból szutyok lett, mire a fővárosba értek, hisz nyolcórás volt az út. Az érdeklődés persze meg is halt, tévedés volt azonban mindebből azt a következtetést levonni, hogy a szürke, hétköznapi közlekedésből ki kell vonni büszkeségünket, gyermekkorunk “tengerész”-vágyai nosztalgikus tárgyát, a Dunát. Az országon áthúzódó kék szalag legyen csak a turistáké, a gondtalan kirándulásoké. Áprilisban azután új korszak kezdődött, igaz, még csak kicsiben: megindult a rendszeres, hétköznapi hajóközlekedés Dunaújváros és Budapest között. Mohácsig még nem ér el a vonal, tán nincs is rá szükség, nem úgy, mint erre a szakaszra.
SIRÁLY II. Dunaújvárosnál
fotó: Capt. Horváth József/hajoregiszter.hu
– Nagyon örülünk, hogy megindult a járat – mondja Tolnai Ferenc, a dunaújvárosi hajóállomás ügyintézője. – Azt hiszem, nem utolsósorban az utazóközönség nem lanyhuló érdeklődésének köszönhetően. Szinte le sem tudjuk tenni a telefont, mióta közlekedik a Sirály. Jó időben, rossz időben legkevesebb negyven utasunk van, de április 13-án például százhatvanhatan voltak.
– Kik utaznak? – Vásárlók, vagy olyanok, akiknek Pesten akad elintéznivalójuk, zömmel azonban mindennapos dolgozók. Nézze, a menetidő alig egy óra, gyors, kényelmes, s az útiköltség negyven forint, vagyis épp annyi, mint egy teljes árú vasúti menetjegy.
Végigbandukolok a gumiborítású lejáraton, a bordó szőnyeg a folyosón, leülök, s már dübörög is a motor, lassan kiemelkedve a vízből repülünk a főváros felé. Tizenkét hengerben egész istálló, ezerkétszáz lóerő feszül, s a motor is jelentős mennyiségű “abrakot” fogyaszt, óránként száznegyven litert.
Novák Tibor, a hajó parancsnoka, húsz éve van vízen. Uszályokat vezetett, azután a Budapest-Bécs szárnyas hajót, tapasztalata tehát van. A fiatalos megjelenésű, magas, sötétkék “stráfos” egyenruhájú hajóstiszt bemutatja a legénységét:
– Öten vagyunk, rajtam kívül az első tiszt, aki a kormánykereket is forgatja, a gépüzemvezető, egy matróz, egy gépkezelő. A személyzet további “póttagja” az Utasellátó embere, aki a büfében dolgozik.
– Mit gondol, miért hiányzott ilyen sokáig a személyhajózás a Dunáról?
– Szó sincs arról, hogy ne lett volna. A Dunának ezen a szakaszán is volt személyhajó, de nem ilyen gyors és kényelmes, mint a Sirály. Nem tudom, tán nem volt ilyen hajónk, vagy a meglevők elöregedtek? Mindenesetre most mindenki örül, rengeteg utasunk van, megnézheti, ebben a borúsra fordult időben is.
Budapest, Vigadó tér. Még ki sem gyönyörködtük magunkat a vízből különösképpen szép tavaszi tájakban, s mármegérkeztünk. Mikor utoljára ilyen kirándulást tettem, még rövidnadrágot hordtam, s vízibuszon hajókáztam. Bambit szürcsölve. Ha már a Bambi nem is kerül újra forgalomba, reménykedjünk, hogy a kis fehér hajók még nagyobb számban szántják a hullámokat.
Sz. P.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
