Szabad Ifjúság – 1951. december 9.
Az év közepetáján – nyár elején – új munkás érkezett Sztálinvárosba, akkor még Dunapentelére. Az új munkás fiatal gyerek volt, 15 éves, korához képest alacsonynövésű, vézna fiú. Kételkedő, félős tekintettel, elnyűtt rövidnadrágban, szappant régóta nem látott ingben, éhesen érkezett. Amikor munkára jelentkezett, felvették adatait. Bemondta nevét, hogy Standi Ferencnek hívják, életkorát s elmondta, hogy odahaza 11-en voltak testvérek, anyja régen meghalt, apjukról sem tudják, hol éli világát. Egyedül jött Sopronból. Szűkszavúan, akadozva adta ezt elő és beszéd közben elpirosodott az arca. Szégyenkezett, pedig érthető volt zavara.
Hiszen idáig komoly szót senki sem váltott vele. Talán azok beszélgettek volna vele, akiktől régen, még 45 előtt – kicsi gyerekkorában kinyújtott tenyérrel, szívszaggató hangon az utca sarkán két fillérért könyörgött? Vagy később a góri zsírosparaszt Horváth Sándor, akinek őrizte, etette, csutakolta a teheneit és közben elfelejtette, hogy milyen a húsétel?
S ezért meglepte, hogy az itteniek emberszámba veszik. Abban meg hinni sem mert, hogy mindjárt az első napon munkába állítják, rábíznak valamit, hadd csinálja, hadd boldoguljon. Pedig Standi Ferenccel pontosan ez történt. Beosztották a gyárépítkezéshez, néhány hét után pedig Mezei Elemér brigádjába, teljesjogú brigádtagnak. Röviden elmondva, így vett fordulatot a tizenötéves fiú élete. Ő pedig tudta, hogyan köszönje meg, amit kapott. Dolgozott becsületesen. A brigád az öntödét építette akkor, itt történt a felajánlás is, az alkotmány évfordulójára. Mezei Elemér írásban szövegezte meg a felajánlást, volt benne szó a teljesítmény-emelésről, a munkaidő jó kihasználásáról. Mindez pedig úgy fejeződött be, hogy “mi, a Haladás-brigád tagjai így köszönjük meg Rákosi elvtársnak, hogy itt dolgozhatunk, a mi ifjú városunkban és építhetjük a Vasműt”. A brigádtagok meg szép sorjában kézbevették a tollat, oda-kanyaritották a nevüket. Standi Ferencnek is kézbeadták, írja alá ő is. A tollat elvette, nézte, forgatta egy kis ideig a kezében, aztán visszaadta.
– Nem tudok írni elvtársak.
Rosszul esett neki bevallani ezt. Fájt megmondani, úgy nehezedett rá az írástudatlanság súlya, hogy ennyire nyomasztónak még soha nem érezte. Talán azt hiszik, hogy ő nem akarta aláírni, hogy neki nem szívügye, hogy többet teljesítsen a brigád. Talán úgy gondolják, hogy ő nem érzi, mennyi megköszönnivalója van. Pedig oly sokat kell neki meghálálni. Azt, hogy embernek nézik végre, hogy megfigyelik, amit mond.
Nem, ezt nem lehet így bírni tovább. Megtanul írni, megtanul olvasni mindenképpen. De hogyan tanulja meg?
A brigádtagok mindnyájan őt nézték. Még azon a napon szólt neki Kósa Pál, munkahelyének kultúrfelelőse.
– Mire véget ér az év, megtanulsz írni. Ma kezdjük a tanulást.
Ettől a naptól kezdve gyorsabban teltek Standi Ferenc estéi. Egyik este Hertling Sándor, az ács szólt oda:
– Gyere, Feri, írjunk.
Másszor Lipták János a munkaraktárból hívta:
– Gyakoroljuk az ábécét, Feri! – Akkor este ő segített.
Aztán a brigádvezetője. Nagyon megszerette őt Standi Ferenc. Este, alighogy beértek a szállásra, megtisztálkodtak, vacsoráztak. Mezei Elemér levett a polcról egy könyvet – ami épen a kezébe került – (sok könyve van, csak a legutóbbi hónapban 80 forintot költött könyvekre), maga mellé ültette a fiút és ujjával mutatva, hangosan sorolta a betűket. Standi Ferenc pedig mondta utána: es, zé, té, á, el,i, en. Így folyt a tanulás.
Ahogy múltak a hetek, úgy jött közelebb a valósághoz Standi Ferenc legnagyobb vágya. S nemcsak az élt benne, hogy mihamarabb kézbevehesse a ceruzát, azt is elhatározta, könyvet fog olvasni rövidesen. Szép, nagy könyveket, amelyekből olyan okosan megtanultak beszélni és gondolkodni a körülötte dolgozó hozzá hasonló fiúk és lányok. Mert Mezei is most töltötte be a 18. évét, Kósa Pál is épphogy túllépte a húszat. Nemsokkal öregebb nála Lipták János és Hertling Sándor sem. Mennyit olvastak ők esténként! Hogyan falják az Ifjú Város című könyvet!
Ezt akarta Standi Ferenc is! Szerette volna, ha neki is úgy megy az olvasás, mint a többieknek. Tanult hát tovább. Még nagyobb szorgalommal! És napközben jobban ment a munkája is. A brigád már akkor ott dolgozott a villamos-javító építésén. A teljesítmény pedig felment, néha 250-300 százalékra is.
A füzetébe hosszú sorokat írt betűkből. Elpusztíthatatlan kedvvel gyakorolt. Ismételte a tanultakat, későn, korán és majdnem sírt, amikor fel tudta olvasni az egyik versenytáblát, hogy az ő brigádja az elsők között van. Csodálatos percek voltak ezek az életében. Nagyon fiatal még, de amíg él nem felejti el. Mert nem lehet azt elfelejteni, hogy olyan fiataloktól tanulta, akik maguk is kevesebb iskolát jártak a kelleténél, de úgy adták neki a tudást, minta saját testvérüknek.
S van még egy felejthetetlen este. Standi Ferenc számára különösen az, de sokáig megmarad valamennyi brigádtag emlékezetében. Este volt, olyan mint a többi esték. A brigád már a holnapi napra készült, hevertek az ágyakon, az egyik csöndesen dúdolt, a másik könyvbe tekintgetett. Feri az asztalnál ült. Előtte fehér irkalap, tinta, kezében toll. Bemártotta a tollat, ráhajolt a papírra.
– Drága Rákosi elvtárs… – kezdte a levelet és szép sorjában leírta, hogyan tanították a többiek a betűvetésre. Sok szeretet gyűlt össze benne 15 év alatt, most mind benne volt ebben a pár sorban. A többiek csak figyelték mit csinál, aztán sorba leszálltak ez ágyról, odamentek köré. Mezei Elemér, mint aki maga se biztos benne jól lát-e, odaszólt a többieknek:
– Nézzétek, ír a Feri…
Kovács Imre
Felhasznált kép: Dunaújváros története képeslapokon
