Kalász Márton – Téli bárány II.


Jelenkor – 1983. november


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2019

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

2.

Probst Pál egy májusi reggel lovasfogatával kihajtott az udvarról. Probston rendes öltözet, nadrág, mellény, tiszta ing volt, hiányzott előle a szokásos kékfestő kötény. A kocsi hátuljában féderes ülés. Probst áthaladt a hídon s az utca túloldalára érve jobbra, hegynek fordult. Átellenben az iskolás gyerekek már jó ideje ott ugráltak a járdán s belül az iskola léckerítésén. Köztük Pauli, Probst keresztfia. Hogy a kocsit megpillantották, néhányan fürgén fölkapaszkodtak a saroglyájába, lógázták vígan magukat. Pauli, a keresztfiú, a járdán szaladt a lovak mellett. – Hova mén, keresztapám? – kiáltozott föl Probstnak. Probst elnevette magát. Pauli, mint mindig, most így futtában is furán félrebillentette a fejét s fél szemére hunyorított. – Gyere velem. Megyek a városba. – Pauli még iparkodott egy darabon, aztán lemaradt. Probst inkább a szokás kedvéért meg-megpöccintette a lógázókat az ostor hegyével. A gyerekek elkezdtek futni visszafelé. Hátranéztében látta, a tanitókisasszony terelgeti őket befelé az épületbe. Látta, az ő lánya most lendül át a patakon s elegyedik a többi gyerek közé. Pauli olyan apró növésű volt, őt nem lett volna érdemes szemmel keresni. A szélső ház előtt a járda hűsén a Harmat-lányok ültek. Nekik nem volt ma se fontos az iskola. Cigányul mondták a magukét, három kapa támaszkodott mellettük a ház falának. Izsó, az apjuk bent az udvaron a kútházat foldozta. Probst beköszönt, a cigány felsőbbségesen válaszolt.
Probst valóban a városba igyekezett. Fölért közben a környék legmagasabb pontjára, ahol a legendás cserfa állt. A fa terjengős árnyékot vetett. Lombja szólt, mintha csöndes időben valaki rezzenéstelen, hallhatóan elmélkedne. Senki se tudta, valójában hány esztendős ez a fa. A vidéken amolyan tájékozódási pont szerepe hárult rá emberemlékezet óta. Mindenünnen jól látszott, nyári derűben s télen, ködtelen időben. Még az éjszakai utas is úgy érezte, látja sötétedni valahol messze az alakját. Az itteni népnek már az idegeiben benne élt ez a fa, nemcsak a falu fölötti tetőn suhogott. Sokan soha felé se jártak, csupán hallomásuk volt, hány ember is kellene hozzá, hogy átölelhessék a derekát. Nem tudták, milyen a leveleinek színe, formája, vaskos-e a kérge – de valamiképp saját fájának tekintette mindenki. Szinte lénynek, a vidék szellemének, akihez bárkinek bizalma lehet. Közelről nézve többnyire semmi különös nem látszott rajta, csak az, hogy hatalmas s valóban nagyon vén lehet. Nyugodt volt, amilyen hús-vér forma sohase. Arányos koronája azonban, úgy érződött, inkább csak lappang, mint várakozik, hogy egyszer mégiscsak valakire rászóljon. Talán emberi hangon. Probst akaratlan áhítattal hajtott át a fa árnyékán. Kiérve belőle aztán körülnézett, szeme megkönnyebbülten kalandozott a határban. Neki sose voltak erre földjei. Probst földjei a nagyobb falu irányában lejtő határrészen voltak. Egy-két holdas szórványok, nadrágszíjak. Már most örült, hogy sikerült a földmérő mérnökök bizalmába férkőznie, s a közelgő tagosításkor ugyanoda mérik majd neki, reméli, egy tagban a birtokát. Nem volt az olyan nagy birtok, huszonhét katasztrális hold mindössze. S Probst nem is a föld minősége miatt vágyott oda, hanem mert ilyenképpen határos lehet a nagyobb falu külső dűlőjével. Naponként találkozhatik olyan gazdákkal, akikkel szívesen beszélget, politizálgat, nagyfalubeliekkel.
Probst nővére, Rézi, úgy ment férjhez, hogy egykéhez vitték el a szülői háztól. Nem messze, csak a falu aljába, a végére, a Scheurer-kocsmához. Probst így odahaza maradt, hazanősülhetett, hogy folytassa apja után a gazdálkodást. Persze már majd csak kétharmad területen, a megmaradt huszonhét katasztrálfs holdon. Rézi, annak örvén, hogy házrészéről öccsei javára lemond, még megpróbált kiadandó örökségén túl vagy két hold földet kicsikarni az apjukból. – Ez a Scheurer-nász, ez a Scheurer-nász, látszik, hogy tőzsér meg kocsmáros – ingatta fejét az öreg Probst, mert nem akarta elhinni, hogy Rézi magától jutott volna erre a gondolatra. Mindazonáltal nem engedett ő sem, ügyvédhez fordulni szégyelltek volna, annyira földsóvár a nevetgélő Scheurer-nász se volt. Végül pénzbeli kielégítésben egyeztek meg.
Probst azzal igazíthatott volna a földje helyzetén, hogy maga is jómódú lányt visz haza feleségnek, s ami birtok megmaradt, így a hozomány földdel megint szépen kiegészül. A Probstok nem voltak szerző fajta – de hát így gondolkodott volna mindenki, s idős Probst, mihelyt kérdőre vonhatta emiatt a fiát, szintén így látta helyénvalónak. A beszélgetésből egyszerre ingerült szóváltás lett, ami a Probst-háznál nem volt épp szokás. A két férfi csúnyán összekapott. Akkor mondta Probst Pál először életében az apjának: – Én dolgom. – Az öreg is emelt a hangján: – Nem úgy van az, fiam. Sejtem én, hogy te… De itt van az öcséd is. – Probst belevörösödött. – Itt van, itt van – ordított váratlanul -, bizony, itt van. Mért van itt? Kellett magának vén fejjel megnyalni a mézet s gyereket csinálni… – Probst abban a pillanatban érezte, holta napjáig bánni fogja, amit most kimondott. De hát az utóbbi hónapok bizonytalansága, amiből az öreg valamit sejdített, s amiről ő senkinek se beszélt, kiforgatta szokott magatartásából. Az öreg szó nélkül kiment a szobából. Amint Probst utánanézett, látta az ajtórésen öccse riadt arcát bevilágítani. Probstot a sírás környékezte. Kirohant, röpdöső tekintettel az anyját kereste. Itt volt-e, hallotta-e, amit mondott, hallgatózott-e? De anyja fönt kapált a kertben. Valóban úgy volt, Rézi is, ő is már szinte felnőtt sorban jártak, amikor, mondható, meglepetésszerűen öccsük lett. Anyjuk olyan jól titkolta várandóságát, járt-kelt a szemük előtt, s ők mit se vettek észre. Túl voltak a szülők a negyvenen, röstellte is a két őszbe hajló ember a gyerekeik, a falu, a környék előtt. De a fiú itt volt, amolyan fészekfentő, szép tartású gyerek, hamarosan kedvence mindenkinek. Szerelemgyerek, mondták, akik csúfolódtak. A testvérek csöndben megszokták, kényeztették. Probst a Rézi férjhez menetelére sokat gondolt, aztán majd hogyan lesz, arra furcsamód alig, hogy ez a fiú is egyszer fölnő, s kéri a helyét, maga részét a vagyonból. Erre most az apja döbbentette rá. Probst mindig is úgy egyezett volna a szüleivel, taníttassák majd ki az öcsköst. Ha már ő maga csupán aranykalászos gazdáig vitte, ez a kedves képű, vékony csontú Franz emelkedjék ki a parasztsorból. Legyen belőle ügyvéd, orvos, pap, tanár, vagy amihez tehetsége van. Nem kéne sajnálni rá az erőt, mondogatta Probst. A fiú folyton a könyveket bújta, sokszor maga Probst szerezte be őket, télen, persze, ha neki is volt kis ráérő ideje olvasni. Legkedvesebb a fiúnak a misemondás volt a tiszta szobában. Csipkés fehér alsószoknyákat aggatott a nyakába, a kitárt szekrényajtó volt az oltár, s anyja nagy imádságos könyvét támasztotta ki maga elé egy hokkedlire. A ministránskodásban fölszedett latin énekeket kántálta, utánozta. Nem zavarta, ha anyja véletlenül benyitott rá, úgy tett, mintha valamelyik parasztasszony érkezne késve a misére. Nevetni rajta nem volt szabad. Akkor bevágta a szekrényajtót, lerángatta magáról az alsószoknyákat, s kirohant a kertbe. Attól a naptól, hogy végighallgatta bátyja s apja összeszólalkozását, ilyet többé nem játszott; s nem is tanult. Az iskolában már csak panasz volt rá, eredményeit makacsul lerontotta. A tanítókisasszony kétségbeesetten szaladt át Probstékhoz. A könyveket tovább is hurcolászta, de mostantól félreesőbb helyszínei voltak az olvasáshoz. A szénapadlás, a reterát, a kiserdő, a temető. Probst álmatlan éjszakákat töltött emiatt, forgolódott az ágyban. Franz itthon maradt. De ami munka ráhárult, sokszor úgy érezték, szándékosan végzi fonákjára. Immel-ámmal csinált mindent. Legjobban annak örült, ha fölingerelhette a felnőtteket s elküldték maguk mellől a fenébe. Akkor letelepedett valami árnyékba, duzzogott s a messzeségbe nézett. Senki se tudta, mit gondolhat ilyenkor. Választ csak ritkán adott. Anyja, most már esztendők óta halott, még láthatta kezdetét ennek a vadnövésnek s igen sokat sírt. Hiába kérlelte fiát, Franz eleinte csak-csak hozzábújt, hogy sírógörcseitől szabaduljon, később azonban előtte is inkább hallgatott. Legföljebb neki nem adott pimasz feleletet.
Probst úgy érezhette, könnyen érvényesíti akaratát. Apja többé nem szólt bele házasodási szándékába. Hozhatta haza a nagyobb faluból azt a szép, igaz, hogy szegény lányt, akit kiszemelt magának. A falu szájára veszi érte, arra Probst nem gondolt. Vroni, a lány, gondolt rá, félt is nagyon, de nagyon elszánt volt. Ezerszer átgondolta, mit jelent így idegenben férjhez menni. Probstot mindvégig bizonytalanságban hagyta. Nem azért, mert nem szerette. Inkább azért, mert sem ő, sem a család nem bízott abban, hogy Probst valóban feleségül veszi. Mint a legtöbb lány, ő is a legegyszerűbbet választotta – inkább ő forgatja nyárson a legényt, mintsem a legény szedje rá végül őt. Probst ettől igen szenvedett. Ő megszokta, hogy tisztának tekintsék szándékát, s az történjék, amit szeretne. Persze tartott a szüleivel való összeütközéstől, s biztatta is magát az éjszakai hazautakon, bármi essék, nem hajol meg. Szép téli lakodalmuk lett aztán. Fehér, de napsütéses, Probsték házában tartották. Vroniék vendégei három lovas szánnal érkeztek mindössze. A falu fölsorakozott a lakodalmas menet két oldalán. S Vroni már hallotta magában a sugdosódást, érezte magán a tekintetek súlyát. Nagyon szép menyasszony, ezt muszáj elismernie valamennyi bámészkodónak. De azért – kapott volna Probst Pauli idehaza is ilyet. Minden fejkendő alatt sorjáz közben néhány helybeli lánynév. Pláne, hogy a hozományt nem tekinti. Meg ki tudja. Kovács ennek a neve, Kovács Veronika. Igaz, sváb, tudja mindenki a felmenőit; magyar név is ez a Kovács, igaz – de azért nem hiába tartja a mondás, “-vics, -vács, mind sokac vagy rác”. Nem mintha a sokac vagy a rác bárhol kifogás alá esnék. Erről szó sincsen. Csakhát a mondás – az mégse csak úgy együgyűleg mondás.
Probst nem értette Vronit, miért villogtatja úgy a fogait, ha párban mennek, s az asszonyok kedvesen utánuk szólnak. – Nem is értheted. Sose voltál szegény. Sose voltál idegen se. – Vroni efféle, Probst lelkének tisztázatlan válaszokat adott. – A szegényember lánya már akkor visszabántson, amikor a másiknak még csak szándékában volna, hogy őtet bántsa. – Probst szerette volna ezt az észjárást követni. – De hát miből gondolod, hogy bántanának? – Vroni legingerlőbb mosolyával nézett rá. – Ezt tudja az ember lánya. Látom én az áspiskígyót a szemük legsarkában is. – Vroninak alighanem élesebb érzéke volt a rejtett emberi hamisság iránt, mint Probstnak. De azért félelmében s amolyan szegényember-gőgjében alighanem túlzott is. Érezte ő maga ezt. S aztán ennek a házasságnak csodája is három napig tartott. Legföljebb négy napig, öt napig. A falu kezdte megszokni a fiatalasszonyt. Egy idő után már csak Probst vélte úgy, hogy túlságosan hamar veti föl a fejét, feszitgeti a fejkendő kötése fölött szép gödrös kis állát, húzza össze mézszőke hajához sehogy se illő parázs, sötét szemét. S indul tova olyan ringással, amilyennel a környéken alighanem csak Vroni tud.
Egyért azonban igazából neheztelt Vronira a falu. Menyecskeként is hozott ruháiban járt, nem vette föl a kisebb falu népviseletét. A környékbeliek viselete nagyjából egyforma volt, apró eltérés lehetett, amit a hozzá nem értő persze észre se vett. Csupán a nagyobb falu viselete volt eléggé más. A nagyfalubeli nők rövidebb szoknyában jártak, hidegben is kilátszott kékre csípett térdük, alatta a mintás harisnyaszorító. Ünnepnapokon borszínű meg égszínkék kasmír vállkendőt viseltek, sok-sok apró redőbe szedett felsőszoknyájuk is inkább élénk alapú, ezüst virágmintás anyagból készült. A lányok a felsőszoknya alá jobb alkalommal nyolc-tíz keményített fehér alsószoknyát is vettek, úgyhogy ki kellett nyitni otthon a nagykaput, ha misére, litániára, azután meg a táncba indultak – a kiskapun nem fértek ki. S ez valóban így is volt, nemcsak a rossznyelvek pletykálták róluk. Mindig mondogatták, a nagyobb falu svábja Németország más vidékéről ered, mint a többi falué, nem is sváb, ki tudja, valami egyéb, nyelvjárása el is tér valamelyest a környékbeli népekétől. Könnyedebb lelkületű fajta, nem is viszi soha igazán valamire. Probst szerette a nagyfalubeliek vidámságát, hangosságukat, eleven észjárásukat. Néha régi társai az aranykalászos gazda iskolából meghívták ide lakodalmukra. Probst bizony kicsit tétován mozgott a táncoló, nagyokat viháncoló, kurjongató nagyfalubeliek közt. Egy-egy ilyen lakodalom leforgásában ezek a népek tele voltak annyi leleménnyel, jutott a szórakoztatásra még másnap is. Istenkísértő dolgokra is lehetett emlékezni. Vitték haza a fiatalokat, talicskán szállították őket, s hogy elférjenek, a talicska tetején keresztbe a kocsma valamelyik ólajtaját tették. Kicsit büdös, mondták, de fontos, hogy jó kemény. A nászi házon már az éjszakai vigalomból ismerős férfi motoszkál, fönt a tetőn, vastag őrbundában, májusban, hatalmas ócska bőrönddel a térdén marsot dobol komoran. Amit mond, inkább csak motyogja, nem lehet érteni. A vendégek lent körültáncolják a házat, nevetnek, föl-fölkiabálnak a dobolónak. Az időnként meg-meginog, a vendégsereg visít. Probst úgy érzi, rajta kívül itt mégse retteg senki, hogy a férfi leesik. A férfi aztán megint egyensúlyba kerül a tetőn s dobol tovább. Hol ő veszi át a rezesbanda ritmusát a tánchoz, hol a rezesek az övét. Még aztán ezek a lányok. Probst már ismerte Vronit, vasárnap estéken föl-alá sétált vele a többi fiatal közt a főutcán, a kövesúton, a Hegyi kocsmától a Bank kocsmáig s vissza. Vroni legtöbbször a barátnőjével együtt jött, aki az apátplébánián szolgált, szobalány volt, s Probst valójában előbb találkozott vele, mint Vronival. Probst gyakran hozta-vitte lovasfogatával a káplánokat, akik vasárnap a misét mondták a falujában. A lányok szerettek nevetgélni, úgy tenni, mintha az udvarló rovására mulatnának. Probst nehezen tűrte ezt a viháncolást. Amúgyis könnyű volt zavarba hozni. Nem értette, a barátnő miért van annyit velük, neki miért nincsen udvarlója. Hiszen nagyon szép lány, Vroninál is szebb. Vroni, mihelyt kettesben maradtak, egyik pillanatról a másikra persze nagyon meg tudott komolyodni. De aztán megintcsak kornyadoztak a nevetéstől, Probst meg ténfergett a hátuk mögött, s zavarta, hogy a többiek nézik mindezt. Egy alkalommal kocsival arra került, ahol Vroniék épp dolgoztak az uradalom földjén. Tarackot szedtek vagy mit a tavaszi mezőn. Nem láthatták Probstot, amint lassan hajtott fönt a magaslaton, az utat bokrok szegélyezték s szinte egészen eltakarták a lovasfogatot. A lányok s fiúk csomóba hajigálták a tarackot, valójában szorgalmasan dolgoztak. De azért állandóan ingerkedtek, fickándoztak, énekeltek. Előttük néhány fogatos láncban fogasolt, dallamról dallamra váltva fütyöltek. Ebben a napsütésben Probst alig állta meg, hogy le ne menjen. S még soha nem érezte annyira, ezek közt, ilyenek közt idegen maradna. De legalább Vronit, akit épp kergettek a fiúk, s ahogy elesett, valamennyi szoknyája a nyakában volt, legalább Vronit egész életére magához kösse. Féltékeny is volt közben. A fiúkra is persze, ám végül úgy gondolta, bizonyos a dolgában. Féltékeny inkább arra volt, netán egy élet nem lesz elég, hogy ő eligazodjék ezen az önfeledt isteremtményén odalent.
Vroni azóta rég a kisebb falu viseletében járt. Probst mindig úgy érezte ugyan, méltóságot ad neki, hogy ezek a mélyzöldek s feketék, ezek a tartózkodó színek, a szinte bokáig érő szoknyák hossza együtt még szebbé teszik s még karcsúbbá – mégis mintha a felesége közben annyira hasonult volna a falubeli asszonyok seregéhez, amennyire ő tán már nem is szeretné. S ha külsőleg nem is, lélekben a közte s Vroni közti korkülönbség szinte teljesen elmosódott volna. Épp nemrég voltak lakodalomba hivatalosak a nagyobb faluba. Probst ámulva nézte a hajdani barátnőt, a lakodalom főzőasszonyát. Ennek még épp olyan nagy a hangja, szertelen a kedve most is, mint lánykorában volt. – Ő szegényasszony s a falujában maradt – mondta napok múlva Vroni. – Én idejöttem s a te feleséged vagyok. – Vroni már azon is csak kendője alatt somolygott, ahogy a barátnő elmesélte Probstnak, min vihorásztak annak idején egyik vasárnap este olyan szakadatlanul. – Nem is gondolod, te, Pauli, miket csináltam én akkoriban. – Ezen mindnyájan nevettek, akik a kocsma tornácán a katlanok körül sürgölődtek. – Halljátok, én kislánykoromban mindig fiúkkal, a bátyáimmal játszottam, ők tanítottak meg fejenállni is. Egyszer a parókián eszembe jutott, tudnék-e még. A szakácsnő fölküldött a padlásra fokhagymáért, ott olyan jókora kémények voltak, gondolom, egyik mellett megpróbálom. Hozzátámaszkodtam, s aztán isten neki. Sikerült, álltam, gondolhatjátok, hogy valamennyi szoknyám a nyakamban. Úgy hogy semmit se láttam. Meddig álltam így, nem tudom, egyszer csak lépések, valaki jön. Engem meg mintha megbabonáztak volna. Nem moccanok, állok. Tudom, hogy mindenem kint van, de csak állok, nem mozdulok. A nesz elhallgat, aztán csak hallom, ez a valaki, iszkiri, lefelé a lépcsőn. Majd a nyakát szegi. Hűha, lett nagyon melegem. Nyomban talpra estem, akár a macska. Ha ezt az apát-plébános úr megtudja s hazazavar, mit mondok apáméknak? – Az egyik asszony közbeszólt. – Aztán rájöttél, ki volt? – kérdezte. – Biztosan a reverendások közül valamelyik – röhögött egy férfi -, be akart előre lesni a Paradicsom kulcslyukán. – A nők söprűvel fenyegették. – Lett volna annak kulcsa is a likhoz – toldotta meg egy másik. – Igaz-e? – S hátba vágta a főzőasszonyt, aki a saját hallgatását hamar arra akarta fölhasználni, hogy megkóstolja a katlanokban rotyogó tyúkpörköltet.

Folytatás hamarosan!

Kalász Márton – Téli bárány

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings