Sztálinváros – hazánk büszkesége II.


Viharsarok – 1955. június 11.

Sztálinváros – hazánk büszkesége

II. RÉSZ

Ott, ahol a város épült, öt esztendővel ezelőtt sík terület volt. Erre a sík területre 1950-ben száz kommunistát vezényelt a párt azzal, hogy az építkezésnek ők legyenek a motorjai. A nemes célért küzdő párt­tagok teljesítették feladatukat: a ne­héz munkák idején is bátran és harco­san szembeszálltak a dolgozó nép gyűlölt ellenségeivel, akik a kezdeti években még arra is képesek voltak, hogy az építkezésben résztvevő, be­csületesen dolgozó munkásokat halálfélelembe ejtsék. Ezeket az elszánt gazokat az öt esztendő alatt két ízben csípte rajta a párt ételmérgezésen!…
Az építkezési és városfejlesztési tervek megvalósítása elé később más akadályok gördültek. Az MDP Köz­ponti Vezetőségének márciusi határo­zatából tudjuk – korábban pedig ta­pasztalhattuk is -, hogy az 1953 jú­niusi párthatározatokat egyesek opportunista, antimarxista módon eltor­zították. Nos, a korábbi határozatok merész eltorzítása – mint annyi más területen – Sztálinvárosban is káros jobboldali következményekkel járt. A múlt esztendőben egy egész sereg igen fontos nehézipari építkezést leállítot­tak, s ezzel szinte máról holnapra nyolcezer embert kellett más területen munkába állítani. A sztálinvárosi pártbizottság sikeresen megoldotta ezt a feladatot is!

Most már a leállított építkezések folytatása a legtöbb helyen folya­matban van. Ebben az esztendőben be­fejeződik a vagonbuktató épület építése, amelynek hatalmas kéménye ma még félig felépítetten mered az égre; 1956 márciusában már a most épülő kokszólóból magyar kohókokszot szállíta­nak a nagy kohóba, mégpedig szalag­folyosón, amelynek építése már decem­berben befejeződik. A kokszoló felépí­tése és üzemeltetése rendkívül fontos és nagyjelentőségű, mert jelenleg – szükségből – külföldi kohókokszot kénytelen használni az üzem. Ezek után pedig világossá válik, mit jelentett csu­pán egyetlen nagyüzemben a jobboldali elhajlás, melyet még ma is igen sokan egészen jelentéktelennek tartanak. Azt jelentette, hogy a jobboldali elhajlás közbejötte nélkül ma már – a henger­mű kivételével, amelynek építése a jövő esztendőben kezdődik el – üzem­képes, azaz termelőképes állapotban volna egy egész sereg új, nehézipari alkotás.

 

A 35-40 százalék vasat tartalmazó ércnek jelenleg mintegy 11-12 száza­léka por alakjában a levegőben elszáll. Ennek megakadályozására épül az érc­tömörítő, amely brikettszerűen össze­sajtolja majd az ércet és a sztálinvárosiak évente ezzel is mintegy 12-14 ezer tonna színvasat takarítanak meg az országnak.
A Csongrád megyei pártiskolások – akik tanulmányi kirándulásuk alkalmával kicsit a városban is körül­tekintettek – láthatták, hogy az épít­kezésekkel nem tartott lépést a város­ban a fásítás, s a terek parkosítása. Ez azonban mégsem nevezhető lemaradásnak, mert Sztálinvárosban ma még na­gyon sok tennivaló akad, mint többek között például a vízvezető csövek lehelyezése is, amire a fásításkor gon­dolni kell már előre. Előbb a csöveket és egyéb vezetékeket kell lerakni, s csak azután kerülhet majd sor a fásí­tásra és a parkosításra.
A fiatal város történetében igen ér­dekes, de nem éppen szerencsés tény, hogy az üzemeknek még nincs kialakult munkás garnitúrája, amelyik ízig-vérig sajátjának tekintené gyárát, ered­ményeiért küzdene és mindennemű el­lenséggel szemben, minden körülmé­nyek között képes volna megvédeni azt. A munkafegyelem és a munkáserkölcs ennek ellenére ma már kielégítőnek mondható, ezt azonban a párt csak igen kemény kézzel tudta elérni. A város­ban mindenekelőtt olyan munkáslakásokat igyekeztek építeni, amelyek min­den tekintetben kifogástalannak mond­hatók (egy szobás lakás alig-alig akad a városban) többnyire háromszobás la­kásokat építettek.

A város vezetői nagy gondot fordí­tottak a lakosság egyéb szükségletei­nek a kielégítésére is és ma Sztálin­város minden tekintetben messzi kilo­métereknek központja lett, de főképpen az egészségvédelemben, a kulturális életben és a dolgozók mindennapi vá­sárlási igényeinek kielégítésében vált fontos centrummá.

 

A munkafegyelem megszilárdulását jelentősen elősegítették a szi­gorú követelmények is, amelyek közül különösen az egészségvédelmi intézke­dések igen kemények még ma is. Ele­inte emiatt igen gyakori volt a 700-1800 forintos azonnali pénzbüntetés, amit fokozatosan egyre több és több dolgozó helyeselt. Ugyanis ebben a ne­hézipari városban, ha van, ha megtörténik egy-egy szerencsétlenség, akkor az rendkívül súlyos.
Ugyancsak komoly problémát jelen­tett a zsúfolt, elhanyagolt lakásokhoz szokott munkáscsaládokat hozzászok­tatni a rendhez. A tőzsgyökeres sztálinvárosiak azonban féltve őriznek minden rózsabokrot, minden követ. Ők már jogosan sajátjuknak tekintik a vá­rost üzemeivel együtt és rendkívül büszkék arra, hogy a sztálinvárosi acél világszerte ismert 96-98 százalékos kiváló minőségéről.
Mint fontos tényt kell megemlíteni azt is, hogy a Martin-kemence jelenleg 70 százalék folyékony vassal és 30 szá­zalék ócskavassal dolgozik. Az ócska­vasban azonban hiány van, beszerzése egyébként ma világszerte probléma. Mindennek ellenére nálunk van lehető­ség az ócskavas beszerzésére, csak min­den becsületes magyar embernek meg kell jól fontolni: mit vét azzal az or­szágnak, hogy meglévő ócskavas kész­letét, amelyet egyébként semmire nem használ, nem adja át a gyűjtőknek!

Kár, hogy nagyon sok ember nem látta még ezt a gyönyörű várost és ha­talmas üzemeit, mert hiszen, aki ma csak kicsit is körültekint az egykori Dunapentelén, örökre megfogadja: Sztálinvárost, hazánk büszkeségét min­denkor készséggel segítem, ha csak te­hetem!

ZELEI BÉLA

Sztálinváros – hazánk büszkesége – I. RÉSZ

Felhasznált képek:
Corvina Kiadó – Sztálinváros

Dunaujvaros