– Nem csoda, ha nem tudsz dönteni, nincs is erre helyes válasz. Kinek, kinek saját ereje szerint van kiszabva a feladat, s csak annyit kell elbírnia, amennyihez ereje van. Ilyen egyszerű ez. Gergő egyáltalán nem látta egyszerűnek, de nem akart vitatkozni, késő volt már. Az őrzők azt mondták:
– A madaras ember eteti a madarakat és beszélget velük, te megváltozol, hogy vigyázhass a kislányra, más meg mást csinál.
– Értem – mondta Gergő, s egy kicsit tényleg értette – és most mi a teendőm? Keressem tovább az utat?
– Ó, hát persze, ezt nem hagyhatod abba, keresd, s ha megtaláltad, már csak járnod kell rajta. Ne aggódj, nem leszel egyedül. Ne türelmetlenkedj! Sokat segítettél, s egyre többet fogsz. Az öregapó azt üzeni, ne feledd, amit ott tanultál! Emlékszel még?
– Persze – húzta ki magát Gergő, s mondta, mint egy leckét – mindennek következménye van, odafigyelni mindenre és vigyázni a kislányra, ennyi!
– Nohát – nevettek elismerően az Őrzők – ez bizony nem kevés, büszke lehetsz, hogy ennyi feladattal bíztak meg, pedig még kicsi vagy. Ez azt jelenti, hogy neked nagyon sok erőd van! Na gyere, hazaviszünk!
Jóval később, vacsora után is csak ezekre a szavakra tudott gondolni, s nagyon büszke volt.
– Min mosolyogsz olyan huncutul? – kérdezte Anyu, – örülsz valaminek?
– Igen – bújt oda hozzá Gergő, s egy nagy puszit nyomott Anyu arcára – csak nem tudom megmondani, miknek!
– Megváltozott ez a gyerek – hallotta Aput – mintha sokkal rendesebben viselkedne.
– Én már régóta látom ezt, csak féltem, hogy elmúlik – így Anyu – de most, hogy te is észrevetted…
Gergő repesett a boldogságtól. Elalvás előtt elővette a képet, a kislány nevetett és tapsikolt.
– Lehet, hogy szerelmes – mondták kint a testvérei Anyuéknak -, most is valamilyen fényképet nézeget.
– Nocsak, akkor rám ütött – monda Apu – engem is milyen jótékonyan elvarázsolt a szerelem, ugye? – fordult Anyuhoz és átölelte. Mindnyájan nevettek ott kint, és Gergő arra gondolt, mi lehet az a hamarosan történő változás, amit az Őrzők említettek, mielőtt elbúcsúztak tőle? Vajon ki, vagy mi fog megváltozni?
Nyolcadik fejezet, amelyben kiderül, milyen változásról beszéltek az Őrzők, s Gergő ismét találkozik valakivel
Gyorsan telt az idő, közeledett az iskolaév vége, a záróvizsga és még rengeteg fontos dolog. Gergő alig ért rá, állandóan iskolai ügyekkel volt elfoglalva. Régebben, amikor lázadozott ez ellen, Apu mindig úgy nézett rá, mint aki rosszul hall és lát.
– Édes fiam – szokta mondani, s felhúzza a szemöldökét – neked ez a munkád, ha jól tudom. – S még hozzáteszi – Mikor láttál te engem ilyesmi miatt mérgelődni? – olyan vészjósló hangon kérdi már ezt, hogy Gergőnek esze ágában sincs azt válaszolni, amit pedig szíve szerint szeretne.
– Mikor, mikor, hát például, ha határidőre le kell adni valamit, ha jön az ellenőrzés, ha hóvégi hajrá van és egyáltalán, sokszor.
Most azonban nem került sor kettejük között ilyen eszmecserére, Gergő maga sem tudta miért, talán mert elfelejtett panaszkodni? Ki tudja? Egy biztos, hogy már jó ideje nem kellett annyit lökdösni, hogy tanuljon, hogy intézze rendesen a dolgait, nem is maradt el a tanulásban, sem a gyakorlásban annyira, mint régen, így kisebb erőfeszítés kellet az év végi hajrára. Az utolsó szülői értekezletről talán életében először vidám mosollyal jött haza Anyu. Este Apu megveregette a vállát:
– Hallom, alakulnak a dolgok, tudtam én, hogy előbb-utóbb csak nekilódulsz! – Gergő mosolygott, de nem szólt semmit, Apu még félreértette volna. Arra gondolt, ugyan Apu honnan tudhatta ezt ilyen biztosan, amikor néhány hónappal ezelőtt még neki sem volt fogalma az Őrzőkről, meg semmiről. Nem szólt semmit, csak még jobban igyekezett, s esténként összenevetett a kislánnyal. Osztálytársai is észrevették a változást. Néhányan gúnyolták:
– Na mi van, pedálozol?
Mások panaszkodtak:
– Már nem vagy benne semmi jó bunyóban, nem unalmas ez így neked?
Voltak, akik azt gondolták:
– Biztos kapni akar valamit, azért hajt, de nem tart ez soká, aztán ismét a régi lesz.
Egyszer az Őrzőkkel beszélgettek is ezekről.
– Nem értem, miért ilyenek – mondta Gergő -, s a legnagyobb baj, hogy nem is tudom nekik megmagyarázni.
– Nem is jött el még ennek az ideje – válaszolták az Őrzők. – Ők nem értenek meg téged, ám te megértheted őket.
– Hogyan – csodálkozott – hogyan, mikor olyan, olyan – kereste a megfelelő szót – olyan tudatlanok!
– Hát csak úgy, hogy rájössz, ők még nem voltak olyan helyzetben mint te, te viszont már voltál olyanban, amilyenben ők élnek. Nagyon vigyázz, ne legyél gőgös és elbizakodott sosem. Mindig kövesd azt a példát, amit mi mutatunk. Bántottunk-e már akár egy szóval is, mert oly keveset tudtál? Rád zúdítottuk-e mindazt a tudást, ami bennünk van?
Gergő szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Na látod – simogatták meg az Őrzők – nincs semmi gond, csak gondolj mindig arra, csak annyit mondj el, amennyit a másik fel tud fogni, ne többet, de ne is kevesebbet. Most még gyerek vagy, amiket mondunk most, annak később veszed majd hasznát, most talán nem tudsz mit kezdeni vele. Nem baj, tedd csak el, jó lesz majd egyszer valamire, csak ne feledd el addig, hogy hová tetted.
Értette is, nem is Gergő ezeket a szavakat, de azért lelket öntöttek belé. A bizonyítványosztás napján a szokásos fagyizás közben hirtelen így szólt Anyu:
– Na, jövő ilyenkor már eggyel többen nyaljuk itt a fagyit.
Mindnyájan egyszerre néztek Anyura és egymásra, aztán szinte egyszerre derült fel mindnyájuk megélepett arca.
– Csak nem azt akarod mondani – kezdte Gergő, de Anyu félbeszakította.
– De, pontosan azt akarom mondani – s kicsit félénken nézett rájuk, mintha attól félne, talán valaki összeszidja, de aztán ahogy sorra belenézett gyermekei csillogó szemébe, rájött, nincs miért félnie.
Amikor ismét találkozott az Őrzőkkel, vidáman kérte számon tőlük, ez volt-e az a megígért változás, mert ha ez, akkor az rettentő jó dolog.
A nyár forró volt és természetesen rövid.
Gergő már akkor érezte ezt, amikor kirohantak az utolsó tanítási óráról.
Más volt izgatottan várni a hosszú szünetet, s megint más most, hisz amint elkezdődött, máris csak egyre fogy és rövidül. Azért már nagyon várta, hogy a Nagyinál lehessen falun. Minden évben ez a legjobb szórakozás, sokkal jobb, mint bármilyen üdülés. Nagyinál ugyanis azt lehet csinálni, amit csak akar az ember. Évek óta ez volt a jelszó:
– Nagyi mindent kibír! – s valahogy úgy is volt. Nem létezett olyasmi, amit Nagyi ne tett volna meg értük mosolyogva, szeretettel. Anyu mindig azt mondta:
– Nagyinak vajból van a szíve, nehogy kihasználjátok, viselkedjetek rendesen!
– folytatás hamarosan –
Gergő és az a csodálatos másik világ
Megjelent: A Hírlap – 1994. október 3.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
