Sztálinváros – 1955. szeptember 20.

Mérei Sándor:

PENTELEI TÖRTÉNET

Dunapentele telkei, termőföldjei a későbbi “új város” helyén /1940

Zsellérek, napszámosok s más szegény emberek laktak Pentelén. Látástól vakulásig görnyedtek a földeken. Fát vágtak a dunai erdőkben, gondozták mások jószágát, így teltek hétköznapjaik. S vasárnap, amikor könnyű hintók gördültek az uradalmi épületek verandái elé, gondtalan gavallérok és kacér, szép asszonyok, a mihaszna úri népség díszei s virágai találkoztak – ők megbújtak faluszéli sárviskóikban s elnyűtt vackaikon élvezték a szűkmarkú élet ajándékát: a pihenést. De ez nem volt mindig zavartalan és nyugodt. Mert tévedés lenne azt hinni, hogy a nagy érzések csak hintón járnak s elkerülik a szegények házatáját. Nem. Példa rá az alábbi eset, amely szóról-szóra igaz, csak a neveken kellett változtatnom, tapintatból és a tekintély iránti tiszteletből, mert az unokák már iskolába járnak s könnyen ráismerhetnének történetem hőseire.

Úgy kezdődött, hogy Gergely fejére tette ünnepi kalapját, amely csak annyiban különbözött a csúcsos formájú bolti cukorsüvegektől, hogy kisebb volt valamivel s a karimája köröskörül kajla, megigazította bajuszát s odaállt Veron elé:
– Ide hallgass, asszony. Bemegyek a faluba dohányért.. Délre megjövök, addigra készen legyen az ebéd. Hoztam egy kis húst, félkiló birkát. Ne kérdezd, honnan. Fontos, hogy van. Oda tettem a konyhaablakba, főzd meg paprikásnak, sok krumplival, hogy elég legyen kettőnknek. Ma lakodalmi ebédet eszünk, az angyalát!… Aztán helyén legyen az eszed, s ne kódorogjon a szomszédon, mert odakozmásodik a főzted.
– Jól van, jól – csattant fel Veron hangja. – Jegyezze meg kend, hogy nem szoktam ábrándozni… az a fiatalok dolga. Az én eszem helyén van mindig. Nem jár szomszédolni.
– Nekem hiába kárpálsz. Tudom, amit tudok. A szomszédot töri a nyavalya utánad. Sokat lebzsel a kerítés körül.
– Hadd lebzseljen, özvegy ember.
– Mi?! Te ezt ilyen könnyen mondod? Veron, jól vigyázz! Ha én megbizonyosodok egyszer… – ezt már kifelé menet mondta s úgy bevágta a kiskaput, nyilván a nyomaték kedvéért, hogy megremegett a poros léckerítés.
Veron egyedül maradt. Hümmögött. Nyújtogatta nyakát, amint Gergely után pislogott, közben azon tűnődött, hogy milyen sorrendben fogjon hozzá a munkához. Először fát aprít, tüzet rak, aztán vizet visz be, felteszi az ebédet, s mire Gergely megjön, készen lesz minden. Terített asztal várja. Nem gyanúsíthatja: “Persze, megint a szomszéd!” Mert mostanában mindig azon rágódik. Ok nélkül.
Úgy akart lenni, ahogy elgondolta: először fát vágni… Igen ám, de ahhoz fűrész kell, mert baltával nem lehet a hosszú és görcsös hasábokat felaprózni. S fűrészük nincs. Kénytelen volt a szomszédhoz fordulni, aki éppen a kútostorral bíbelődött.
– Szomszéd!… Hallja kend?
András felütötte a fejét. Neki szóltak? Az a Veron. Ott pipiskedett a kerítésnél.
– Szomszéd!
– Na, mi a ?
– Adja kölcsön a fűrészt, fát akarok vágni, kell a főzéshez.
Hm. A fűrészt? – révedezett András. Ez esetben kötelesség segíteni. Igaz, ha Gergely megtudja, még ferdébb szemmel néz rá, mint eddig, de hát főzni kell. Enni kell. Nem lehet megtagadni az ilyen kérést. Különösen Verontól nem, aki olyan szépen tud nézni, mintha gyémánt volna a szemében. És a hangja. Akár a fuvola.
András hozta a fűrészt. Rátette a bakra és belenyisszantott.
– Majd vágom én – bátortalankodott Veron.
– Te? Nem asszonynak való a favágás. Férfimunka. Szívdobogást kapsz.
– Dobog a szívem úgyis.
– Na látod – bólintott András s egyik kezével Veron fehér inge felé matatott. Mutasd, hogy dobog.
Az asszony kacarászott. Fojtottan, csiklandósan.
– Hogyne. Nem doktor kend. Annak sem hagynám –  lehajolt, fűrészport vett fel és András szeme közé fújta. – Nem kunérkodni hívtam ide, hanem fűrészelni.
András nevetett:
– Jó, jó, szótfogadok – s félóra múlva annyi fa hevert a bak körül, hogy egy marha megfőzéséhez is elég lett volna. De hol volt a marha? Az uradalmi istállóban, messze a szegény emberek, kormos tűzhelyétől.
Nekik csak félkiló birka jutott. Verőn odament a konyhaablakhoz s döbbenten látta, hogy üres. Nincs a hús. Csak egy csempe vizeskancsó púposodott az ablak deszkáján. Kétségbeesetten rohant az udvarba, a kertbe.
– Cirmos! Cirmos! Gyere elő, te dög!
De a macska lustán és fulladásig jóllakottan bújt meg egy terebélyes krumplibokor mögött. Álmosan pislogott.
A hangra átnézett András.
– Mi történt. Veron?
Az asszony sírvafakadt.
– Elvitte a macska az ebédet. Most mit mondok Gergelynek? Megint gyanúsítani fog, mintha hallanám: “Persze, nem vigyáztál a húsra, mert máson járt az eszed. Mindennek a szomszéd az oka!” És szidja kendet, mint a bokrot.
András nyakába húzta fejét. Kellemetlen eset, bizonyos. Kis felhők tolakodtak az égre. A nyári vihar előőrsei. El kell kerülni a botrányt. De hogyan?… Hopp! Megvan! – s máris rohant haza. Néhány perc múlva félkiló nyers disznóhúst nyomott Veron kezébe.
– Nesze, főzd meg, kettőtöknek elég lesz, én majd kibírom valahogy. Krumplin meg paprikán. Így történt, hogy mire Gergely hazaért, terített asztal fogadta. Jó ebéd. Alig győzte dicsérni a paprikást. Folyton azt hajtogatta:
– Akár a disznó…
Kint megmozdult az ég, alig hallhatóan. Úgy szólt, mintha a szomszéd gyomra korgott volna. Veron elmosolyodott. Félretette a maga pozícióját, mint mondotta: most nem éhes. Jó lesz később. S mikor Gergely lefeküdt ebéd utáni álomra, köténye alá rejtette a tányért és átsurrant a szomszédba. Vitte András jussát, a megmaradt falatokat.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.