Dunaújvárosi Hírlap – 2002. április 8.
Nyilvános ajánlattétel II.
“Hogy a polgár mit kezdjen az élménnyel, azt nem írhatjuk elő” – mondja a művészettörténész
Dunaújváros (Fehérvári Tamás) – Szombati Mű-Tár mellékletünk folytatásaként közöljük a Szoboszlai János művészettörténésszel készült e-mail-interjú második részét.
– Tehát ebben a nem éppen toleráns és segítőkész közegben készült el a művészeti koncepció. Melyek voltak a leglényegesebb elemei?
– Egyrészt hogy nem lehet idegen testként, a város szellemi életét figyelmen kívül hagyva dolgozni. Ezért minden dunaújvárosi művésznek biztosítunk egyéni kiállítást, kétévente dunaújvárosi tárlatot, háromévente Fejér megyeit. A város többi művészeti ágának is otthont kell adni, vállalva a helyi kultúrcentrum szerepét (irodalmi, zenei, civil programok, gyermekfoglalkozások). Ez nem volt kompromisszum, ez teljesen természetes volt. Kiváló művészekkel, irodalmárokkal és civil csoportokkal dolgoztunk együtt. Nagyon sok, a művészet felé elkötelezett emberre találtunk, akik az első másfél év alatt elhitték, hogy velünk lehet együtt dolgozni, csak be kell tartani a játékszabályokat (magyarán együtt kell velünk működni, nem szabad például politikai meg vallási programokat szervezni hozzánk). A koncepció második lényeges eleme az volt, hogy a hazai művészeti életből a fiatal generációkra, azokra a művészekre kell koncentrálnunk, akik most vannak pályafutásuk kezdetén, vállalva az új piacgazdaság buktatóit, a műkereskedelem hiányát, a nagy intézmények ignoranciáját. Ezek bázisa akartunk lenni. Harmadsorban pedig külföldi partnerekkel egy hálózat kialakítását terveztük, amelynek célja a folyamatos gondolatcsere, s ugyanennek a művészgenerációnak a képviselete.
Az első évfordulóját ünneplő Kortárs Művészeti Intézet /1998
Ezek alapján a következő programokat indítottuk be, már 1997-ben:
- kiállítási program (évente 22-25 kiállítás, ebből 4-5 helyi művészekkel, 3- 4 külföldi fiatalokkal, a többi magyar művészekkel),
- gyűjteményfejlesztés (az MMKA-nak már volt saját gyűjteménye, amely a Várnai Gyula által szervezett Aritmia-fesztiválokon alapult. A magángyűjtemény helyzetének rendezésére több kísérletet is tettünk
- szerződéskötés, évi két kiállítás a gyűjteményből, raktárfelújítás-, viszont a magángyűjtő nem bizonyult komoly partnernek, s megszüntette a gyűjtemény letétjét. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához olyan pályázatokat adtunk be, amelyek elnyerésével minden évben 6-7 olyan művet tudtunk vásárolni, amelyik a hazai művészeti termés legjavából való volt),
- nemzetközi hálózat kialakítása (1996 és 2001 között több szimpóziumot szerveztünk közép-európai kurátorok és művészek részvételével. Ezek az eszmecserék egyfelől elvitték hírünket a nagyvilágba, másrészt csereprogramok születtek belőle),
- gyerekprogram (mivel a kortárs művészet oktatása nem része az oktatási rendszernek, olyan programot szerettünk volna kialakítani, amely a gyerekek művészeti érzékenységét erősíti. Érdekes módon, erre senki – önkormányzat, Nemzeti Kulturális Alap, magánszponzorok – nem adott pénzt.),
- irodalmi program (lelkes és tiszteletreméltó szervezők az intézet keretein belül igen népszerű sorozatokat tartanak.),
- múzeumi kommunikációs program (egyfelől ingyenes szóróanyag a kiállításokról – reprodukció, művészéletrajz, rövid tanulmány, kisebb-nagyobb rendszerességgel a Dunaújvárosi Televízióban a Hét műtárgya c. műsor, igény esetén tárlatvezetés),
- publikációs program (katalógusok kiadása),
- művészeti produkciós program (magyar és külföldi művészek hosszabb-rövidebb időt töltöttek Dunaújvárosban, és új műveket hoztak létre. Holland, francia, angol és magyar művészek éltek a lehetőséggel, főleg videókat és digitális műveket létrehozva.
Szoboszlai Zsolt a Kortárs Művészeti Intézet 2001. évi terveiről
Annak ellenére, hogy nagyon kicsi stáb dolgozott az intézetben, mindegyik program gőzerővel indult be. Jellemző, hogy például az Egyesült Államokban jóval nagyobb stábbal és jóval nagyobb költségvetéssel rendelkező múzeumok jóval kevesebb projektet valósítanak meg évente. Nem a kiállítások számának növelése volt az érdekes, hanem az, hogy bebizonyítsuk: az intézet anyagi kapacitása talán nem nagy, de kapcsolati tőkéje és energiája jelentős. Célunk az volt, hogy folyamatos intenzitással legyünk jelen a művészeti életben.
– Mindezt miből tudtátok finanszírozni, kik álltak a program mögé?
– A havi három kiállítás (szállítással, meghívóval, megnyitóval) komoly pénzügyi tervezést igényelt. Szerencsénk is volt, meg a döntéshozók talán felismerték, hogy támogatás nélkül nem tudunk dolgozni, mert sikerült megteremteni a kiállítások anyagi alapját. Ez a munkánk 80%-át tette ki. Az önkormányzat, az NKA, a Goethe Intézet, a British Council, a Francia Intézet, a Japán Alapítvány rendszeresen pozitívan reagált pályázatainkra. Nagyszerű magánszponzorok és cégek, valamint kulturális szervezetek is támogatták a programot, mások mellett a Dunaújvárosi Televízió, a Főiskola, a Dunaújváros Online, és sokan mások.
– Azok a fiatal művészek, akiknek – mint említetted – bázisául kívánt szolgálni az intézet, hogyan viszonyultak a törekvéseitekhez?
– Számukra Dunaújváros kedvelt kiállítóhellyé vált már 1997-ben. Nem jelentett problémát az, hogy nem Budapesten vagyunk. Egy nagyon baráti, támogatói légkör alakult ki, persze az ingyenes buszok ehhez sokban hozzájárultak.
– A kifejezetten Dunaújvárosra koncentráló projektek szintén sikeressé váltak?
– Igen. Számos dunaújvárosi művész szólókiállítását olyan könyv-formátumú katalógusokkal sikerült párosítani, amelyeket szponzorok támogattak. A Pötty című gyereksorozat népszerűsége az ötlet fontosságát és életképességét bizonyítja. Az Utószó és a Versbarátok köre című irodalmi programok szintén látogatottak. A gyűjtemény darabjait olyan kiállításokra hívják meg, mint az After the Wall (Stockholm), vagy a velencei biennálé magyar pavilonja. Ott van a falon meg a katalógusokban, az angol és az olasz szövegben: Dunaújváros…. Mindezek alapján azt kell hogy mondjam, nem volt elmebeteg ötlet egy multifunkcionális intézményt létrehozni. Ebben bíztunk, és bejött. Természetesen elfogult vagyok, de úgy látom, hogy nagyon rövid idő alatt országos és nemzetközi elismerést értünk el. A hazai művészeti életben jól hangzik az intézet neve, de sokak ezt talán nem hiszik el, külföldön is nagyon sokan tudnak róla. Azt a dokumentációt, amit itt, az Egyesült Államokban szoktam bemutatni, egységesen elismerés övezi. Nem arról van szó, hogy normálisnak tartják, hogy egy vidéki városban ilyen intézmény működik, hanem arról, hogy korszerűnek tartják. Attól viszont hanyatt esnek, hogy milyen kevés pénzből, és milyen kicsi stábbal milyen színvonalú programot csinál az intézet.
– Furcsa módon az intézet dunaújvárosi megítélése nem ilyen egyöntetűen pozitív.
– Ami probléma, az az, hogy a korszerűség elve nem evidens számos dunaújvárosi polgár és politikus számára. Természetesen nem várhatjuk el, hogy mindenki szeresse azt a művészetet, amit képviselünk, ízlések és pofonok különbözőek. Ezt a kérdést az intézet missziója felől érdemes megközelíteni. Tessék tudomásul venni, hogy a városban egy olyan intézmény is működik, amelynek a feladata a kortárs művészet bemutatása. A kortárs művészet nem monolit. Sokféle. Van benne figuratív festészet és internet-művészet. Van benne konceptuális fotográfia és helyspecifikus installáció. Van benne monokróm vászon, és van benne geometrikus komputerprint. Van benne politikai kérdéseket firtató aktivista, és van benne önkifejező performer. Van benne tájkép, és van benne az emberi test társadalmi státuszát analizáló, provokatív tárgyegyüttes. Van benne történelmi szituációkra reflektáló fotó, és van benne formás fenekeket ábrázoló fotó. Van benne videó és van benne acél. Az, hogy egyes látogatók számára mindez új és meglepő, az nem baj. A tragikusan hülye képösszefirkálásban sem az a fő probléma, hogy részegen vagy begyógyszerezve valaki egy más tulajdonában lévő művet rongál meg, hanem a mögötte lévő gondolkodási attitűd. Nem tetszik, nem értem, vesszen tehát. Nem értek egyet az intézet kiállítás-politikájával, vesszen tehát. Nem az én kultúrámat képviseli a kiállított mű, vesszen tehát. Nem engem díjazott a zsűri, nem is állítok én ott ki soha, vesszen tehát. Ezek a taknyosok akarják nekem megmondani, hogy mi a művészet? Nem más ez, mint az árnyalt gondolkodás hiánya, a megértésre való vágy hiánya, a tolerancia hiánya. Aki a fenti módon gondolkodik, az csak hiszi, hogy tudja, mi a művészet, pedig valójában csak egy nagyon szűk tartományát ismeri a művészetnek. Pedig a művészet – s ez közhely, de érdemes visszamenni az iskolába! – szabadság, a szabad döntések terepe. A művészeti gondolkodást nem a szűk keretek közé zártság jellemzi, hanem a határok feszegetése, átlépése, új (nem csak vizuális, hanem gondolkodási) formák létrehozása. Az intézet tehát egy olyan közegben működik, ahol a művészet történetében már régen lefutott változások még nem váltak evidenciává. Ez egyébként így van Budapesten is, csakhogy Dunaújvárosban a szakmai közeg jóval kisebb, mint ott – és hát ne áltassuk magunkat: mindenhol főleg a szakmabeliek járnak kiállításra. Tehát az, hogy a minimalista, a konceptuális, a issue-based, a body-art vagy az installációművészet konzekvenciáit a közönség nem vonta le, nem dunaújvárosi jelenség. De az, hogy művészek maguk sem veszik tekintetbe a művészet világszerte burjánzó sokféleségét, az megbocsáthatatlan.
Képünk illusztráció a KMI jelenlegi kiállítási anyagából
– Abban, hogy a közönség ennyire tájékozatlan a közelmúlt és a jelen művészetét illetően, a művészeti intézmények felelőssége is megállapítható.
– Persze, egy múzeum feladata alapvetően az oktatás, a nevelés. Ez régi közhely. Azonban a nyugati világban ez van ma is a múzeumi dolgozók homlokára írva. Nem a speciális oktatási programokra gondolok (előadások, tárlatvezetések, stb.). Arra, hogy a kiállítás maga nem más, mint képek és tárgyak interpretációja. A kiállítótér egy nagyon speciális köztér. A galéria dolgozói olyan dolgokat helyeznek el benne, amelyek az értelmezés prédájává válnak. A művészeti világ az értelmezés, az interpretáció világa. Az interpretáció pedig nyitott. Az intézet – s ez a legkevesebb, amit elmondhatunk róla – belátja, hogy nem kötelezheti el magát egy-egy stílus, műfaj, művészcsoport mellett. Ezért – ha úgy tetszik: tudományos alapon – egyfelől bemutatja ezt a sokféleséget, ezzel teljesítve oktatási misszióját. Ajánlatot tesz: “Kedves Polgár jelképes összegért olyat mutatunk neked, amit korábban nem láttál” De azt, hogy a polgár mit kezdjen az élménnyel, nem írhatjuk elő. A chicagói Modern Múzeumban minden mű mellett egy kisebb elemzés van a falon, így a látogató szájába van rágva, hogy mit kell gondolnia. Ezzel szintén tudományos alapon – nem értek egyet. A misszió itt ütközik a tapasztalatlansággal. A probléma nem a művészettörténet ismeretének hiánya, hanem az, hogy a képzőművészet maga nagyon kemény dió a látogatóknak. Az iskolában azt tanulják meg, hogy mit ábrázol a kép. Ez tény. Az a művészet, ami nem ábrázoló, az Magyarországon még ma, 2002-ben is teljesen meglepő a látogatónak.
– Viszont ilyen körülmények között nem érdemes abban bízni, hogy az intézet és a kortárs művészet nagyobb közönséget lesz képes vonzani.
– Azok, akik a látogatók számának radikális emelkedését várják el az intézettől, tévednek. Egy múzeum, ma, Magyarországon nem tehet mást, mint ajánlatot tesz a közelében élőknek. Lehetőséget biztosít arra, hogy bárki elinduljon, gondolkodóba essen, foglalkozzon egy olyan dologgal, amit képzőművészetnek hívnak. S továbbléphet, vásárolhat katalógust, eljöhet a következő tárlatra, stb. Dunaújváros polgárainak olyan lehetősége van, amilyen nincs a szekszárdiaknak, a szegedieknek… Hazai és külföldi művészek munkáját láthatja. Azok, akik megkérdőjelezik ennek az ajánlatnak az értelmét, úgy gondolják, hogy felesleges a sokféleséggel szembenézni. Nem látják be, hogy támadásaik célja tulajdonképpen a város kulturális életének elszegényítése.
– Mégis: ha az intézet oktatási funkciója kimerül az ajánlattételben, annak a lehetőségnek a megteremtésében, hogy a dunaújvárosiak megismerkedhessenek a magyar és a külföldi kortárs művészettel, mi segítheti őket abban, hogy ezt a sokféleséget megtanulják elfogadni és befogadni?
– Az idő. Idő kérdése, hogy megszokják. Idő kérdése, hogy ne irritálja őket a fiatal budapesti festő, aki monokrómot fest, vagy a horvát művész, aki csak két szétégett zászlórudat állít ki. Ahogy a város politikai vezetése is felismerte idővel, hogy büszke kell hogy legyen az intézetre. Most jön a kulcsszó: merthogy az intézet érték. Nem hiszem, hogy az intézet helyzete a dunaújvárosi közegben problémásabb lenne, mint bármilyen, kortárs művészettel foglalkozó intézményé. Érzékenyebb helyzetben van, tagadhatatlan, mert nem egy metropoliszban működik. Amit komoly problémának érzek, az egyes dunaújvárosi képzőművészek magatartása. Saját szakmájuk közmegítélését, saját szakmájuk jövőjét ássák alá az intézet elvtelen támadásával. Holott egy hajóban eveznek az intézettel. De amikor egyes kiállításokról meggondolatlanul nyilatkoznak, s a nyilvánosság előtt folyamatosan támadják a misszióját betölteni igyekvő intézményt, akkor hogyan is várhatjuk el a nem művész látogatótól, hogy szimpatizáljon velünk, és értékként ismerje el az intézet létét? Most jön a második kulcsszó: szakmai szolidaritás. Az intézet minden programja felkérés táncra. A folyamatos kikosarazás rosszul esik és elkedvetlenít. Hogy kikre gondolok? Akinek nem inge, ne vegye magára.
– Azon kívül, hogy ez a szakmai szolidaritás a látogatók számára vonzóbbá tehetné a művészvilágot, hogyan segíthetné még az intézet munkáját?
– Hadd másoljak ide egy bekezdést egy cikkemből, amelyik az amerikai művészetfinanszírozást elemzi: “Bár senki nem gondolja, hogy minden kulturális szervezetet a szövetségi kormánynak vagy az adott államnak kellene támogatni, azt azonban elvárják a közpénzek osztóitól, hogy vállalják az oktatás, a művészetek vagy az egészségügy bizonyos terheit. Az állam szerepe itt kettős. Konszenzuális, hogy egyfelől az adóbevételek egy részét ezekre a szférákra kell, vagy kellene költenie (például a közoktatásra vagy közkórházakra), másfelől olyan törvényi és jogszabályi környezetet kell teremtenie, amely lehetővé teszi a filantrópiának, a civil társadalom egyik legjelentősebb erejének az érvényesülését. A filantrópiának nagy hagyományai vannak ebben az országban, eredeti jelentését a közösségért való felelősségvállalással is kiegészíteném. Ez legkevésbé sem romantikus elgondolás, összefonódik a tehetősek önreprezentációs igényével, és azzal a belátással, hogy a közösség vagy a környezet bármilyen értelemben vett gazdagítása (oktatás, hitélet, közbiztonság, vizuális környezet) hozzájárul a hely és az üzlet értékéhez, valamint biztosítja a kapitalista gazdaság működéséhez elengedhetetlen kiszámíthatóságot.”
Szoboszlai János a Digitális Műhelyről /1998
Tudom, hogy Magyarország nem Amerika. Bizonyos szempontból mégis amerikaibb Amerikánál. Nincsen olyan erős pénzügyi elitünk, aki a közösségért felelősséget vállalna, vagy ha van, az nem művészeti intézményeket támogat. Még nem. De a formálódó társadalmi-gazdasági képletben van esély arra, hogy civil szervezetek (mint az MMKA), önkormányzatok (mint a dunaújvárosi) és helyi cégek (mint az intézetet támogató dunaújvárosi cégek) olyan értékeket teremtsenek, amelyek hosszú távon a hely és a közösség gazdagodását szolgálják. Ezzel inspirálva az éledő civil társadalmat, Dunaújvárosban megtörténtek az első lépések. Ami hátra van, az az ajánlat elfogadása, s ebben a helyi művészeknek kiemelt szerepe és felelőssége van.
Vége
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
