Hét Nap – 2007. június 19.
Néhány mondat múlt időben
Nélkülük nem hiteles a történet
1996-ban dr. Oroszné Babarits Irén nyugalmazott középiskolai tanár egybefoglalta “Goldenberg Évike emlékére” azokat az apró emlékfoszlányokat, amelyek a dunapentelei zsidó közösség életébe engednek bepillantást. Nehéz dolgom volt – írja -, mivel itt lakó túlélővel nem találkozhattam, a falu élete viszont nélkülük nem hiteles.
Rejtélyes sírkő a dunapentelei temetőben
Többnyire iparosok és kereskedők voltak, de akadt közöttük orvos, gyógyszerész, tisztviselő, kántor is. És egy neves földbirtokos, Frankl Zsigmond. Ezek a családok foglalkozásuknál fogva a falu központjában vagy ahhoz közel laktak, és Dunapentele békés polgárai voltak. Egy részüket a frontra vezényelték munkaszolgálatra (pl. a Sziklai fiúkat: Sándort és Györgyöt), más részüket gettóba terelték (előbb a mai Baracsi utcai Bruck-malomba, azután az iskolába), majd deportálták őket, hogy a gázkamrában végezzenek velük. Nem volt kímélet. Akik abban az időben itthon voltak és látták, amint csendőrszuronyok között hajtották őket az állomásra (1944), megsiratták őket. A deportáltak közül egyetlen személy tért vissza, Farkas Ella (boltjuk az óvárosi presszó helyén állt), ő még soká élt közöttünk, vízhordóként dolgozott a 26-os Építőipari Vállalatnál – áll a jegyzetben. Az ötvenhat deportált áldozat között voltak egész családok: Weisz Jakab vendéglősök négyen, Deutsch Lajos szabó és hozzátartozói öten, Szekulesz Mihály szeszfőző és szerettei hatan. Paskus Endre András kántor feleségével, valamint gyermekeivel, a tízéves Edittel, a nyolcéves Ellával, a hatéves Endrével és a négyéves Máriával osztozott a közös sorsban.
Dr. Oroszné Babanits Irén olyan, ma is köztünk élő penteleiket keresett és szólaltatott meg, akik valamilyen kapcsolatban álltak ezekkel a családokkal, és mintegy tanúi voltak életüknek. Közös ezekben az apró vallomásokban, hogy alkalmazottak, tanoncok, szomszédok és ismerősök egyaránt tisztelettel és sajnálattal emlékeznek rájuk. Van, aki szobalányként, inasként, gyermekkori játszótársként, fogfájós betegként vagy éppen a malomban búzát őröltető gazdaként ismerte őket. Valamennyien megemlítik, hogy közvetlen, segítőkész emberek voltak, akik jó kapcsolatban álltak egymással és környezetükkel. Az alkalmazottak, ha elvégezték feladatukat, szabadon rendelkeztek idejükkel, és gyakran kaptak ajándékot. Többen beszéltek arról, hogy pártolták a kultúrát, művelt emberek voltak, akiktől sokat tanultak. Hogy kik voltak ők? Íme néhány mondat múlt időben az emlékirat lapjairól, a teljesség igénye nélkül:
A Tót utcában lakó Goldenberg Lajos villanyszerelő, műszerészmester és dolgos, szép felesége, Manci féltve nevelte egy szem gyermekét, a szőke, göndör hajú Évikét. Nyolc évig tehették. Lajos édesapja nagy tiszteletben állt a közösségben, kántor és sakter volt, vagyis hozzá vitték az állatokat kóser módon (szenvedés nélkül) levágni. Frankl Zsigmond és felesége, Sarolta Szedrespuszta birtokosa volt. Harminc családnak adtak kenyeret. Ők a Százlábú híd közelében lévő kúriában laktak, fiúk, László és neje, Szávics Margit pedig a pusztán. Garbaczné Horváth Katalin, aki szobalány volt náluk, szép emlékeket őriz az ott töltött időről. Lászlónak egy tősgyökeres “pöntölei” ember, Horváth László segítségével sikerült megmenekülnie, amit ő soha nem felejtett el neki. Dr. Lax Jenőre nemcsak jó fogorvosként, hanem fiatal feleségével, Kánitz Lilivel együtt a kulturális élet jelentős szereplőjeként is emlékeznek a penteleiek. Az iparoskor által színre vitt, Szekulesz Adolf rendezte Mágnás Miska című operetthez például a házaspár adta a hegedű-, és zongorakíséretet. Kisfiúk, Jancsi életének nyolc éve alatt nem bontakoztathatta ki tehetségét. Pintér Vilmosné Dóra Piroska elmesélte, hogy nagyanyja hogyan barátkozott össze a Bruck-féle malom tulajdonosának feleségével, akinek nevét (valamint férjéét) a birkenaui haláltábor emléktábláján látta később viszont. P. Fekete István a malom hirdetésére is emlékszik, ami a nagy filmek előtt hangzott el a Jantsky vendéglőben működő moziban. Ugyancsak ő írja, hogy “különös részvéttel vagyok egy Feith nevű házaló zsidó iránt, akinek vagy nyolc gyereke volt, s egy furnér ládikával járta a pusztákat. Árulta a béres asszonyoknak a madzagot, tejkrémet, apróságokat, a sáros, havas pusztai utakon, rossz biciklijét húzva-vonva”. Fekete Jánostól tudjuk: “Amikor meghallottam, hogy deportálják azokat, akikkel együtt töltöttem az iskoláséveimet és a levente-foglalkozásokat, lerohantam az iskolába, onnan indultak a Tót utcán végig az állomásig. Farkas Számi szatócs egyik lányára emlékszem szomorúan vissza, aki gyenge kis testével hatalmas zsákot próbált vinni a vállán. Az lelógott a bokájáig, alul egy befőttes üveg eltört, folyt ki a lé.”.
Egy másik emlék Farkas Sámuel boltost és három lányát, Olgát, Idát és Ellát idézi, miközben bemutat egy esküvőt a zsinagógában.
A zsinagóga – mint azt Őri Zoltántól tudjuk – az I. világháborús emlékművel szemben, a patak partján álló nyeregtetős épület volt (ma átépítve családi ház), amelynek belsejét fából készült karzat tagolta, pincéjében rituális fürdő működött. Szabó János fiatal fiúként újságkihordó volt akkortájt. Tőle tudjuk, hogy a zsidók (és csak ők) Az Est című újságot járatták, úgy 16 család, az este nyolckor megjelenő Újság címűt pedig ők is és mások is. A Rác-templom közelében lakó Csupity Simon egyszer egy kései látogatót fogadott. Néhai Deutsch Áron bőrkereskedő lánya, a 86 éves Teréz átutazóban kereste fel gyermekkora helyszínét. Ő még a háború borzalmai előtt ment férjhez Amerikába. Ma már házuk is csak emlék, bombatalálat érte.
Pukli Györgyné Orbán Mariska A pentelei zsidók életvitele és szokásaik című fejezetben elmondja, hogy a Tót utcában Sziklai Miklós vegyeskereskedővel szemben, Goldenbergék mellett laktak. Kislányként nehezen értette meg, hogy egy napon nem mehetett többé játszani barátnőjéhez, Évikéhez, holott addig egész nyarakat töltött a családnál. Emlékszik rá, hogy pénteken egész nap sütöttek-főztek, este, gyertyagyújtás után ünnepi vacsora volt. Szívesen ettek kemencében sült sóletet (Marsika szokta a pékhez vinni), bórheszt, azaz mákkal megszórt fonott kalácsot és pászkát, vagyis kovásztalan kenyeret. Szombaton templomba mentek. Ezen a napon nem gyújtottak tüzet, villanyt, nem ettek leszakított gyümölcsöt, és a zsíros, tejes edényeket nem mosták össze. Többen említik, hogy óraközi szünetekben gyakran szaladtak át az iskolából a közeli lakókhoz, köztük egy idős testvérpárhoz, Reginához és Rebekához a tűzhelyben a tüzet meggyújtani. A Dunapentelén élő családok között voltak olyanok, akik ősi vallásuk szabályai szerint éltek (a hitközségi elnök Kánitz József volt), mások áttértek, általában a katolikus hitre.
A kis összeállítás három életképet is közöl Schlitterné Nyuli Anna helytörténeti írásaiból. Az egyik Netike “klubjának” állít emléket. Kohn Nell, egyedülálló idős hölgy, akinek kicsiny boltja volt az 1900-as évek elején az egyik Baracsi úti buszmegálló helyén, ugyanis szeretett olvasni. Sok könyve volt. A környékbeli gyerekek összevesztek azon, hogy ki menjen át hozzá szombaton gyertyát gyújtani, mert megengedte, hogy olvassák könyveit. Később barátaikat is magukkal vitték, sőt citerát, harmonikát is beszélgettek, és az asztalra kitett közösből falatoztak. A végén tíz-tizenöt tagú “irodalmi szalonná” vált a szelíd Neti néni otthona.
1990-ben a Pentele Baráti Kör, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége és az egyházak képviselői emléktáblát avattak a II. világháború áldozatainak emlékére. Ezen szerepel az ötvenhat deportált neve is. Róluk a magyar izraeliták nevében megjelent rabbi héber nyelvű imával emlékezett meg, miközben az ősi rítus jelképeként az emléktáblára apró kavicsokat szórt. Pentele régi zsidó temetőjében mintegy százan nyugszanak.
pirKo
Zsidó temető 2024-ben
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
