Ország-Világ – 1987. augusztus 19.
Dunaújvárosban más a helyzet
– Főnök! Mondja meg, de igaz lelkére: jövőre is vasat öntünk, vagy netán csokoládényulakat? – kérdezte még kora tavasszal a Dunai Vasmű egyik olvasztója a gyárudvar kellős közepén Aszalai Lászlótól, a kohóüzem helyettes vezetőjétől.
– Még hogy csokoládényulat?! – méltatlankodott Aszalai. – Vas lesz az üstökben jövőre is és még nagyon sokáig. Legyen egészen nyugodt. – És ott helyben számokkal, adatokkal próbálta megnyugtatni a kérdezősködőt. – Szóval, a mi termékeink keresettek itthon is, külföldön is. Nem kell félni, hogy az utcára kerülnek az olvasztáraink!
Amióta Dunaújvárosba is eljutott a híre, hogy a szerkezetváltás miatt nehéz helyzetbe kerültek az ózdi és a diósgyőri kohászok, bizony alig akadt más téma a városban. Mert ha valaki, hát a vasműbeliek igencsak átérezték borsodi kollégáik gondjait. És óhatatlanul a saját jövőjüket is félteni kezdték. Mi lesz, ha itt is? Ha náluk is…? Dunaújváros ipari karakterét egyértelműen a Vasmű határozza meg, ugyan hová máshová mehetne dolgozni az, aki az izzó vas mellett őszült meg?
Az elmúlt hónapokban ezért kezdett a gyár helyzetéről, lehetőségeiről, terveiről érdeklődni még az is, akit azelőtt a termelés legfeljebb csak annyira érdekelt, hogy a napi nyolc óráiban rá milyen feladat hárul.
Amióta a Vasmű felépült, bizony már jó néhányszor a fejünkhöz vágták: “az ötvenes évek tévedése vagyunk!” Merthogy nem kellett volna ennek a kis országnak egy ilyen gyáróriás… Pedig igenis kellett! Mi mindig gazdaságosan próbáltunk termelni! – dohog az üzemvezető-helyettes, miközben átvágunk a fekete korommal-porral vastagon borított gyárudvaron.
A szikraesőbe borult csapolónyílás
– No jó, az igaz, hogy drágábban termeltük meg a vasat, mint mondjuk azok az országok, ahol helyben van az érc, és nem meszsziről kell beszerezniük – folytatja a megkezdett gondolatsort. – De azért a borsodiaknál mi mindig jóval olcsóbbak voltunk. És arról is csak a szakemberek körében esik szó, hogy a többletköltségeinket a nyersvas további feldolgozásával többnyire sikerül eltüntetnünk…
Mikorra idáig ér a mondandójával, már felkapaszkodtunk a vaslépcsőkön, a friss csapolásra váró üstök fölött állva lessük a kohó körül sürgölődő munkásokat.
– Épp jókor érkeztünk! – jegyzi meg kísérőnk.
A következő pillanatban szikraeső borítja be a csapolónyílás környékét, és az izzón hömpölygő vasfolyam megindul az alattunk sorakozó üstök felé.
A látvány lenyűgöző és félelmetes. Az olvasztárok közvetlen közelről egyengetik az izzó vas útját, körülöttük tüzes a levegő. Ahol mi állunk, ott is éget még, pedig tisztes távolságból figyeljük csak a munkájukat. Nehéz megérteni, miért szereti annyira ezt a szakmát, miért ragaszkodik hozzá olyan hűségesen az, aki a kohó mellett töltött el már néhány évet… – és az ózdiak keserű megjegyzései, nyilatkozatai jutnak eszembe.
Alighanem itt, Dunaújvárosban is ugyanúgy kétségbeesnének a kohászok, ha kiderülne, hogy holnaptól más munka után kellene nézniük. Mert ők ezt szeretik. S hogy szeretik, az kivehető minden mozdulatukból, leolvasható az arcukról. Úgy lesik-figyelik a csapolónyíláson kiáramló tűzfolyamot, mint valami csodát, pedig naponta két és fél óránként újra meg újra ugyanez a látvány tárul eléjük.
Bukszár István – aki a keze alatt tanul, menthetetlenül jó olvasztár lesz
– Minden csapolás élmény! Két egyforma soha nincs! – próbálja túlkiabálni a csarnokban dübörgő zajt Bukszár István, akiről a bemutatkozáskor kiderül, majd négy évtizedig volt itt főolvasztár. Ma már nyugdíjas, de a kohótól még mindig nem tud megválni. Most az ipari tanulókkal ismerteti meg a szakma főfogásait. Tizenhat-tizenhét éves fiúkkal próbálja megszerettetni az izzó vasat.
Az üzemvezető-helyettes meg is jegyzi:
– Aki Pista bácsi keze alá kerül, az menthetetlenül jó olvasztár lesz!
– Csak, sajnos, egyre kevesebben adják a fejüket erre a szakmára.
– Sajnos? Hiszen épp most került válságba ez az iparág. Úgy tűnik, egyre kevesebb embert tud eltartani…
. Ez csak nagy általánosságban igaz így! Például Ózdon tényleg nem kell már kohász. De itt, nekünk utánpótlásra van szükségünk. S ha így megy tovább, lassan mégsem lesz kit okítanom . kesereg az öreg. . Az idén hatan szereztek szakmunkás-bizonyítványt. Mindössze három elsősünk van, harmadévesünk is csak négy. És úgy tűnik, az idén egyáltalán nem indít az intézet osztályt, mert mindössze egy gyerek jelentkezett olvasztártanulónak… – olvasom le a szavakat Bukszár István szájáról. Az állandó dübörgéstől ugyanis még kiabálva is alig értjük egymás szavát. A talpamat a szandálon keresztül is égeti a vashíd lemeze, mert az alattunk veszteglő üstben, mint a pokol tüze, fortyog a folyékony vas. Itt még a levegő is olyan forró, akár a szaunában… Szóval a kívülálló néhány percnyi nézelődés után azon töri a fejét, hogy meneküljön a szabadba, ahol a nyári kánikula is kellemesen hűvös a csarnok klímájához képest…
– Aki tizennégy éves fejjel rászánja magát, hogy kohásznak álljon, azt elsősorban a jó fizetés vonzza. Huszonnyolc forintos órabérrel kezdenek a jeles bizonyítványt szerzők, huszonhetet kapnak a négyes tanulók, huszonhatot a hármas rendűek. Szóval úgy nyolcezer forint összejön havonta, ami egy tizenhét éves fiú szemében nagy pénz – magyaráz tovább az idős szakoktató, fél szemét örökké a csapolókon tartva. – Szóval, először a pénz tartja itt a fiatalokat, aztán pedig a munka szeretete.
Most először fordul el a tűztől. Hátat fordít a kohónak, úgy kérdezi:
– Mit gondol, mennyit kap egy öreg olvasztár? Aki mondjuk 25- 30 évet töltött el itt, ezzel a munkával?
A kezdők, fizetésének kétszeresét saccolom. Az öreg elneveti magát.
– Hol él maga? Tudja, az milyen régen volt? Ma jó, ha tizenkétezerre fel tudja tornázni a havi jövedelmét. Hát ez riasztja el innen a fiatalokat.
– Egy ilyen csapoláshoz tizennégy ember kell! – magyarázza Aszalai László. – Most, hogy kijöjjön a létszám, lengyel és kubai vendégmunkásokkal dolgozunk. Csakhogy lassan lejár a szerződésük.
Aszalai László üzemvezető-helyettes negyedszázaddal ezelőtt “jegyezte el magát” a kohóval
Hogy mi lesz azután? Előre nehéz volna megjósolni. De abban bíznak az itteniek, hogy az ózdi kohászok közül néhányan most majd átköltöznek Dunaújvárosba.
– Aki fiatal, az könnyen beilleszkedik még az új környezetbe… – kapcsolódik ismét a beszélgetésbe Bukszár István. – Az ötvenes évek elején én is Ózdról jöttem ide. Először azt hittem, sosem fogok gyökeret ereszteni, most meg el se lehetne zavarni Dunaújvárosból. A tanulóimmal azért minden évben elmegyek Ózdra. Amikor a gyerekek meglátják az ottani kohót, elámulnak. “Pista bácsi, ez játékszer a miénkhez képest!” – mondják. Hát, tényleg jóval kisebb az, mint a miénk. De azért aki ott tanulta a szakmát, az itt is megállja a helyét.
Dr. Szabó Ferenc, a Vasmű vezérigazgatója szerint tizenöt-húsz olvasztárt és forrósztárt szívesen átvennének Ózdról. De jöhetnének kohómérnökök, közgazdászok és lakatos-forgácsoló szakmunkások is. Munkát tudnánk adni nekik, de lakást, sajnos nem. Legalábbis egyelőre. Mert nálunk is a lakáshiány az egyik probléma – mondja a vezérigazgató. – Pedig hát, akik jönnének, azoknak Ózdon már van otthonuk. Családdal nem indulhatnak a bizonytalanba. Albérletbe. Így most elsősorban a fiatal és nőtlen szakemberek jönnek, akiknek a munkásszállóinkon tudunk kulturált helyet biztosítani. A családosok áttelepülésére csak később számíthatunk.
A vezérigazgató szerint, aki vállalkozik az áttelepülésre, biztos munkát talál Dunaújvárosban.
A magyar vaskohászatot is utolérte a világgazdaságban bekövetkezett változás. Nálunk ugyan nem járt együtt olyan drasztikus visszafejlesztéssel, mint néhány nyugat-európai országban, ahol felére csökkentették a termelést, de azért nekünk is változtatnunk kellett. Aránytalanságok alakultak ki a hazai termékszerkezetben. A borsodiak lényegesen több “rúdidomot” gyártottak, mi inkább a lemeztermelésre álltunk rá. Idővel csökkent az igény a borsodi termékek iránt, a hengerelt lemezé viszont még ma is növekszik, hiszen a gépipar, a jármű- és hajógyártás, a háztartási gépeket gyártó vállalatok, az edénygyárak mind lemezből dolgoznak.
Az ózdiak tehát létszámleépítésre kényszerültek, a dunaújvárosiak viszont létszámgondokkal küzdenek. A Vasmű megpróbál segíteni a maga módján. Nemcsak azzal, hogy fogadja a borsodi munkásokat. Most például arról tárgyaltak, hogy az ózdi gyár korszerű szerszámgépeire jelentősebb tartalékalkatrész-megrendelést adnának, illetve a megmaradt hengersor átalakításával bedolgozói tevékenységet ajánlanak a bajba jutott gyárnak.
DUNAI VASMŰ – képeslap sorozat
Bár a gyártástechnológiánk alaposan eltér, azért egy minimális mennyiségű nyersvas- és acélkészletet át tudunk venni a Vasmű és a Lőrinci Hengermű részére. Az alapvető megoldást azonban mégiscsak ott helyben kell majd megtalálni az ózdiaknak – mondja a vezérigazgató, és hozzáteszi: jól tudja, ez nem könynyű feladat.
– A Vasműnek is volt egy rossz időszaka, úgy négy-öt évvel ezelőtt. Nehéz volt kilábalni belőle. De most már megint jó a hangulat. Évről évre növeljük az exportot, és ez kiegyensúlyozott helyzetet teremt. Nem akarom összehasonlítani magunkat a borsodiakkal. Ehhez nincs jogom. De azért példaként mégiscsak meg kell említenem: mi 21 milliárd forint termelési értéket 11 ezer dolgozóval állítunk elő, a Lenin Kohászati Művekben viszont 11 milliárdhoz 16 ezren vannak. És Ózdon is hasonló a helyzet. Ha a létszámot máshol tudják foglalkoztatni, akkor a gazdasági helyzetük lényegesen javulni fog.
Technológiaváltás, termékszerkezet-váltás Dunaújvárosban is van. A martinacélgyártó kemencék közül kettőt végleg leállítottak, mert ezt a technológiát már túlhaladta a konverteres acélgyártás. A konverteres gyártásnak viszont az a feltétele, hogy több és az eddiginél is jobb minőségű folyékony vas kerüljön ki a kohókból.
– Ha eleget akarunk tenni a ránk osztott feladatoknak – mondja búcsúzóul a vezérigazgató -, akkor olyan légkört kell teremtenünk, amelyben természetes elem az emberek tenniakarása, és nincs kiskapu a feladatok elodázásához, a problémák megkerüléséhez. Annál is inkább meg kell teremtenünk ezt a légkört, mert a megújulásunkhoz nemigen van más forrásunk, mint a Vasmű kollektívája, dolgozóink szakmai tudása.
WANATKA GABRIELLA
FOTÓK: ZAY PÉTER
