Népszabadság – 1991. február 9.
Petró elvtárs zeneszóra ébredt
A téli nap beragyog az ablakon. De csak fénye van, meleget nem ad. A gázkonvektorban takarékon pislákoló láng. Ketten hajolunk az 1952-es március 9-i Szabad Nép fölé egy szombathelyi lakás konyhájában 1991 hideg telén.
“Pontosan fél hatkor, zeneszóra ébred minden reggel Petró László. Vidám indulókat játszik a zene, és Petró elvtársnak mosolyra húzódik az ajka. Minden reggel újra és újra örömmel eszmél rá, hogy itt van Sztálinvárosban”.
Az asszony mutatóujja ottmarad a bekezdés végén. Petró Lászlóné arcán a történelem egyetlen leírhatatlan, lefotografálhatatlan rezdülése suhan át. Istenem – hallatszik egy halk sóhaj a csendben.
Sokszor elolvastam ezt a hajdani riportot, melyet Szabad Nép-beli elődöm vetett papírra. A szerkesztőség archívumában üldögélve próbáltam elképzelni Petró László sztahanovistát: milyen lehetett a magyar márványember. Hasonló, mint filmben is megörökített lengyel sztahanovistatársa – Birkut elvtárs? Mi minden lehetett e pár ragyogóan optimista újságsor mögött? Milyen lehetett az igazi acélos munkásosztály sztálinvárosi sztahanovista képviselője?
– A férjem apja úriszabó volt – mondja Petró Lászlóné. – Több nyelven beszélt. Angolul, franciául, olaszul is. Nagyon jó mesterember hírében állt itt Szombathelyen, sok külföldi üzletember csináltatott nála ruhát. A férjem mesélte, hogy éppen emiatt gyanúba is keveredett: azt hitték, kommunista összekötő.
– És az volt?
– Dehogy volt. Senki kommunista nem volt a családban.
– A férje sem?
– Még szakszervezeti tag sem volt. Dolgozni, azt tudott.
“Petró elvtárs felhúzza a sötétkék vat tázott ruhát – ez most a legelegánsabb viselet Sztálinvárosban, mert a sztahanovisták, jó munkások kapták – elbúcsúzik az asszonytól, és siet a tűzállótégla-gyár felé. A felesége is itt dolgozik – házasságuk másnapján együtt jöttek ide”.
– Házasságuk másnapján már Sztálinvárosban voltak?
– Dehogy voltunk. 1950 decemberében házasodtunk össze, és 1951 februárjában költöztünk le Sztálinvárosba.
– Miért?
Mennyivel más ez a történet, mint amit elképzeltem. Erzsike – nem illik rá ma sem a néni – ölébe ejti a varmivalót, és úgy meséli: Alig volt tizenhét éves, amikor meghalt az anyja 1945-ben. Másfél évre rá az édesapja. Heten maradtak testvérek. Ő – mint a legidősebb – takarítói állást kapott a vasútnál, ebből próbálta meg a testvéreket eltartani. A rokonok segítettek. Egyik húgát Győrben vállalta el, másikat helyben egy hozzátartozó.
Hogyan találkoztak és mikor Petró Lászlóval? Nem emlékezik pontosan.
– Tudja, én nem értem rá magammal foglalkozni. Nekem az élet mindig úgy volt a nyakamban, mint egy hurok – mondja. – Szorított az állandó kötelesség, hogy felelős vagyok a testvéreimért.
Egyszóval azért mentek Sztálinvárosba dolgozni, mert ott jobban lehetett keresni, az üzletekben volt áru, és így a nagy családnak is be lehetett szerezni, amire szüksége volt. Petró László sztahanovista feleségével együtt a megélhetést jelentette. Ezt Erzsike nem mondja ki, csak minden második, harmadik mondatában visszakanyarodik férje emlékéhez, akiről válogatás nélkül elmond minden jót, amit csak emberről el lehet mondani. Puskás Erzsébet nagyon szerette a férjét.
– Milyen ember volt Petró László? – kérdem, s ő mondja: nagyon jó ember volt. Egy okos, mindenhez értő, tervrajzot készíteni tudó kőműves. Biztonság volt mellette, akárhol voltak.
fotó: Dunaújváros története képeslapokon
“Petró elvtárs megáll a Május 1. utca sarkán, egy pillanatra gyönyörködve nézi a fiatal várost. Mindennap látja, de nem lehet megunni a reggeli Sztálinváros vidám képét. Nem, Petró elvtárs nem tartozik a kedvetlen emberek közé. Most is nótát dúdol, annak taktusára lép”.
– Hogyan éltek Sztálinvárosban?
– Volt egy Sztahanov-ház. Abban laktunk, ötvenegy februárban mentünk le, és már májusban utánunk hoztuk az egyik húgomat. Együtt laktunk hármasban egy kis szobában, mellettünk a másikban meg a brigád többi tagja. Igazi tömegszállás volt. Reggelente két-három kilométert gyalogoltunk a munkahelyig, fél lábszárig érő sárban. Sokszor kellett megállni, mert a csizmát leszedte rólam a sár.
– Milyen előnye származott abból, hogy sztahanovistafeleség volt?
– Semmilyen. Négy évet voltunk Sztálinvárosban. Amikor visszajöttünk Szombathelyre, nyolc hónapig nem kaptam munkát. Anyósomnál laktunk. Két szobája volt, mi voltunk az egyikben, a férjem húga és öccse anyósomnál a másikban. Nyolc hónap után tudtam elhelyezkedni a cipőgyárban. Szandálpántokat lukasztgattam.
Tizennyolc évre a házasságunk után jutottunk az első önálló lakásunkhoz a Nagykar utcában, úgyhogy én elvállaltam a lakónyilvántartó könyvek vezetését. Ráfizetéssel cseréltünk a Kossuth Lajos utcába 1961-ben, de még az a lakás sem volt komfortos.
Petró Lászlóból közben gépész lett. Kiváló eredménnyel tette le a gépészvizsgát – mondja büszkén Erzsike. A csatornázási művekhez került. Sosem lett nagyfőnök belőle. Nem is akart.
– Csak a munka meg az olvasás érdekelte. Mindig kért, hogy ezt vagy azt a könyvet hozzam ki a könyvtárból. Éjszakánként sokáig égett a kislámpa. Arany János verseit szerette a legjobban. Néha valamelyik sort hangosan felolvasta, és azt kérdezte tőlem: ugye milyen szép, Erzsikém?
– Az élettől mi azt kaptuk ajándékba, hogy nem volt semmiféle igényünk. Nem tudtuk meg soha, mi az: igényesnek lenni. Csak élni kellett, életben maradni. Ezt tanultam meg. Tizennégy éves voltam, amikor a németek kivittek árkot ásni a szombathelyi repülőtérre. Tizenhét éves, amikor a csöppnyi húgomat el kellett vinni anyám halála után a rokonokhoz Győrbe. A vonat teli katonákkal, részegekkel. Féltem, rettegtem az egész úton. Egy embert kidobtak a száguldó vonat ablakán az orosz katonák, olyan verekedés támadt. Akkor a kishúgom mentett meg, mert a katonák kézről kézre adták, cirógatták. Hazafelé jövet nem tudtam Szombathelyig jegyet váltani, mert ami pénz reggel még elég volt hazáig, azon már délben Pápáig sem lehetett elmenni. Hát én ezt szoktam meg. Ebben nőttem fel. Ami ettől egy kicsit is jobb volt, azért mi már nagyon hálásak voltunk.
Erzsike száját panaszszó sem hagyja el, amíg beszélgetünk késő délutánig. Férje, Petró László csendesen, szinte észrevétlenül halt meg 1979-ben. Még a körzeti orvosnál is azt makacskodta, hogy neki pedig be kell menni a munkahelyére, mert fontos elintéznivalója van.
Erzsike ma nyugdíj-kiegészítést kap sztahanovista férje után. Így együtt – negyvenhárom évi munkaviszonnyal a háta mögött – hatezernégyszáz forintot számol le neki a postás. Erzsike nem költ semmi feleslegesre. A fűtést, világítást, a rezsit fizetni tudja. Ruháit maga varrja. Egy luxuscikket, egy biciklit azért vásárolt, mert ideje java részét a temetőbe járással tölti.
Erzsike leül a műszőrmével borított ágyra, A lila ruhás nő bekeretezett, nagyméretű reprodukciója alá. Forgatja, nézegeti a családi fotóalbumot. Fiatal házas korukból, Sztálinvárosból egyetlen képe sincs: tilos volt fényképezni.
Szigethy András