Erdély – 1913. június
Az első magyar fényképező túrista
Irta: dr. Gaál István.
Szerencsés véletlen juttatta újra kezembe Rosti Pál “Uti emlékezetek Amerikából” című könyvét. Album alakú díszkiadása, ennek gyönyörű rajzai és fényképei gyermekkorom legkedvesebb szórakoztatói és tanítói voltak. S szinte különös, hogy az azóta eltelt számos esztendőn keresztül sohasem jutott kezeim közé, megmaradt tehát az én legkedvesebb és speciális gyermekkori emlékemnek. Bizonyosan innen van, hogy látására úgy zsonganak gyermekkori emlékeim, vágyakozásaim, mint egy népes méheraj! Hogy irigyeltem az utazót, aki ott járhatott a pálmás trópusi növényzet közt, a verőfényes napsütés örök honában s a Füstokádó hegy (Popocatepetl) örök hóval borított ormán. Mily lelkes elhatározással terveztem magam is ilyen útazást!
Hiszen ez általános vonása a gyermeki léleknek, – mondják bizonnyal olvasóim. Ez mindenesetre így van, csak az a baj, hogy rendesen a valóságtól eltérő, kalandos útleírások kedvencei a gyermekeknek s ritkább eset az, amikor a teljesen tárgyilagos, minden szertelenséget kerülő útleíró munkája tetszik. Rosti Pál pedig, mint előszavában maga is írja, nem bocsátkozott hajmeresztő kalandok leírásába. “Óvakodtam úgymond – az elbeszélő útazót regényhőssé alakítani. Minden törekvésem abban összpontosúlt, hogy azon benyomásokat, melyeket rám vidékek, növényzetek, emberek s ezek társas viszonyai stb. gyakoroltak, minél elevenebb s természethívebb színekkel lefesthessem s ily úton honfitársaimnak a tapasztalatokról legtisztább fogalmakat, a valóságnak híven megfelelő képeket s tudósításokat nyújthassak.”
Újból hangsúlyozom tehát, hogy a szorosan tudományos értékű s ma már jórészt elavúlt adatok megfelelő átdolgozásával Rosti könyve mint ifjúsági olvasókönyv is kitűnően megállaná helyét. S ilyen irányú eredeti munkánk amúgy is kevés van; különben pedig jó könyvből sohasem lehet túlságosan sok.
De ez csak egyik s eddigelé figyelemre egyáltalán nem méltatott jelentős oldala ennek a munkának, amiről most magam sem írok bővebben.
S ha most azt kérdik, micsoda alkalomból emlegetem itt Rosti tanúlságos útleírását, bizony kedvem volna egyszerűen azt felelni hogy ilyen könyvnek fölemlegetéséhez, ösmetetéséhez semmi különösebb alkalomszerűség nem szükséges. Ilyenről beszélni, írni, mindig aktuális dolog. De azok számára, akik nem osztják nézetemet, talán elfogadható aktualitást nyújt az a körülmény, hogy az “Úti emlékezetek” 1861-ben, tehát kis híjján pontosan fél század előtt hagyta el a sajtót.
Ez a gyönyörű könyv egyfelől mint magyar útázó eredeti munkája, másrészt mint sok érdekes tudományos adatot tartalmazó mű nemcsak korának, hanem napjainknak teljes elösmerésére is méltó. S miután Rosti páratlanul éles szemű megfigyelő, s a lehetőségig tárgyilagos leíró, természettudományi adatai valódi becsüket el nem veszthetik.
Az “Erdély” lapjain azonban nem lehet célom Rostit mint természetbúvárt ösmertetni. Elég anyagot nyújt ő különben a mi szempontunkból is.
Életrajzi adataiból csak néhányat jegyzek itt föl röviden.
Barkóczi Rosti Pál 1830. nov. 29-én, Pesten született. Családja révén (atyja Békésvármegye alispánja volt, Eötvös József báró és Trefort sógorai voltak) bejáratos volt a legfelsőbb körökbe s ezen a réven is magas műveltségre tett szert. Mint id. Szinnyei J. írja: “Kora ifjúságától fogva szép és nemes hajlamai voltak; barátja s mívelője mindenféle sportnak, szerette a virágokat s rajongott a zenéért”. Szabadságharcunkat a Károlyi huszárezredben küzdötte végig s amikor menekülni; kellett, Münchenbe, majd Párisba ment. Münchenben nagy buzgalommal hallgatta a természettudományi tárgyakat, – leginkább vegytant, – míg Párisban főként földrajzzal, ethnografiával és fényképészettel foglalkozott. Innen Amerikába útázott (1856) majd visszatérve (1859) Birly barátjával “Ellida” nevű csónakján Rotterdamtól a Rajnán s majd a Dunán egész Pestig lecsónakáztak (1862). Nemsokára azonban kínos betegség vett erőt rajta, amely magábavonúlásra kényszerítette. Duna-Pentelei lakását valóságos, rózsaligetté varázsolta s itt is érte a halál, java férfikorában, 1874. dec. 7-én.
Amerikai útázásait Rosti 1856 augusztus elején kezdte meg. Fél esztendőt az Egyesült Államok és Canada egyes vidékeinek beútazására fordított, míg 1857. jan. 12-én Habanába érkezett. Útleírásának fonalát itt veszi föl. S mindjárt az első fejezet: “Habana leírása általában” nyilvánvalóvá teszi, hogy szerzőnk mily kitűnő megfigyelő s mennyire mestere a tollnak. Megkapóan közvetlen, színes képet fest Cuba fővárosáról s ennek életéről; s mindezt oly formában, hogy az olvasó egy pillanatig sem kételkedhetik abban, hogy teljesen hű képet rajzolt.
Szinte az aprólékosságig részletező, – amikor pl. a házak építési modorát, külső és belső berendezését írja le – s még sem úntató. Érdekes az a megjegyzése, hogy minden habanai háziúr azt állítja, hogy az ő házának lapos tetejéről nyílik a legszebb kilátás a városra és környékére.* Szintúgy érdekesen és pontosan írja le a cubai kreolok vasárnapját, templomjárásukat, valamint nemzeti mulatságukat, a bika és kakasviadalokat. Ez utóbbiról megjegyzi, hogy nemcsak Habanában, hanem mindenütt ahol spanyol faj él, divatos. Kivált a falusi legénység kedveli. “Sokszor láttam, – írja Rosti, – főkép Dél-Amerikában a Llanosokon, legényeket kakasokkal a hónuk alatt egyik tanyáról a másikra lovagolni, hogy “kakast próbáljanak”, mert minden háznak megvan a vívó kakasa.”
Érdekes fejezetek szólnak az éghajlatról, közegészségügyi viszonyokról (sárgaláz) valamint a rabszolgaságról s általában a szociális viszonyokról is.
Cubáról Szent-Tamás szigetére, innen pedig Venezuelában utazott Rosti.
Venezuelát is alaposan megösmerteti az olvasóval. Különös érdekességet nyújt leírásának még az a körülmény is, hogy a Caracast elpusztított földrengés nyomai szerzőnk ott jártakor még láthatók voltak; (ámbár a katasztrófa leírását csak Humboldt nyomán adja.) A város, lakosság, stb. ismertetése oly érdekes és alapos, miként azt Habanánál megjegyeztem. A köztársaságot magát három fő fejezetben tárgyalja. Első sorban a tengerpart vidékét, amelyre szorítkozik a venezuelai kultura is; azután a Llanosokat írja le, amelyen a mi Alföldünkéhez sok hasonló vonást találhatunk s végül az Orinoco vízkörnyékén elterülő ősrengetegekről szól, amelyeken csak a folyam s egyes mellékfolyók mentén lehet áthaladni.
A tengerparti övben hegyesebb a vidék s itt Rosti több esetben bebizonyította, mily szenvedélyes túrista. Így rendkívül vonzóan írja le egy kirándulását a San Juan de los Martos melletti sziklákra, melyeknek szépségét többen dicsérték. Színes, eleven leírásából hadd álljon itt néhány részlet:
“Délfelé értem San Juan helységbe, melynek sziklái már messziről láthatók, mint óriás falak. Vidéke nagyszerű ugyan, de várakozásomat ki nem elégítette egészen; rendesen így vagyunk vele, ha már jó előre sokat hallunk valaminek nagyszerű voltáról s aztán túlságosan megeresztjük képzeletünk fékét. A morrosi két szikla fekete tömör mészkő s két alacsony, széles zöld domb tetejéről nyúlakodik ki mintegy 8-900 lábnyira a helység fölé; az egyik óriás cukorsüveg, a másik meredek, függélyes fal módjára… Két barlang is van a Morros szikláiban: egyik, a szélesebb, a fal alakú sziklában s alantabb a másik a csúcsos sziklában igen magosán. Az odavalók szerint az első csepegőkőből áll és tágas, az utóbbi hegyi jegőcből s inkább csak üreg. Kellőleg kipuhatolva, tudományosan leírva egyike sincs; szerfölött sajnáltam tehát, hogy az idő rövidsége meglátogatnom nem engedte. Mégis, hacsak nagyjából is, meg akartam vizsgálni a kisebbiket, a “kristályüreget”, mert ilyesmit még nem láttam s szemtanuk teündériesnek írták le. Sok kérésbe, rábeszélésbe került, míg néhány helybeli urat rábírhattam, hogy másnap velem a barlangot meglátogassák. Útnak indúltunk, természetesen lóháton, mert gyalog járni ott oly hallatlan dolog, mint a pesti városligetben szamáron s ha én a hegyeket másztam s gyalog sétáltam, megbámultak, mint mi olyant, ki cigánykereket hányna.”
A kirándúlás egyébként nem sikerült, mert az idő esős volt, sőt egy megáradt patakban Rosti majdnem életét vesztette.
Venezueláiból Trinidad szigetére s innen Mexicoba hajózott ál szerzőnk.
A Mexicot ismertető fejezetek közűl leginkább az indusok életmódjáról, a kreolokról és mesztizzákról szólók, a “Mexico völgye, égalja egészségi állapota” című s a mi szempontunkból legkivált az Orizaba völgye és vulkánjának, a Popocatepetl megmászásának, a Puente de Diós melletti barlangnak, valamint a Cautla és Cuerna-vacca völgyeinek leírása számíthatnak különösebb érdeklődésünkre.
A Popocatepetl megmászásának érdekes és élvezetes leírásából helyén valónak gondolom néhány részlet közlését, hiszen föltehetem, hogy túrista-véreimet érdekli az ennek a vulkánnak 5452. m. magasságig nyúló kráterét megmászó első magyar túrista* útja.
“A Popocatepetl a különben is oly bájos mexicoi völgynek főékét képezi. Kitűnő magosságánál fogva a völgyből mindennünen látható és pedig különböző helyekről tekintve oly különböző alakban, hogy alig hinnők, hogy egyazon hegyet szemléljük… A mexicoi vulkánok ezen óriását megmászni, még folyton tevékeny töbörének mélyét megvizsgálni, a Sierra Mailre ezen legmagasabb ormáról a nagyszerű kilátást élvezni legforróbb kívánságaim közzé tartozott. Sok bajomba került, míg lóra s vezetőre szert tehettem. Végre akadtam egy haszontalan legényre, ki két hitvány lovával engem elvezetni ajánlkozott. Délutáni 1 óra tájban elindúltunk… Imitt-amott megritkult az erdő s gyönyörű kilátást engedett az alattunk elterülő völgyre. Leginkább föltűnt nekem itt a vadon termő mezei virágok hiánya a réteken, melyek a mi hegyi vidékeinknek annyi bájt kölcsönöznek… itt kopár, félig kiégett mezőre akadtunk, melyen szanaszét néhány marha legelészett, sovány, mint a Fáraó álmabeli hét tehén… Az alkonyat Mexicoban csak rövid lévén, hamar ránk esteledett. Ekkor vezetőm, ki eddig folyvást biztatott, hogy mindjárt megérkezünk, egyszerre kijelenté, hogy bizony útat vesztett s nem tudja, hol vagyunk! Éjjeli 10 óra tájban ritkás fenyvesre akadtunk… Nem maradt egyéb hátra, mint hogy magunkat egy kis barrankában (hasadék) meghúzzuk, hol legalább a szél dühe elől találhattunk némi oltalmat… Itt mellesleg megjegyzem, hogy mint később megtudtam – vezetőm, ki majdnem naponkint följár a “rancho”-ba, (csárdaféle), szándékosan tévesztette el az utat, alkalmasint, hogy megöljön s kiraboljon. De erre nem volt alkalma… A fölkelő nap sugarainál ismét útnak indúltunk. 9 óra tájban értük el a tegnap oly annyira sóvárgott “rancho”-t… A “norte” még másnap reggel is dühöngött s lehetetlen volt a vulkánt megmászni… A norte végre lecsillapodott s hétfőn, (dec. 24-én) gyönyörű; csendes, tiszta reggelre virradtam. A Popocatepetl havas csúcsa különös fényben ragyogott s méltóságteljesen s meghívókig emelkedett a felhőtlen kék ég felé! El is fogadtam meghívását. A Popocatepetl nem jeges bérc, mint az Iztaccihuatl, hanem valóságos havas: kúpját néhány lábnyi, sőt némely helyt néhány ölnyi vastagságú hólepel födi egyarántosan. Nincs ott – legalább az északi oldalon, ahol én másztam föl – a legcsekélyebb egyenetlenség, repedés, szakadás sem. Ottjártamkor télnek idején a hó felső rétege már több hetes, sőt hónapos volt; délben fölszínén kissé megolvad, d.u. 2 -3 óra tájban ismét fagyni kezd, úgy, hogy az egész orom ilyenkor nem többé hó, hanem fölötte síkos, meredek jégkúpot képez.
A POPOCATEPETL DK. FELŐL – ROSTI PÁL FÖLVÉTELE
Az indusok, mint macskák másznak föl rajta, de nekem ez nem kis bajomba került… Hágóvas nem volt lábamon s vezetőm minden lépést kénytelen volt baltácskájával a jégbe vésni, így haladhattunk csak nagy lassan. Vezetőm nyugtalankodott s egyre óbéjgatott, hogy már későn lesz, a hó még keményebbre fagy s aztán nem mozdúlhatunk sem előre, sem hátra… 5 óra volt, midőn a töbör szélére értünk. Ez első pillanatra meglepően nagyszerű, szinte borzalmat gerjesztő látvány. (Szerző itt részletesen leírja és több rajzban be is mutatja a krátert.) Egymásra dűlő, részint a töbör falazatjából kinyúló, hólepett, vagy kopár, de jéghideg porfir sziklákon a töbör belsejébe másztunk. Itt egy hatalmas, előre nyúló szikla néhány deszka darabbal van körülvéve s így a gyakori szél dühöngése ellen oltalmat nyújt… egyenest e tanyához siettem. Mellém gubaszkodott vezetőmmel… betakaróztunk s 7 órakor már aludtunk… Álmom csak rövid volt; fejem, mely fölértemkor csak el volt fogúlva, mindinkább kezdeti fájni s a szakgatás szinle tűrhetetlenné váll… Nem tudtam nyugalmat találni s már szinte megbántam, hogy a Popocatepetl ormára jöttem éjszakára, mit még egy útas sem tett s mire, mint később megtudtam, az indusok közül is csak a hozzá törődöttek mernek vállalkozni.
Soha éj oly hosszúnak nem rémlett. Ha néhány percre el is szunyadtam, a szédülés, a rémes álmok újra fölriasztottak. De másrészt a lég páratlan tisztasága, az eddig nem láttam lényben s nagyságban ragyogó csillagok tündöklése, elszigeteltségem itt, oly messze a földtől, a felhők felett, a mély csend, melyei csak olykor-olykor szakított félbe a leomló s a töbör mélyébe zuhanó szikladarabok robaja, vagy a nagy erővel kitódúló füst zúgása: mindez szinte elfeledtette velem éji szállásom kellemetlenségeit s veszélyeit s egész életemre eltörűlhetetlen emléket hagyott hátra lelkemben… Végre-valahára keleten a Venus és a pompás “déli kereszt” ragyogása a hajnal közeledtét hirdette. Fölmásztam a töbör szélére, hogy a nap fölkeltét lássam. De nem merek belefogni e nagyszerű látvány leírásába, melyet a legmesteribb ecset sem volna képes lefesteni.
Kinos főfájásom csillapodván, összeszedtem minden erőmet, hogy mielőtt a Papocatepetltől végkép elbúcsúznám, fölkapaszkodhassam még a töbör legmagosabb pontjára. Ez az ormok meredeksége miatt még sokkal több bajba és fáradságba került, mint eddigi útam; de végre sikerűlt ez is. A kilátás, mely onnan nyílik, leírhatatlanúl nagyszerű.”
A csúcsról való lejövetelt csak röviden írja le, de megemlíti, hogy igen nagy fáradságába került s nagyon jó hasznát vette hosszú túrista botjának.
A Popocatepetl megmászása után hasonlóan érdekes vállalkozása volt Rostinak a Puente de Diós melletti barlang megvizsgálása is, amelyről az a hír járta, hogy valami tűzhányó tört ki a belsejében. Szerzőnk rájött, hogy a barlangban fölhalmozódott denevér guánó ég, (esetleg villámcsapás gyújtotta meg), s ennek a füstjétől ijedtek meg a lakosok.
Mexikóból Peruba akart menni útazónk, de a körülmények meghiúsították ezt a szándékát s így 1858 nyár végével New-Yorkon át Angliába érkezett.
Hanem térjünk vissza Rosti könyvére!
Azt hiszem tagtársaim a föntebb közölt részletek alapján is oszthatják azt a nézetemet, hogy Rosti Pálnak Popocatepetl-túra leírása valóságos gyöngye túrista irodalmunknak. Sőt minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ez a cikk a túrista világirodalomban is igen előkelő helyet foglal el, annál is inkább, miután ennek a túrának csak egy korábbi leírását ismerjük, Gerold tollából.
De nem csupán a Popocatepetl megmászásáról szóló túrista leírások, hanem egyáltalán a megmászás kivitelére vállalkozó túristák is nagyon kevés számmal voltak Rosti előtt. Mint ő maga is írja, a XIX. századból származó adatok szerint neki névleg csak Glennie testvérekről (1827) és az előbb említett Geroldról (1834) volt tudomása.
Akkori viszonyainkat szem előtt tartva igazán nem csodálhatjuk, hogy az Uti emlékezetek megjelenése valóságos esemény számba ment s a rendkívül díszes kiállítású s korában igen drága (20 frt.) könyvet rövid idő alatt elkapkodták.
A könyv értékét, mint már többször érintettem nagyban emelik a benne közölt s részben művészi kivitelű illusztrációk. Már a reprodukcióból is megítélhető, hogy Rosti fényképei beállítás tekintetében valódi művészi érzékről tanúskodnak. Kíváncsiságomat kielégítendő, nem is mulasztottam el az eredeti fényképgyűjtemény megtekintéséi. A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött, 45 lapot tartalmazó igen díszes kiállítású album minden egyes lapja igazán becses. Mindegyikü k ki dolgozásán meglátszik az alapos hozzáértés és nagy gyakorlottság; nem is említve azt, hogy témái komolyan megválogatottak.
A képnagyság 33×40, ami hirtelenéhen (mai észjárással arra a gondolatra vezetett, hogy nagyításokkal van dolgom. De egyébként is tudni óhajtottam, milyen géppel dolgozott útazónk s ez irányban megkérdeztem báró Eötvös Lóránd úr ő nagy méltóságát, akinek készséges fölvilágosításait ezúton is hálásan köszönöm.
Szives levelében ezeket írja:
“Nagybátyám Rosti Pál mexikói felvételei 1856 és 1859 között a régi collodium eljárással készült eredeti felvételek. Nem nagyítások, aminthogy akkoriban ilyenek még nem is készüllek. Az expositió ideje akkor még félóráig is eltartott. Jóformán ő volt az első, aki kedvtelésből, tehát mint amatőr végezte ezt az akkoriban fáradságos műveletet. Eszköze egy nagy kamara volt, lencséje egy 8 cm, majd egy még nagyobb méretű lencsecombinatio, melyek Parisban készültek. E lencséket vetítésekre ma is használom.”
Íme tehát nemcsak hogy Rosti Pál volt az első magyar fényképező túrista, hanem minden valószínűség szerint az első magyar amatőrfényképész is. Sőt nagyon valószínű, hogy ebből a két szempontból ilyenformán egy-két európai nagy kultur-nemzetet is megelőztünk.
De ha esetleg volt is már ő előtte fényképező túrista, bizonnyal akkor is vitathatlan lesz, hogy annyi művészi érzékkel, a természet oly benső megértésével s egyáltalán annyira tudatosan az ő koráig egyetlen egy sem gyakorolta a fényképezés, vagy mint ő mondja: “fényrajzolás” mesterségét. Hiszen ő maga is írja: “A földismeret terjesztésére alig van hathatósabb eszköz, mintha jellemző hű rajzok (Fényrajzok) által a különböző éghajlatok egyes tájairól, városairól, építményekről, növényekről stb. világos képeket nyújtunk”.
Rosti könyvében sajnos nem közölhette összes amerikai fölvételeit, még tájfölvételeit sem. Sőt még csak azt sem mondhatjuk hogy a legsikerültebbeket reprodukáltatta.
A gyűjteményből bennünket bizonnyal a tájfölvételek érdekelhetnek leginkább. (Ezek száma 21.) A technika akkori fejlettségi állapota szerint ezek sikerülhettek is a legjobban. De valóban olyanok is, hogy pl. a “Mexikói székesegyház”, “Cuernavaccai vízesés”, “Bambusz erdő Trinidad szigetén”, s általában az azték és régi spanyol műemlékek fényképei a szemléltető oktatás céljaira ma is kitűnően alkalmasak lennének. Igazán élhetetlenség, sőt vélek, hogy iskoláink folyosón még ma is német anyag, német földolgozásban sőt német fölíratokkal ellátott fali képek díszítik (?), jóllehet pompás magyar eredetű és feldolgozású ily képeink is lehetnének.
A fényképeknek a kötetben látható reprodukciói (kőrajz után) ámbár a maguk nemében megfelelők s a maguk idejében a legkényesebb izlést is kielégíthették, mai szemmel nézve sok esetben nem tükrözik vissza elég híven az eredetit. A közölt 10 fénykép közűi a Popocatepetl képének reprodukciója mondható legsikerültebbnek. A caracasi, trinidadi (bambuszerdő) s talán a reglai zuhatagi részlet is eléggé sikerültek, mig a San Juan de los Morcos melletti sziklák, Pachuca bányaváros látképe, valamint az araguai völgyi részlet reprodukciói gyöngék.
A szemléltetésnek napjainkban szinte túlzásba menő gyakorlása mellett a mai nemzedéknek bizonnyal nem föltűnő az “Uti emlékezetek” gazdag illusztráltsága. Ez az egyik oka annak, hogy különösebben kiemelem. Másfelől pedig bizonnyal helyén való megemlítenem, hogy a múlt század derekán hasonlíthatatlanul nagyobb fizikai fáradságba került a fotográfozás s emellett nagyon körülményes és költséges is volt az akkori nehézkes fényképező gép szállítása.
Ha egyik-másik olvasóm netalán túlzottnak s Rosti Pál érdemein fölül valónak vélné szerény megemlékezésem méltányló és elismerő néhány sorát, arra kérem, olvassa el az “Uti emlékezetek”-et. S ha már régebben olvasta, olvassa el még egyszer. Erős a meggyőződésem, hogy igazat ad nekem. Mert azt hiszem, abszolút értékek azok, amelyek reám hatoltak.
De ha nem így lenne s engem valóban csak a munkából kiáradó természet- és honszeretet, vagy a testvéri szeretet, mellyel művét Ágnes nővérének ajánlja, hangolt volna, vagy éppenséggel az én gyermekkori napsugaras napjaim fluoreszkáló emlékei íratták volna velem ezt a néhány sort, úgy érzem akkor is igazságom lenne.
Csak az nem igazságos dolog, hogy Rosti Pál “Uti emlékezetek Amerikából” című könyvéről félszázad múltán már úgy beszélhetünk, mint egy jórészt elfeledett s értéke szerint meg nem becsűlt reliquiáról.
A “művészi fényképezés” hazai úttörője
Rosti Pál: Képi emlékezetek Latin Amerikából – Kaszab Zsuzsanna dokumentumfilmje
