II.
A kisbíró alig hogy megjelent Ópentele utcáján, karéjban gyűltek köréje az emberek. Daru Kati is arra tart, szőke varkocsa, melyet a nap tejfelszínűre szívott, bolondul ugrál a hátán, ahogy nagyokat szökkenve igyekszik megtudni, mit dobol ki már megint Guba bácsi… Sorra kipattannak a házak ablakai, akinek nincs ráérő ideje leszaladni az utca végibe, a bodzafák alá, az ablakból lesi az új híreket.
Kati hiába szaporázta a lépteit, csak akkor ért oda, amikorra az országos vásárt már kidobolta Guba bácsi. Fordulna is vissza, nehogy Piros, a nővére megint pöröljön vele: hírek után futkosni sohase rest, de a házkörüli munkát az ő nyakába akasztja.
Csakhogy Guba bácsi újra szeméhez emeli a papirost s amíg el nem fogy róla a betű, Kati nem mozdul, inkább nagyonis előrefúrja magát, nehogy egy szót is elvétsen.
– Közhírré tétetik, hogy Dunapentelén az ötéves terv legnagyobb építkezése folyik – szótagolja Guba bácsi s többen is rábólintanak, hogy régen tudják már, mondja csak tovább.
Guba bácsi betekint az írásba s úgy folytatja: “A Dunai Vasművet építik fel, meg a szocialista várost. Az ott dolgozók tíz százalék sürgősségi pótlékot kapnak.”
– Hát az meg mi? – kérdi Kati s Csapóék Miskája, aki mindent tud, mindenhez ért – milyen szép fűzfasípot faragott neki a minap is – már magyarázza: – Tíz százalékkal több fizetést… Sürgős a munka, hát megpótolják!
– Az jó – bólint Kati s már megnyugodna, de akkor meg a mindenhova elkésve érkező Fazekas néni érdeklődik.
– Guba bácsi, mondja csak mégegyszer: mit akarnak ott csinálni?
A kisbíró homlokára tolja a pápaszemét. – Akkora várost, hogy tíz templom is beleférne! Tíz tanácsháza! Asse tudom hány malom.
– Maga már járt ott, hogy így tudja? Mert nagyon tudja – ismeri el Fazekasné.
– Hát tudom, amit tudok… Nekem a sógorom mesélte, hogy az kész, gyönyörűség, ami ott lesz! Erdőt ültetnek a város közepibe, egy egész erdőt!
Ezt már nemigen hiszik el. Kati Miskára néz, hogy ő mit szól hozzá. Miska meg visszanéz rá s int a kopaszra nyírt fejével, hogy ez már csak olyan lódítás!
– Tán álmodta a sógora, Guba bácsi. Még hogy erdőt a város közepibe!
– Azt hát! Hogy elfogja a rossz levegőt, ami a gyárakból jön. Azért kell az erdő! – Guba bácsi szétsimítja árvalányhoz hasonló bajuszát, köhécsel egyet-kettőt, a torkát reszeli. Látszik rajta, hogy nagyon felkészül valamire. – Olyan házakat emelnek ott… ő mesélte, a sógorom… csupa egy merő üveg… A tyúkólak is üvegből lesznek.
Kati ismét Miska tekintetét fürkészi. Miska homlokán meg tanácskozásra gyűlnek össze a ráncok: Hát hiszen manapság minden lehetséges.
A gyerekek visongva hívják egymást: gyertek csak ide, mit mesél Guba bácsi!
– A tyúkól az még semmi – folytatja a kisbíró s dobverőjével hadonászik. – De olyan házak! Nézem az elejét, nem látom a végét. Nézem a végét, keresem az elejét.
– Nem hiszem én azt, csak ha a magam szemével látom – jelenti ki Fazekasné.
– Akkor se fogja elhinni – nevet Guba bácsi. – A sógorom se hitte! S egyszercsak ott volt előtte egy regiment ház! A patyolat szobákban már laknak. Fürdőszoba is van hozzája. Rózsazuhannyal.
– Mi az a rózsazuhany? – érdeklődik Kati.
– Hát azt én meg honnan tudjam? De van! – mondja büszkén Guba bácsi s megint a papírlapba mélyed. – Jelentkezni lehet a tanácsnál.
Guba bácsi tovább ballag, már a szomszéd utcából hallatszik fürge dobpergetése. A gyerekek körbefogják, úgy kísérik utcáról utcára. Kati is szívesen velük tartana, dehát nem kicsi gyerek ő már, hogy a dobszó után loholjon, Miska is dolgára indul, fütyörészve tűnik el a bodzafák mögött, kerek feje már a szövetkezeti bolt előtt bukkan fel.
Pedig jó lett volna apróra kikérdezgetni, csakugyan olyan-e az építkezés, ahogyan Guba bácsi meséli.
– Piszkos munka, nem parasztembernek való. Az a sok mocskos kőpor, habarcs – hallja a háta mögött a bikanyakú Sánta-Túrt, akiről azt mondják, négyszer napjában eszik disznóhúst, már mályvaszínbe játszik az arca, de azért csak tömi magát.
Kati átugrik a ritkás sövényen, hogy megcsörrennek a karókon a tejesköcsögök, mázascsuprok. Már messziről kiáltja: Édesanyám! Édesanyá-ám!
Keresztülugrik a salátaágyakon, le is tipor egy gyenge salátát, odébb meg egy harcias hagymaszárat. De sietős a dolga, azon frissiben szeretné elmondani, hogy mekkora házak épülnek odaát, sürgősségi micsodát is adnak, hogyan is mondta Guba bácsi? Többet fizetnek, na!
Szájában egymást előzi a sok mondanivaló. Egymás sarkára taposva nyomakodnak kifelé. – Üvegház! Rózsazuhany! – kiáltja lelkendezve, aztán hirtelen bennereked a szó. Két idegen férfi áll az udvar végében, kezükben mérőléc, meg egy összegöngyölt papiros.
– Kinek a háza ez? – kérdezik Darutól, aki kapájára támaszkodva áll a szederfa alatt.
– Az enyém volna – válaszolja s le nem veszi szemét a papirosról, melyet most vigyázva szétbontogatnak, kiteregetnek. Tussal húzott vonalak, piros pontok vannak rajta.
Anya éppen magot szór a csirkéknek, megáll a keze egy pillanatra, kíváncsian nézi az idegeneket. Mindjárt betessékeli őket, gondolja Kati.
Az egyik férfi egyenesen apához fordul. Mi itt dolgozunk az építkezésen. Szepesi mérnök vagyok, a szaktársam meg Csete Sándor munkavezető.
Kezet ráznak Daruval, aki bizalmatlanul méregeti őket.
– Aztán mért érdekli az urakat, hogy kié ez a ház?
– Nem vagyunk mi urak, épp olyan dolgozók vagyunk, mint maga. Itt dolgozunk az építkezésen – mondja a mérnök és a papirosra mutat. – Látja ezt a tervrajzot?
– Mit lássak rajta? – mondja apa kelletlenül és Kati restelli, hogy ilyen barátságtalan.
Csete Sándor hosszú léptekkel járja körül az udvart. Megáll, a torkát köszörüli. – Idáig ér majd az új város. Itt meg, ahol mi állunk, fut keresztül a vonat.
Daruné felhorkan: – Még csak az hiányzik, hogy telefüstölje, telekormozza a házunkat!
Kati örül a vonatnak. Nem meri mutatni, de örül, hogy innen a veteményesből látja majd, hogyan puffan ki a mozdonyból a bundás füst, aranyszikrák szállnak a levegőbe, utasok integetnek az ablakból, ő meg visszainteget és rohan a vonat után, amíg csak el nem nyeli az utolsó kocsit a kanyar.
Szepesi mérnök Csetére néz, az meg vissza rá.
– Nemigen fogja telefüstölni a házukat – mondja lassan, megfontoltan. Aztán megfogja anya karját, olyan óvatosan, mintha attól tartana, összetörik a tenyere alatt. Kétszer is nyitja a száját, míg végre megszólal. – Ennek a háznak el kell kerülnie innen.
Anya ijedtében a csirkék fejére szórja a magot, azok heves szárnycsapkodással, tolongva ugrálnak egymás hátára, hogy onnan csippentgessék fel.
Apa meg jóerősen földbevágja a kapát. – Márhogy az én házam… – mondja rekedten – abba nekem is lesz beleszólásom.
Daruné mintha csak most értené meg, miről is van szó. Leengedi kezéből a szakajtót, az arca fakószínűre sápad.
A mérnök ceruzájával vonalat húz a levegőbe. – Értsék meg… itt lesz a vasúti pálya. A vonat egyenesen belefutna a házukba. Azért akarunk beszélni magukkal. Kicsit arrébb keresünk házhelyet. Nem éri károsodás magukat. Szép házhelyet kapnak. Nagyobbat mint ez volt. Hamarosan megszokják azt is. A jobbat, szebbet hamar megszokja az ember.
Kati bódultan támaszkodik a ház falához. Csak tán nem akarják lebontani a házukat?
Mintha valami vastag dunnán keresztül hallaná a mérnök hangját, aki egyre magyarázza, hogy a ház útjában áll a vasútvonalnak, meg hogy ne búsuljanak, megfizeti nekik az állam a házhelyet, az építkezési költséget, mindent!
Anya válla szaporán emelkedik, süllyed a kék perkálblúz alatt, mintha zokogás rázná. Egyetlen hang nem jön ki a száján, csak áll és áll. Apa meg türelmetlenül szakítja félbe a mérnököt s vörösség futja el a nyakát, amint megszólal.
– Dehogy hagyom én a házam, amit a két kezemmel építettem!
Kati könyöke hajlásába rejti az arcát. Nem lehet ez igaz, hogy kiverjék őket az otthonukból. Felcsuklik, úgy érzi, köveket hengergettek a mellére.
– Téged meg mi lelt? – rántja meg a varkocsát Piros, a nővére, aki vödrökkel csörömpölve jön a veteményes felől. De torkán akad a szó, mert az édesanyja falfehér arcával találja szemben magát. Barnapiros képét egészen közel tolja hozzá: csak nem sír?
– Ki akarnak pusztítani a házunkból! kiált Kati és öklével nyomkodja szemét.
– Maga felnőtt lány… biztosan DISZ-tag – mondja a mérnök. – Magyarázza meg a szüleinek.
Piros hátrahúzódik, egészen az eresz alá, onnan kiáltja: – Én nem vagyok DISZ-tag! Semmiféle tag nem vagyok!
– Azért csak magyarázza meg, hogy nem olyan nagy dolog az, ha egyszer idáig ér a vasúti pálya… Egy-kettőre felépül az új ház… Kicsit arrébb.
– A vonatot építsék arrébb – nyelvel Piros, – A szegényember az már semmit se számít?
– Éppen hogy az számít. Hiszen magukért épül ez a város.
– Értünk ugyan nem! – csattan fel Piros s Katinak szinte jólesik éles hangja. Bátorságra kap ő is.
– Nekünk nem kellenek se az üvegházak, se a rózsazuhany, semmi sem kell! – kiáltja és szalad befelé a házba.
– A vasút is a tiétek – mondja Csete – hogy ne kelljen sárban, hóban gyalogolnotok.
Kati nehezen alszik el s éjjel többször felriad anya nyögésére, mezétláb az ablakhoz surran s az udvaron megpillantja apát. Hátrakulcsolt kézzel bámul a házra, mozdulatlanul, mintha kőből lenne.
Kati úgy megtelik keserűséggel, hogy ha rajta múlna, beverné azoknak az üvegházaknak az ablakát, gyökerestől tépné ki az erdő fáit, melyeket Guba bácsi szerint a város közepére ültettek. Másnap az iskolában is egyre ez motoz a fejében, bármit is kérdeznek tőle, folyton apát látja, amint a ház előtt áll s le nem veszi a szemét róla.
Délben ott találja nagyanyját a konyhájukban. Töppedt asszony az öregszüle, naptól pörkölt arcát keresztül-kasul barázdálják a ráncok. Két mély ránc, mintha zárójelbe tenné a száját.
– Jaj nekem, micsoda szerencsétlenség! – hajtogatja megállás nélkül s még anya csitítja, pedig hát az ő szeme alján sem száradt meg a könny tegnap óta. De már rendezkedik, készül, tele a két keze munkával.
– Csomagolok – mondja csendesen – ne az utolsó percben kapkodjunk. Kati hozd a ruháskosarat!… Azt mondták: sürgős.
– Sürgős nekik elpusztítani a másét – jajgat nagyanya. – Fekete macskával álmodtam az éjjel s az bajt jelent! Most megvan a baj! Kihúzzák alólatok a házat s a nyakamra gyöttök!
Anya kis híján elejti a tejesköcsögöt. – Attól ne féljen, hogy a nyakán maradunk. Csak addig húzzuk ott meg magunkat, amíg felépítjük az új házat.
– Azzal is csak hitegetnek! Új ház! Kivernek a régiből, s mehettek, amerre láttok!
Katival forog a világ. Mindenkire haragszik: a nagyanyjára, amiért kimondja, amit ő gondol, az édesanyjára meg azért, hogy nem verekszik a házért, pedig futná az erejéből. Beállít ide két idegen, ő meg ahelyett, hogy szembeszállna velük, engedelmesen papírba bugyolálja a vizeskancsót, cseréptálat, teknőbe gyömöszöli a cihákat – gyerünk! S az apja meg hagyja. Úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy hordják át a holmit a nagyszülőkhöz. Pedig az apja nem olyan ember, aki belenyugszik, hogy csákánnyal essenek a házának. Kati csak várja, hogy mikor robban ki. De apa nem szól és ez a némaság félelemmel tölti el.
S egy napon targoncára rakják a bútorokat Ahogy kiérnek az útra, testes, barna felhők futnak össze az égen s eltakarják a napot, ömleni kezd az eső, csapkodja a politúros ágyakat, sötétre áztatja a dunnákat.
– Majd kiszáradnak – mondja az édesanyja s fejéhez tapadt kendőjét igazgatja.
Az egyik zökkenőnél leesik az ágydeszka, darabokra törik. – Összeszegezi majd apátok – mondja s Kati bömbölni szeretne a visszafojtott dühtől.
– Ezt megkeserülik – súgja neki Piros s Kati megszorítja az ujjait, oly erősen, hogy a csontok fehéren dudorodnak ki a kezefején.
*
Már második hete szoronganak az öregszülénél, amikor apáért üzennek a tanácsházáról… Hogy Üveges Józsi bácsi, a tanácselnök beszélni szeretne vele.
Apa éppen fát fűrészel a kertben, – Nem érek rá – mondja rosszkedvűen, aztán kis idő múlva mégis fejébe nyomja a kalapját s töprengve elballag. Mert ismeri ő Józsi bácsit. Ha ő nem megy át, estére itt terem, olyan ember, aki nem enged abból, amit egyszer a fejébe vesz.
Késő este vetődik haza apa s napokig szavát sem lehet venni. Egyszer aztán megáll a konyha közepén.
– Holnap Pentelére megyek dolgozni – mondja jóval hangosabban, mint ahogyan beszélni szokott.
– Tán megháborodtál – horkan fel nagyanya s olyan jajveszékelésbe kezd, hogy a macska ijedten kotródik a tűzhely alá.
– Bízza csak rám. Éppen hogy megjött az eszem – feleli Daru s nem lehet tudni, mire gondol, mert az arca akár egy kőfal, senki sem látja, mi van mögötte.
– Te akarod feltúrni a házatok helyét? Saját kezünkkel üssük magunkat? – sír fel nagyanya.
Anya lehajtja a fejét, a tányér szélét kapirgáljia a körmével.
– Nem kell nekem az a telek, amit felajánlottak. Egyék meg! – dörren apa hangja. – Bemegyek az építkezésre, ott legalább keresek. Üveges is mondja, hogy elkél ott az olyan ember, mint amilyen én vagyok. – Elhallgat, félretolja a teli tányért. – összeszedek egy kis pénzt – mondja eltökélten.
– Akkor vidd magaddal a családot is, ha ilyen hitvány ember vagy! – kiált nagyanya s száraz kóróhoz hasonló karjával a levegőbe csap. – Ha azoknak dolgozol, akik kisemmiznek, én nem tartalak tovább benneteket!
Kati az anyjába kapaszkodik. Csak nem teszi ki őket az utcára nagyanya?! Bár sohase hallotta volna hírét annak az építkezésnek! Az zúdított minden bajt rájuk! Anya visszatarthatná apát! Mért is menne oda?!
De Daruné összegubbaszkodva ül a széken, csendesen mozgatja a száját, s csak nagysokára szólal meg. – Hát akkor elmegyünk. Ha apátok akarja… – Tenyerét az állára támasztja, a száját is elfedi vele, ne lássák meg, hogy zilálja szét a sírás. – Ma kezdték meg a ház bontását. .
*
Kati a vadszőlővel befuttatott lugas előtt áll. Nem mer beljebb menni, pedig hát azért jött, hogy elköszönjön a tisztelendő úrtól, megmondja neki… mit is? Éjjel olyan szépen kigondolta, de most semmi sem jut az eszébe. Csak nézi a rózsafák mellé szúrt színes üveggömböket, a narancssárga tetszik neki legjobban. Hogy szikrázik a napfényben! Ezt se fogja jó ideig látni. Meg a gyöngytyúkot se… Milyen begyesen sétál a virágágyak között.
Kati óvatosan előremerészkedik, megkerüli a lugast.
– Pipipi! – hívogatja a gyöngytyúkot s az mintha ismerné, abbahagyja a csipegetést s apró fejét félrehajtva néz rá.
– Pipipi! – Kati melléje guggol, ölébe veszi. – Elmegyek – mondja neki panaszosan. – Hallod? El kell mennem innen.
A gyöngytyúk felcsipog. Ettől megint összeszorul a szíve, sebesen pislog, hogy pilláival tartsa vissza már-már kitörni készülő könnyeit.
– Te vagy az, Daru Kati? – szólítja meg a tisztelendő úr, akinek nem látja még az arcát, mert a lugasra futó levelek, szeszélyes sűrű indák eltakarják a szeme elől.
– Én vagyok – rebegi Kati.
A tisztelendő úr hozzálép. Vakítja a zuhogó napfény, össze kell húznia a szemét.
– Mi jót hoztál? – fordul Katihoz, aki zavartan váltogatja a lábát.
– Szép ez a gyöngytyúk, ilyen szépet még nem is láttam – feleli Kati és izmos kis tenyerével magához szorítja a riadtan csipogó állatot.
– Melyik van nálad? Málika? Én megismerem mindegyiket… – A tisztelendő úr párnás, fehér kezével a sövényre mutatott. – Ott gubbaszt Pirókné. Pirókné a legöregebb gyöngytyúkom. – Gyöjjön csak, Pirókné lelkem, ne legyen már olyan kényelmes.
Kati felkacagott.
– Pirókné – ismételte s szája elé kapta tenyerét, mert a nevetése csak nem akart csitulni.
– Úgy látom, te mégiscsak Málika miatt jöttél – folytatta a tisztelendő úr. – Vagy vinnél valami olvasni valót? – Sulekné! – kiabált be a gazdasszonyának – Hozza csak ki azt a köteg könyvet, amely a második polcon hever. – Megtömte a pipáját, nagyot pöfékelt. – Na itt is van már. – Szétbontogatta a zsineget, mellyel a csomag át volt kötözve. Figyelmesen lapozgatta a könyveket, majd egy égszínkék kötésű kis könyvet halászott ki. – Ez… ez jó lesz.
– Én… én most nem azért… – Katinak hirtelen eszébejutott, hogy búcsúzni jött a tisztelendő úrtól. Ettől egyszerre lelohadt a jókedve, nem is értette, hogy tudott nevetni az előbb.
– Ne nyúlj piszkos kézzel a könyvhöz. Ha elolvastad, add oda a Bodrogi-lányoknak.
– Igenis – mondta Kati, de nem nyúlt utána, két karját leeresztve mozdulatlanul állt. – Én nem adhatom oda… mert én… mert mi elmegyünk innen – mondta gyorsan.
– Hogy mondod? – A pap behajlított tenyerét a füléhez szorította s kicsit előrehajolt. – Elmentek? Aztán hová mentek?
– Az építkezésre – mondta Kati s meztelen lábujjával köröket húzogatott a porban. – Mert a házunkat… – nem fejezte be a mondatot, lehajtotta a fejét.
– Hát ez szomorú – sóhajtotta a pap s mintha magában beszélne, újra és újra elismételte. – Nagyon, nagyon szomorú. – Így van ez – mormogta. – Itt él békességben egy derék család, senkinek sem vét s egyszercsak kitessékelik a házukból… Fel is út, le is út…
Kati torka összeszűkül. Mert azt mondja a tisztelendő úr, amit ő gondolt, csak hát ő nem tudta így szavakba szedni. – Senkinek sem vétettünk… de hiába… Le is út, fel is út…
Alig lehet érteni mit mond, könnyekbe fúl a szava, a tisztelendő úr lehajol hozzá, fejére teszi a kezét. – Aztán ki vette rá édesapádat, hogy odamenjen? Mert nem olyan ember ő, hogy csak úgy magától… Istenfélő ember, jámbor ember…
Katiban megakad a lélekzet. Istenfélő embernek nem szabad oda mennie?… S apa mégis elmegy?
– Üveges Józsi bácsi vette rá. Ő sehogysem akart. Üzentek érte… ráparancsoltak – mondta csukladozva.
– S rögtön magával visz benneteket is – mondja sóhajtva a tisztelendő úr. – Minek azonnal felpakkolni a családot? – Puha kezével a levegőbe int. – Hát csak menjetek… Menjetek, ha egyszer így kell lennie. Ne sírj hát, Daru Kati. Gondolj arra, hogy a jó isten mindenütt veled van. Ha rosszul megy ott a sorod… – A tisztelendő úr bodor füstöt fúj a pipájából s mindjárt elhessegeti a tenyerével. – Ha rosszul megy a sorod, gyere csak el hozzám, öntsd ki a szíved. Nna…
Bement a szobába, intett Katinak, hogy kövesse. A kredenchez lépett, sokáig matatott benne, majd kivett egy borítékot s Kati kezébe nyomta. – Ezt neked adom, őrizd meg.
Kati nem merte megnézni, mi van benne, de a szorítás máris engedett a torkában. – Elvihetem? – kérdezte. – Az enyém?
– Persze, hogy a tiéd – bólintott a pap, – Nézd meg hát – biztatta Katit s ujjával csipkésszélű szentképeket húzott ki a borítékból.
– Oh – mondta Kati s annyi mindent akart mondani, hogy csak sóhajtozott, mert a szájára tóduló szavak sehogysem hasonlítottak arra, amit érzett: annyira tele volt hálával, úgy meg volt illetődve.
– Tedd csak el szépen – mondta a tisztelendő úr. – S viselkedj úgy, hogy a jó istennek kedve teljék benned.
– Igenis…
– Ne térj el arról az útról, amelyen elindultál. Mert olyanokkal hoz majd össze a sors, akik meg akarják zavarni a fejedet. – A tisztelendő úr világos szeme, mely olyan volt, mint a nyári égbolt, most aggódva fürkészte Kati arcát. – Akármi történik veled, maradj te a mi kis lányunk… Meglehet, hogy azt követelik tőled, hogy vasárnapi mise helyett…
– Nincs is ott templom… nem építenek… Miska mondta – susogta Kati.
A pap csendesen ingatta a fejét. – Mondtam neked, a jó isten mindenütt veled van. S engem is megtalálsz. Bármi érne téged, keress csak fel. Ha a vasárnapi mise helyett nótázni visznek benneteket, meg zakatolni…
– Nem megyek – mondta elszántan Kati.
– Az én házam kapuja nyitva áll – folytatta a tisztelendő úr. – Azt akarják majd, hogy úttörő légy… Hm… szegény kis lányom. Nehéz lesz erős maradnod.
– Erős maradok – vetette fel a fejét Kati.
– Én akkor is melletted állok, amikor azt hiszed, egyedül maradtál. Akkor is fogom a kezedet.
Kati szíve csordultig megtelt hálával. – Erős maradok – ismételte s az arca kipirult.
– Jól van, kislányom. Gondom lesz rád. Az is lehet, hogy egyszer még tiéd lesz Málika vagy Pirókné. Majd meglátom… Csak tartsd be a szavadat. Rajtad lesz a szemem. Én messzire is ellátok.
Megfordult, nagy darab kalácsot szelt le, Katinak nyújtotta.
Kati nem harapott bele, pedig kövér mazsolaszemek mosolyogtak a foszlósbélű kalácsban.
– Hát akkor kisidőre elbúcsúzunk. Úgy légy erős, hogy senkinek se áruld el. mi ad erőt tenéked. Ez a kettőnk titka. – Megsimogatta Kati haját. – Érted? Megértetted? Senkinek egy szót se.
– Senkinek – mondta ünnepélyesen Kati s úgy lépett ki a papiakból, mintha szárnyai nőttek volna.
Folytatás hamarosan!
Eddig felkerült fejezetek:
PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953
