Magyar Nemzet – 1986. december 6.
Gellért Szálló még a II. világháború előtt 1937-ben – fotó: Fortepan/Uj Nemzedék napilap
GÖRGEY GÁBOR
A Gellértet szerette
Jenő bácsi kifogyhatatlan elbeszélő volt. Tulajdonképpen egy Mikszáth veszett el benne, de Jenő bácsi életműve elszállt a szóval a levegőben, azt pedig nem lehet bőrkötésben vagy aranyozott díszkiadásban megjelentetni. Az is elképzelhető, hogy túl sok volt az élménye, túlságosan zsúfolt életet élt, azért nem lett belőle író. Mert ellentétben a közhiedelemmel, az írók általában egy-két élménykörből táplálkoznak, még az olyan, elszánt és igyekvő kalandkeresők is, mint Hemingway. Nem beszélve a mesés kalandokat ömlesztő Jókairól, aki évtizedeken át sváb-hegyi házában gubbasztva írta ezeket, és Mikszáthról, aki fordulatos regényeit és anekdotáit pipafüstös otthona és a t. Ház között ingázva zúdította közönségére. Mindketten hányatott ifjúkoruk aranybányájából éltek halálukig. Íróként már az írásra koncentráltak, nem az élményszerzésre, hiszen megette a fene azt az írót, aki azért nem ír, mert még élményt kell szereznie. Egy szó mint száz: Jenő bácsiból szerintem azért nem lett író, mert ekkora élménytúlterhelés alatt nem is lehet írni.
Jenő bácsi élete hullámhegyek és hullámvölgyek sorozata, ami önmagában véve, különösen a mi kis közép-kelet-európai tájainkon, nem volna ritkaság. De ő ezeket a hullámhegy-hullámvölgy változásokat mindig olyan kizökkenthetetlen kedéllyel élte át, mintha nem a létbiztonság és’az exisztenciális mélypont között hányódna, a jólét, a tökéletes tönkremenés vagy éppen az életveszély állomásain, hanem mintha hullámvasúton ülne a Vidám Parkban. Vagy legalábbis most, utólag, emlékezéseiben, hullámvasútnak rémlik ez az egész század, melynek utasa volt. És amellyel éppen egykorú.
Jenő bácsi hullámvölgyben született. Szülei tisztes szegénységben éltek, de a Jenő gyerek, miután a papoknál kitanult, ebbe az állapotba nem kívánt belenyugodni. Végigcsinálta a későbbi milliomosok annyiszor hallott, klasszikusnak vagy népmeseinek nevezhető utcai cipőtisztító és éttermi mosogató fiú stációit – és természetesen milliomos lett, ahogy azt a huszadik századi, főként amerikai eredetű népmesék dorombolják. Milyen hegyeken, völgyeken, kacskaringókon végigvergődve – az most nem ide tartozik. A dolog lényege, hogy Jenő bácsi hamisítatlan selfmade-man-nek számított, magacsinálta embernek. Ez is nyilván hozzásegítette ahhoz a mindvégig megőrzött jótulajdonságához, hogy a legmélyebb hullámvölgyeket is ragyogóan viselte. Mi több, a legrosszabb helyzetből is ki tudta bányászni a viszonylagos jó maximumát, s valószínűleg ebből a nem mindennapi tehetségéből fakadt, hogy a legpocsékabb körülmények között is mindig sikeres embernek érezhette magát. Hiszen lövészárokban életben maradni vagy nyomorban jó ebédhez jutni ugyanolyan sikerélményt jelenthet, mint szendvicsemberből milliomossá válni. A sikert mindig a körülmények minősítik.
Gellért Gyógyfürdő
A Gellért története: Gellért-hegy, Gellért szálló és gyógyfürdő – danubiushotels.com
Jenő bácsi egyik története, melyet most elmondanék – korántsem az ő utánozhatatlanul ízes elevenségével – szintén élete egyik hullámvölgyéből származik. Az úgynevezett ötvenes évek első feléről, mely időszaknak, ahogy ő mondani szokta, azért volt pozitív vonása is, hiszen nemcsak ő szenvedett, mint volt kizsákmányoló, hanem kellő számú kommunista is. Se gyára, se birtoka, se bérháza, se villája nem maradt, még egy kis lakása is alig-alig, ez utóbbinak azonban egyéb oka is volt, nem csupán az elhatalmasodó népi demokrácia. Jenő bácsi ugyanis, ámbátor nagy híve volt a női nemnek – vagy talán éppen ezért – de sosem nősült meg, következésképpen sosem volt igazi otthona. Szállodában szeretett élni, s az is lehetséges, hogy ez nem is következménye, hanem tulajdonképpeni oka volt megrögzött agglegényi állapotának. Persze azért volt neki hol egy villája, hol pazar lakása, de azok általában üresen álltak – ő pedig élte világát a Gellértben. A Gellértet szerette, az volt az ő otthona.
Azokban a bizonyos években tehát kedvetlenül lakott egy szerény kis lakásban. Valószínűleg ezért meg is úszta a kitelepítést, egy ilyen ócska Lovag utcai lakásra ugyanis nem fájt a foga senkinek. Azután Jenő bácsi egyszercsak fogta magát és leköltözött Dunapentelére, illetve az épülő Sztálinvárosba. Segédmunkásnak. A munka hősének. Ez volt életrajzának egyik olyan mozzanata, melyre mi néhányan, anekdotáinak mai hallgatói, nem találtunk magyarázatot. Hiszen nyilvánvaló, hogy bár akkoriban minden ingatlan vagyonát elvették, abban a szerény kis lakásban is maradt annyi mozgósítható ingóság, Jenő bácsi egykori gazdagságának még mindig jelentős morzsaléka, mellyel biztonsággal átvészelhette a nehéz időket. Mért kellett Jenő bácsinak levonulnia Dunapentelére? – kérdeztük tőle egyszer a kávéházi asztalnál.
– Az idegeimre ment már az a Lovag utcai lakás! Végre szállodában akartam lakni.
– Dunapentelén? Akkoriban ott csak munkásszállások voltak…
– Dehogy Dunapentelén, gyerekek! – intett le Jenő bácsi. – Nem értitek ti már, milyen idők voltak azok. Aki Pesten volt bejelentve, az nem mehetett Pesten szállodába. Arról nem is beszélve, hogy megkérdezték volna: miből, kizsákmányolókám, miből? Én tehát ötvenéves fővel feladtam a Lovag utcát és jelentkeztem Dunapentelén segédmunkásnak, hogy én ott, az első frontvonalon akarom építeni a kommunizmust. Ez volt akkor az a hely ebben az országban, ahol nem kádereztek sokat, örültek bárkinek, aki oda munkára jelentkezett Kubikoltam, lapátoltam, hordtam a cementet, kemény munka volt az, gyerekek!
– De hát hogy lett ebből szálloda? – kérdeztük.
– Úgy, madárkáim, hogy pár hónap után már száztíz százalékot teljesítettem, oklevelet kaptam meg prémiumot, szóval olyan proletáriátus voltam, mint annak a rendje. És akkor jött az én világom! Már nem volt Pesten lakásom, a bejelentőm Sztálinvárosba szólt – így mint vidéki lakosnak, jogom volt Pesten szállodában lakni. Tehát minden hétvégén fogtam magam és zsebemben a heti keresetemmel – beköltöztem a Gellérbe! Ott aztán, mint szocializmust építő proletár, megint a régi úri világban érezhettem magam. Behozták a szobámba a reggelit, pedikűröztek, megmasszíroztak, este az étteremben cigányoztam. És senki nem szólhatott miatta semmit, sőt, én voltam az a kérges tenyerű munkás, aki a letűnt rendszer rabigáját lerázva joggal élvezi mindazt, amit a régi világban csak a kizsákmányolók élvezhettek. Jó, mi? – kacsintott az öreg huncutul. – Aztán hétfőn hajnalban munkásvonaton utaztam vissza Pentelére. Értitek már, okosok?
Természetesen kitört belőlünk a röhögés. Az elismerés röheje.
– És tessék mondani – kérdeztük végül – megérte? – Hogyan volt Jenő bácsinak ahhoz a kegyetlen munkához ereje?
Újságot olvasnak a Szabad Nép baráti kör tagjai a sztálinvárosi építkezésen. 1951. november 28.
fotó: MTI/Bartal Ferenc
– Tudjátok, fiacskáim, a reggeli “Szabad Nép-félórában” mindig elmondták nekünk, hogy csak rajta, teljesítsük túl a normát, mindannyiunkat fűtsön az eszme. Hát én ezt komolyan vettem és ezért bírtam mindent. Fűtött az eszme! A Gellért-hotel eszméje.
