Utunk – 1960. április 1.
POP SIMION
Magyarországi pillanatképek
– Van három órányi időd?
– Attól függ . . .
– Gyere, meglátod, nem bánod meg.
Bár eredetileg a baráti országban töltött minden egyes órám ki volt számítva, most mégsem bírtam ellenállni, csábított a rejtélyes meghívás, és hogy úgy mondjam – fehér csekket írtam alá. S mi volt az eredmény? – Kellemes meglepetés, amit amúgy riporter módjára sietek mesélni.
Több mint félórát száguldott velünk az autó a ködös estében, amelynek sötétjén át-áttörtek a város fényei. Budapest XVIII. kerületi munkásnegyedében, Lőrincen szálltunk ki egy öreg, 600 férőhelyes mozgóképszínház előtt. A terem zsúfolásig tömve. Mindenütt román és magyar zászlók. “Éljen a román-magyar barátság” – hirdette Petőfi nyelvén a bársonyfüggöny hosszában a jelszó. A tágas előtér falain fényképsorozatok a Román Népköztársaságról. Sok-sok munkás. iskolás, háziasszony. tisztviselő, nyugdíjas szemlélte a kiállított képeket. Megcsodálták a békási vízierőművet, gyönyörködtek a Fekete-tenger ezüstös partvidékében, a kalászba szökkenő bárágani búzamezőkben, az utóbbi évek során emelt hatalmas üzemekben, Bukarest új épületsoraiban. Budapest e csücskének lakói képzeletbeli utazásra indultak hazámba.
Az összejövetel jellege felől érdeklődtem.
– A Népfront kerületi bizottsága rendezte az estet a román-magyar barátság ünneplésére.
Iskolásgyermekek csoportja forradalmi dalok éneklésével nyitotta meg az ünnepséget. Majd – most, a tél kellős közepén – piros virágokból összeállított csokrocskákkal kedveskedtek nekünk. Copfos kislány Ady Magyar jakobinus dala című költeményét szavalta:
Dunának, Oltnak egy a hangja…
A költői gondolat vezérmotívumként ötlött újra és újra eszembe. Valaki szocializmust építő hazánk ipari, mezőgazdasági és kulturális eredményeit méltatta. Bőséges adatanyag alapján bontakozott ki a hallgatók előtt az RNK-ban élő, s a szocializmust a román néppel együtt építő nemzeti kisebbségek szabad és virágzó élete. Dej elvtárs nevének említésekor a beszélőt lelkes, hosszú taps szakította félbe.
A szünetben barátságosan körülvették a román küldöttség tagjait a kerület lakosai, és kérdések özönét zúdították ránk: Hogyan vannak felszerelve üzemeink? Mit változott az utóbbi időben Bukarest? Folytatódnak-e még a Fekete-tenger partján megkezdett nagy építkezések? Ha valaki a Kárpátokban akarja tölteni szabadságát, milyen felszerelésre van szüksége? Hát a vajdahunyadi és a resicai vasipari munkások versenyében mi a helyzet? Kérdések, kérdések, egyik a másik után. Ebből a kérdésáradatból nem nehéz kiolvasni, milyen őszinte az érdeklődés a szocialista Románia új valósága iránt.
Mire a Margitszigetre visszatértünk, már késő este volt; ködös, hideg idő. Január azonban gyengének és erőtlennek bizonyult a bennem eluralkodó melegséggel szemben. Emlékezetemben és szívemben újra és újra Ady verssora visszhangzott:
“Dunának, Oltnak egy a hangja…”
s végigkísért egész utamon e szomszéd baráti országban e szomszéd baráti országban.
fotó: Dunaújváros története képeslapokon
Egy évforduló jelentősége
Tízévesek az utakat szegélyező fák: a házak falán még nem festhette szürkére az első vakolatot az idő; az építkezések első szakasza idején született gyermekek még alig jutottak túl az egyszeregy tudományán; a város levéltára még nem rejt történelmet, s a levéltáros – nem a szokványos száraz öreg szemüveggel, kopaszodó fejjel s fekete könyökvédővel, hanem fiatal siheder – csak most kezdte gyűjteni az okiratokat, amelyekből majd kibontakozik a város életrajza.
Hetven kilométerre vagyok Budapesttől délre, a Duna közelében, homokos területen. Itt nőtt ki a földből a magyar vasipar óriása. Rövid idő alatt kinevelte a maga mestereit, s olyan modern várost vont maga köré, amelyben a vasipari dolgozó pihenésre, kényelemre, szépségre, jómódra és kultúrára talál. Az első magyar ötéves terv teremtette Sztálinvárosban vagyok.
Nemrég még kukoricavetés zöldellt a város helyén. Végtelenbe vesző mező, apró paraszti településekkel, ahol még egy kemence elkészítése is bonyolult technikai feladatot jelentett. Nemesi birtokok terültek el itt, amíg csak a szem ellátott, tudatlanság és sötétség burjánzott rajtuk évtizedeken át. A parasztnak nem volt földje, minden vagyona – a két keze, gyermekei és szalmával fedett kis kunyhója. Ezen túl azonban csak az ásó, a megaláztatás és a holnaptól való rettegés volt osztályrésze. Egyetlen napfényes emléket örökölt itt apjától a fiú, a merész Szórád Márton emlékét, aki valamikor, réges-régen, a feudális urak ellen kirobbanó parasztfelkelésnek volt a vezére. Titokban melengették a parasztok ezt az emléket is, mert a földek későbbi urai, bárók, grófok, még az emlékek ellen is az ispán korbácsával, csendőrpuskával és szuronnyal védekeztek.
A népi demokratikus hatalom mindent megváltoztatott. A parasztok csodálkozó szeme láttára egész gyár-család nőtt ki a földből, nagy vasipari kombinát, az acél jövendő mesterei számára pedig napfényes város, melynek ablakai a szocializmus felé nyílnak. Ezer szovjet mérnök segített az acél-vár építkezéseinél, ezer mérnök, akik hazájukból nemcsak felszerelést hoztak magukkal, hanem őszinte, a proletárnemzetköziségből fakadó szeretetüket is a horthy-fasizmus alól felszabadított ország népe iránt. A sztálinvárosi vasipari kombinát egyike azoknak az eredményeknek, amelyek örökre megalapozták a szovjet nép és a magyar nép közötti testvéri barátságot.
A város lakói örömmel idézik fel 1960 tavaszát, amikor a kis alföldi Dunapentele község határát száz és ezer építész, asztalos, vas- és vasbetonmunkás árasztotta el, s megindult a gyárak és házak, aszfaltos utak, iskolák, szülőotthonok, napközik – egyszóval a város építése.
Domanovszky Endre (MNK) – sztálinvárosi freskórészlet
Mindaz, ami tíz évvel ezelőtt csak szándék, álom, pausz-papírra vetített vázlat és terv volt – ma lélegzetelállító valóság.
A város épületei egyszerűségükben is monumentálisak. A harmonikus szimmetriájú lakóháztömböket – szinte azt mondhatnók: építészeti szükségszerűséggel – zöld térségek, terek, széles sétányok, virággruppok választják el egymástól. (Sajnálom, hogy nem a virágok és a fák zöldlombú évszakában láthattam az ifjú várost.) A meglepően áttetsző égbolt alatt ez a Duna menti munkásváros csupa fény és szépség. De nincs benne semmi hivalkodó – meghitt, szerény szépség mindenütt. S bár a sok ezer lakást magába foglaló várost rendkívül rövid idő alatt ugyanazok a mesterek építették, ugyanazok a mérnök-szemek ellenőrizték, ugyanazok tervezték, nyomát sem találni építészeti sablonosságnak. Különböznek egymástól az utcák, egyéni minden ház. A színek, az épületek vonalai, a részletek sajátosságai utcáról utcára változnak, mégis harmonikus egységbe olvadnak.
Néhány összefoglaló vonással megkísérlem jellemezni az új város életének dinamizmusát.
35.000 lakos. Az áttérés a kukoricatermesztésről az acéltermelésre megkétszerezte a lakosság számát.
Életszínvonal. A vasipari dolgozó lakásának padlóját linóleum borítja, csempe burkolja fürdőszobáját, s száz áruházból szállíthatja a legjobb falatokat modern konyhája számára.
Kultúra. 2200 férőhelyes nyári színház (színpadán a Bánk bánt játsszák), mozi, klubok, művelődési otthonok, 10 különféle iskola, 280 pedagógus, egy nyomda, 6500 példányban megjelenő napilap, balettiskola, 300 televíziós készülék és 9 millió könyv, rojtosra forgatott fedőlappal.
Egészségvédelem. 100 orvos és 1400 ágyas poliklinika. Naponta 800 munkaórát fordítanak tehát az orvosok a dolgozók egészségének védelmére.
Számok végtelen sora. A helyiek még nem is rögzítették őket emlékezetükben. Nincs rá idejük, a szintézis ráér azután is, nekik tovább kell dolgozniuk.
Kékes sáv, alig tízéves erdő választja el a várost a néhány kilométerrel távolabb épült vasipari kombináttól. A kékesen áttetsző égbolt hátteréből kiemelkednek az üzemek körvonalai. Magas kéményekből lusta füst száll a fagyos légbe, hirdeti, hogy az ország e sarkában a martinkemencék megszakítás nélkül termelnek, a folyékony vas szabályos ütemben vonul az öntőcsarnokokba. Koksszal megrakott vasúti kocsik közlekednek szüntelenül a vasútvonalon, a Dunán pedig hasas sleppek vontatják a vasércet a folyami kikötőbe, egyenesen a zsiráf nyakú óriásemelők karjaiba.
A város urai, a dolgozók, figyelemmel kísérik városuk minden lélegzetét. Ők emelték s ők óvják szeretettel a gyárat. Az ellenforradalom napjaiban határozottan és elszántan védelmezték szocialista városuk életét, épségét. Azokban a zavaros napokban a sztálinvárosi kombinát megszakítás nélkül, teljes kapacitással termelt.
Sztálinvárosba beköszöntött a tizedik tavasz.
Libresszó
El szerelnél szívni nyugodtan egy cigarettát? Zavartalanul akarsz tölteni öt percet barátod társaságában? Át akarod futni a környomógépből frissen kikerült esti lap híreit? Lépj be az első utadba kerülő eszpresszóba és kérj:
– Egy duplát!
A csinos, kékszemű (az esetek többségében platinaszőke) elárusítólány szívélyes mosollyal köszönt, s egy perc múltán már előtted párolog az átható illatú, forró fekete.
Régi hagyománya van a szomszéd országban ezeknek az általánosan elterjedt eszpresszóknak, az életforma jellemző tartozékai. Meghitt kis kávéházak; legfontosabb személyiségük, az önműködő kávéfőző tompán, szerényen zümmög, csak akkor emeli fel hangját s fütyül, ha a bóbitás leány megérinti ebonit fogantyúit, akár egy furcsa hangszer billentyűit. A játék azonban nem öncélú – minden füttyentésre megtelik egy csésze a kávé bűvös nedűjével.
Ha pedig a siető ember öt-tíz percnél tovább is időzik, barackpálinkát, orosz kaviárt, friss süteményt vagy egy korsó sört fogyaszthat az eszpresszóban.
De nem a magyar kávéházakról akarok én most írni, hanem egy kellemes meglepetésről, amiben egy koratavaszi napon Pécsett volt részem.
Beléptem egy könyvesboltba. Álldogáltam a polcok előtt s belelapozgattam a könyvújdonságokba. Az elárusító szívélyesen hívott:
– Ha van öt percnyi ideje, fáradjon be a “libresszónkba”.
Nem értettem. Az elárusító a könyvesbolt egy másik helyisége felé intett.
A kíváncsiság belépésre késztetett. A megszokott kávéház képe tárult elém, a nikkelezett kávéautomata, a platinaszőke elárusítólány, barackpálinka de ezúttal egy eddig ismeretlen, új tartozék is. A helyiség falát üvegszekrények burkolták, bennük: könyvek, folyóiratok. Helyenként rajzok, vázlatok, festmények (később tudtam meg, hogy a helyi képzőművészek alkotásai). A látogatók előtt a szokásos fekete mellett verseskötetek, frissen megjelent regények. Az a benyomásom, hogy olvasóterembe kerültem. Leülök a díványra, egy parányi asztal mellé. A kékszemű, platinaszőke leány elém teszi a legutóbb megjelent könyvek jegyzékét. Majd kinyitja az üveges faliszekrényt, hív, válasszam ki magamnak a megfelelő könyvet. Amíg döntök, kevés latin tudásom segítségével megfejtem a rejtélyes szót, ez eredeti helyiség elnevezését: libresszó – vagyis: liber, libri – könyv, plusz eszpresszó, presszó – kávéház. Megközelítően: könyv-kávéház.
Megmozdul bennem a riporter. Az üzlet felelőse felvilágosít. Megtudom, hogy ez országos viszonylatban még egyedülálló vállalkozás. Ezelőtt két-három hónappal rendezték be a város legnagyobb könyvüzlete mellett azzal a céllal, hogy a járókelőknek néhány órai kellemes olvasást kínáljanak s felhívják figyelmüket a legújabb kiadványokra. Vagyis:
– Libresszónk eszköz arra, hogy a legújabb könyvekkel kísértésbe vigyük az olvasót, felkeltsük érdeklődését – mondja a felelős. – Kézbe veszi, átlapozza, rabul ejti a kávéivás közben elolvasott néhány oldal. Próbáljuk meg? Nézze meg, mi történik itt egy félóra alatt…
Az egy feketére s néhány oldal olvasására betért huszonnyolc ember közül huszonhármán átmentek a könyvüzletbe, hogy megvegyék a kötetet, amelyet – már nem kellett ajánlani. Ez a könyv nem hiányozhat otthoni könyvespolcukról, olvasását nem lehet abbahagyni.
A pécsi Libresszóban gyakran rendeznek író-olvasó találkozót, az idősebb és fiatal írók mesterségbeli megbeszéléseket tartanak itt, vagy írók és illusztrátorok cserélik ki nézeteiket.
Ezek után érdekelt, ki az a találékony ember, akinek az agyából ez a hasznos és eredeti ötlet kipattant. Előttem áll, az üzlet felelőse – helyi íróember.
Mikor térhetünk be az első bukaresti libresszóba?
BORS GIZELLA fordítása
Simion Pop – fotó: Kapu 1991.
Simion Pop (1930. szeptember 25, Máramaros – 2008. május 12, Pécs) román író, újságíró, a Román Rádió szerkesztője, a Román Írók Szövetségének alelnöke és a România Pitorească magazin szerkesztője. Az 1989-es román forradalom után 1990 és 1992 között Románia magyarországi nagykövete volt.
