Médiatechnika – 2004. szeptember
Médianekdoták
Gagarin nem állt meg
Több mint ötven évvel ezelőtt, egészen pontosan 1951. június 21-én szeretett mesteremmel Török Vidorral, valamint Borsodi Ervin rendezővel (alias Boskó) Dunapentelére indultunk, hogy a Filmhíradónak riportot készítsünk. A fényes szelek nemzedékének nagy fordulata volt akkor, hogy az ifjúságot, a Duna – Tisza csatorna lendületes építése helyett, egy kis dunántúli faluba vezényelték. Az Alföldön a feladat egyszerű volt. Ki kellett ásni a csatornát. Munkagépek még nem voltak. Ezen a löszfalra épült kis településen Dunapentelén, semmi nem látszott a jövendőből. Maradt még ugyan valami a fiatalos lendületből, nyáron diákok százaival töltötték fel a sátortáborokat, de egyre inkább csak a politikai lózungok hangoztatása lett a fő feladat.
Az óriási építkezés munkaerő igényét hamarosan már nem lehetett önkéntesekkel kitölteni, szükség volt a deklasszált elemek Pentelére telepítésére is. Az internálás abban az időben még törvényes intézkedés volt, ennek keretében kerültek a munkásszállásokba a Budapesten összeszedett utcalányok, és akiket valamiért gyanúsnak tartottak vagy tényleg azok voltak. Az egyetlen vendéglátó-ipari üzemegységbe, magyarul kocsmába belépni csak egy kés készenlétben tartásával lehetett. Ehhez képest a vadnyugat egy dzsembori volt. (Dzsembori = Jamboree, cserkész világtalálkozó) A forró nyár elszállt, az építkezés lázasan folyt, mint tervfeladat. A láz azonban orvosi értelemben volt magas. (Amikor az építésvezető főmérnöktől megkérdeztük egy hatalmas épületnél, hogy ez mi lesz, a lakonikus válasz az volt, hogy “momentán nem is tudom, folyton változnak az utasítások.”
Mindenesetre november hetedikére valami naggyal kellett kirukkolni. A félig vagy addig se felhúzott falakat teletűzdelték vörös zászlókkal, lelkesítő transzparensekkel és odarendelték az egész sajtót (Szabad Nép, Rádió, Filmhíradó, MTI), hogy tanúi legyenek a Dunapentelei Vasmű, első csapolásának. A fővezér Farkas Mihály vezérezredes, honvédelmi miniszter (Rákosi egyik balkeze) volt, vadonatúj, hosszú bőrkabátban, mint az ávósok, a vállapján vezérezredesi négy csillaggal.
Már a “Kombinát” kapujában a kíberek sokasága fontoskodott, nehogy a vezér autójának rendszámát lefotografáljuk, noha mindennap cserélték és a csomagtartóban is volt legalább egy tucat.
Érkezése után azonnal a kohóhoz sietett, ahol Horváth István főolvasztár nekilátott a csapolásnak és láss csodát, egyből sikerült, igaz, hogy vadiúj konvertert használt, nem úgy, mint mostanában a Dunaferrnél.
Ezután került sor Farkas Mihályra, aki Keresztelő Szent Jánosként lépett a szónoki emelvényre, és átvitt értelemben, vízbe mártotta az egész falut.
Így lett Dunapenteléből Sztálinváros. Nagy rang, bár a Generalisszimusz két év múlva meghalt, így aztán, később, Hruscsov jóvoltából, le lehetett venni a cégtáblát.
Kádár János volt az újabb keresztapa. A nem túl eredeti Dunaújváros nevet sokáig ízlelgették a Politikai Bizottságban, amíg kifundálták, hogysem a régi nevét tűzzék az időközben tényleg várossá nőtt település zászlajára, amely a római korban Intercisa néven, már Kr. után a negyedik században hagyott föl írásos kőemlékeket.
Szóval: Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros. A lakosok – mint a viccbeli Swarcz bácsi, aki élt Oroszországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, pedig ki sem tette a lábát a falujából – mehettek időnként a személyi igazolványt átíratni.
Vagy tíz évvel később 1961. április 12-én a szovjetek fellőtték a világ első űrhajósát, Jurij Gagarint a Vosztok űrhajóval. Aránylag hamar, még abban az évben augusztus huszadikára, az Új kenyér és az Alkotmány (?) ünnepére, megkaptuk Hruscsovtól az első számú világsztárt, Gagarint, megelőzve egy sor népköztársaságot, amelyek szintén szerették volna, Jurijjal együtt megtörni az Alkotmányt és az Új kenyeret. Az Úristen, mivel nem kapott protokollbelépőt az ünnepi eseményre, trópusi esőt zúdított Szent István király alattvalóinak utódaira.
A protokoll autókból (ZIM) összeállított karaván menet közben vett fel minket, tudósítókat, a nagyszerű MTI fotóriportert, a korán elhunyt Filmhíradó operatőrt Fifilina Józsefet, valamint engem a Magyar Rádió és Televíziótól.
Az előfutó nyitott ZIM-ben kaptunk helyet, ami zuhogó esőben nem a legideálisabb közlekedési eszköz. Gagarin persze egy zárt kocsiban ült a házigazdákkal, Dunaújváros előtt kellett átszálljon a diadalmenethez szükséges nyitott kocsiba.
Autópálya még csak tőlünk nyugatra volt, így hát a 6-os főközlekedési hadiút volt a konvoj útvonala, amelyet még az ötvenes években Tito jugoszláv elnök elleni katonai felvonulás céljából szélesítettek ki. Terv szerint Dunaújváros előtt kocsicsere, (a konvoj végén volt még egy nyitott ZIM) és kezdetét vette a díszmenet a várost övező sugárúton, s majd a főutcán, amelyen a mozinál egy kis beugró térség volt (vagy van).
Ott állt a mikrofon mögött a város közismert polgármestere, majd’ mit mondtam, TANÁCSELNÖKE Tapolczai Jenő, az acélváros díszkulcsával (kartonból) a kezében.
Az egész város be volt hangszórózva, nehogy csak a kis téren összegyülekezett kíváncsiak, hanem az egész lakosság is hallja az ünnepi szónoklatokat. Igen ám, de a fehéregerek (fehérsisakos motoros rendőrök), akik Budapesttől vezették a zuhogó esőben a karavánt és a motoros szemüvegükön nem volt ablaktörlő, az eső miatt nem látták a beugrót meg a kis teret meg a tanácselnököt a kulccsal meg a mikrofont és elsuhantak a dísztér előtt. Ugyanis a vizes szemüvegen át csak az útpásztát látták.
Az egész konvoj, a fehéregerek, Gagarin a nyitott ZIM-ben, szovjet katonai esőköpenyben, a zárt kocsikban a magyar nacsalnikok és a sor végén mi, csőre töltött kamerákkal elspricceltünk (szó szerint) az elázott ünneplők előtt. Nem láttam, csak hallottam, a tanácselnök behangszórózott, döbbent kérdését:
“Ezek hova a …………ba mennek”. Szó szerint.
Mátray Mihály
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
