Örkény 108

Örkény István 1976 /fotó: Nádas Péter

Részlet Örkény István Időrendben – arcképek, korképek című könyvéből

UTAZÁS

Személyvonat, fapados.
Szombat délután van, az utasok megszámlálhatatlanok. Ami­kor elindulunk a Déli vasútról, már olyan egynemű húsmasszává préselődünk, amilyennel a szalámit töltik. Az embernek az az érzése, hogy ha egyetlen személlyel többen volnánk, szét­vetnénk a vagon falait; ennek ellenére Kelenföldön kipihent embertömegek zúdulnak rá a vonatra, töretlen lendülettel semmisítve meg a fizika törvényeit. Tehetetlenül vesszük fel az újonjöttek légióját, egyesülünk velük.
Odakint hűvös októberi szél fúj, rozsdavörös ligetek oldód­nak föl az alkonyat szürkeségében. A vonat úgy fut bele az es­tébe, mint egy végeérhetetlen, visszhangzó alagútba.
Érdliget, Érd, Ercsi. Sokan leszállnak. Akik maradunk, ha­marosan összebarátkozunk, mint egy szűkebb, meghittebb csa­lád tagjai. Mint olyan emberek, akik Sztálinvárosba utaznak.
– Szintén Sztálinba tetszik utazni? – kérdi egy termetes asszonyság.
Megindul az eszmecsere. Kialakul az a ranglétra, mely min­den vasutazásnál ki szokott alakulni. Előáll valaki, a hang­adó személy, úgyszólván a karmester; jelen esetben a terme­tes asszonyság, továbbá a hangadó személyiség kontrása, jelen esetben egy szemre való, jó hangú fiatalasszony. Ők viszik a szót. Mások csak egy-egy megjegyzéssel tündökölnek, vagy pláne a sarkokba húzódnak, alvást tettetve. De ők is hegyezik a fülüket. A homály mélyén egy szerelmes párocska is ül, egy­másba mélyedve, kihullva a világból, mintha különvonaton utaznának, egyenesen a boldogság felé. A termetes asszony­ság rájuk nem is pazarolja erejét. Csak ránk.
A termetes asszonyság – akit a feketeruhás “sógor néninek” hív – egy alföldi mezővárosban élt, ugyanott, ahol a fekete­ruhás. Onnan az ismeretség. A feketeruhást úgy hívja, Mari, és tegezi; az viszont sógor nénizi és magázza őt.
Minthogy elég messze ülnek egymástól, jó hangosan folyik a beszélgetés a fejünk fölött. Hamarosan mindnyájan megtud­juk, hogy mi minden történt abban a mezővárosban, ahonnan a sógor néni, férjével és két kisebbik lányával, négy hónappal ezelőtt Sztálinvárosba költözött. Mari révén minden jelentő­sebb eseményről értesülünk. Megtudjuk, hogy az öreg Mártont, a hentest, feketevágásért két évre lecsukták. Megtudjuk, hogy Marit elhagyta a férje, és összeköltözött “egy rondasággal”, de Mari nem nagyon bánja a dolgot; sőt, mikor az ura a múlt hónapban megjelent, hogy visszakönyörögje magát hozzá, kiadta az útját. “Te csak eridj vissza ahhoz a mocskosszájúhoz” – mondta neki, s hozzáfűzte, hogy mi is értsünk a dologból: “Én nyolcszázharminchat forintot keresek tudniil­lik, és felnevelem a gyereket a magam erejéből. Jövő hónapban szövőgéphez állok, és akkor pláne elsüllyedhet minden férfi, aki a világon van.”
Mari egyébként a részletekkel sem fukarkodott, és ide nem illő szavakkal ecsetelte volt férjének és annak a rondaságnak ügyeit, nem feledkezve meg a legkényesebb részletek szellőz­tetéséről. Így bizonyos férfiellenes hangulat alakult ki a fülké­ben, mely azonban rögtön megenyhült, mikor a sógor néni vet­te át ismét a szót, és beszámolt a leánya lakodalmáról. Ő ugyanis épp Győrből utazik haza, ahol a legnagyobb lánya – négy van neki – férjhez ment egy tanácstaghoz. Így aztán megtudjuk, mi újság Győrben. Megtudjuk, hogy ismerkedtek meg a fiatalok, hogy folyt le a lagzi, milyen ételek és italok fogytak el, s hogy mennyibe került a mulatozás. Előhúzunk a pad alól egy bőröndöt, melyben egypár ételmaradékot, “né­hány korty” likőrt, bort és magvas meggypálinkát visz a fér­jének, kóstolóba. A kóstolót mindnyájan külön-külön meg­emeltük, megállapítottuk, hogy olyan nehéz, mint az ólom, mert valóban olyan nehéz volt, mint az ólom. A sógor néni elégedetten nézte erőlködésünket, mintha a bőrönd súlya és az ő újdonsült vejének erényei közt szoros párhuzamosság állna fent. így érkeztünk meg Pusztaszabolcsra, ahol át kellett szállni a sztálinvárosi vonatra.
De még mielőtt befutottunk volna Pusztaszabolcsra, a só­gor néni vitába keveredett Marival, s mint várható, a férfiak dolgában támadt a nézeteltérés. Mari azt a kijelentést tette, hogy minden férj előbb-utóbb megcsalja a feleségét, és ha a ballépésekért bélyeget sütnének a férfiak homlokára, akkor – például – ebben a vagonban minden férfin ott éktelenked­nék a bélyeg. Ezt sógor néni tagadta, az utasok pedig két párt­ra szakadtak, asszony- és férfipártra, ki-ki hevesen védelmez­ve igazát. A kocsi felzendült, és harsogott az érvektől, mikor befutottunk Pusztaszabolcsra. Emiatt eldöntetlen maradt, az emberi faj örök kárára, a vita.

ESTI MEGÉRKEZÉS

Egy ismeretlen környék mindig nagyobbnak látszik, mint az ismerős környezet. Az esti fényben minden nagyobbnak ígér­kezik, mint nappali világosságban. Sztálinvárosba érkeztemben az volt a legelső benyomásom, hogy valami óriási város­ba vetődtem; a vasútról jövet a sík mezőről egyszerre öteme­letes házak közé értem, melyekről hiányzott ugyan a vakolás, de már minden ablakból sütött kifelé a villanyfény, s én – mi­közben állandó kérdezősködés árán, számos vargabetűt téve igyekeztem a szállásom felé – azt hittem, hogy órákig bolyon­gok a hosszú, lélegzetelállító sugárutakon. Csak másnap derült ki, nappali világításban, hogy mindössze két vagy három utcát bóklásztam végig, a Béke tér körüli szögletet; magából a vá­rosból, a már tisztába tett, bevakolt és parkosított részekből még nem is láttam semmit.
Ennélfogva reggel nekivágtam az utcáknak; végigmentem az Építők útján, a Görbe utcán, a Május elsején és a Sztálin úton. Egy óra múlva már kezdtem tájékozódni, s abban a hit­ben, hogy már ismerősként járok, feledni kezdtem az esti káprázatokat. Ámde a reggel éppoly csalóka volt, mint az este. Az, amit erdőnek s a világ végének véltem, csak határsáv a sztá­linvárosi lakónegyedek és a sztálini vasmű között; az a ház – a pártház -, mely legkívül áll, a “város peremén” – való­jában a főtér egyik sarkán emelkedik, annak a leendő térnek a sarkán, mely a város közepe lesz. Nyolc napig igyekeztem megtudni, hogy valójában mekkora is a város. A nyolc nap nem volt ehhez elég. Annyi bizonyos, hogy Dunapentele la­kossága, a lexikon adatai nyomán, háromezer és néhány száz lélekből állt, Sztálinvárosban viszont húsz- vagy huszonnégy­ezer ember dolgozik. De ez a szám sem mutatója a valóságnak, mert az itt dolgozók egy része csak munkára jár ide, s a hét végén hazautazik – más része megtelepült, s már a gyermekei­ben ver itt gyökeret. Van hónap, amikor ezer, van, amikor kétezer az érkezők száma; egyszer négyszáz, másszor nyolcszáz fő a távozó; szüntelen a mozgás, kavargás, a jövő-menő s egy­mást keresztező apály és dagály. Ami növekszik, annak nincs állandó mértékegysége; ami épül – egy város, mely ilyen gyor­san, minden végén és minden szögletén egyszerre épül – határ­talan s megfoghatatlan, mint álomlátásaink.

A BRIGÁD

Sípos bácsinak fakószőke a haja, lassú és meggondolt a moz­gása, ugyanilyen fontolgató, csendes a beszéde. Nehéz meg­mondani, hogy miért szólítják bácsinak kint az erőmű építkezésnél még a nála idősebbek is. Talán, mert a családfők nagy nyugalma árad belőle, s az idegen, aki odatéved, kérdezés nélkül is kitalálja, hogy tizenkettejükből ez a szürke ruhás, csön­des ember, akinek nincs egyetlen feltűnő vonása, a brigád­vezető.
Azt kérdem tőle, milyen az a brigádélet, magyarázza meg.
– Hát milyen volna, szaktárs? Semmi különös. Tavasz óta vagyunk együtt, csupa tiszta, dolgos ember, csupa földművelő. Együtt lakunk mind, az ezres barakkban, együtt étkezünk, együtt hálunk, egyformán osztjuk egymás közt a részt, együtt dolgozunk.
– Egyformán? – kérdem.
– Persze.
– Nem lehet egyformán dolgozni – vélem.
– Lehet azt – mondja s mosolyog.
– Hogy lehetne? Nincs olyan embere, aki gyengébb, mint a másik? Vagy olyan, aki ügyetlenebb?
– Van olyan.
– Például kicsoda?
– Nem lehet azt úgy megmondani.
Tűnődünk. Persze, meg lehetne mondani, de Sípos bácsi nem akarja megmondani. Nyilván ezt követeli a családapa diszkré­ciója, vagyis a brigádszolidaritás. Az egész világért nem szólna egy rossz szót a társairól.
– Hol ebben az igazság – puhatolózom. – Ha egyszer külön­böznek egymástól erőben, ügyességben, hogy lehet akkor, hogy egyformán osztják el a bért?
– Úgy, hogy egyformán van bennünk az akarat. Az akarat a fontos – mondja Sípos. – Akin látni az akaratot, annak szí­vesen adunk könnyebb munkát. Akin nem látni, az nem ide való. Azt kiseperjük.
– Kisepertek már valakit?
– Egyszer.
– Ki volt az?
– Rég volt – mondja Sípos bácsi kitérően. – Dunaföldvárról járt be az illető.
– Miért seperték ki?
– Mindig elkésett. Mindennap hamarább hagyta ott a mun­kahelyet. Nem szólt egy szót sem, csak ment haza…
– Hogy hívják?
Sípos bácsi kínban van. Nagyon rossz véleménye van erről a dunaföldvári emberről, de a nevét nem mondja meg, mert mégiscsak tagja volt a brigádnak három hónapig.
Negyvenméteres betonpillérek tövében üldögélve beszélge­tünk Sípos bácsival; fejünk felett, rettentő magasságban, a tető vasbeton lemezei úszni látszanak a kék égbolton. Ebben a csarnokban – melynek ma még csak három fala áll, mintha égi garázsnak készült volna, szállásnak fáradt felhők számára – néhány hét múlva megindulnak a gépek. Kazánok, turbinák, fúvók és generátorok állnak majd ott, ahol most. egy eltévedt veréb szálldogál a második vagy a negyedik emelet magassá­gában. Lezárul a térnek egy darabja, melyet az ember a végtelenből kisajátított. Sípos bácsi ott áll az oszlop tövében, s úgy aránylik hozzá, mint az a hangya, mely betévedt a cipője talpa alá. De Sípos bácsi volt az, aki a cementet hordta és keverte, s aki beemelte az űrbe ezeket az oszlopokat.

MIRŐL ÁLMODIK EGY LÁNY

Jakab Máriának hívják a kislányt, de mindenütt csak Mariká­nak becézik. Májusban lesz tizenkilenc éves. Bárki megtalál­hatja őt Sztálinvárosban, a “tanulóépítkezésnek” nevezett bér­ház utcai frontján, ahol többszázadmagával, lányokkal-fiúkkal, csupa építőipari tanulókkal a lépcsőházak vakolását-pucolását csinálja mostanában. Néhány héttel ezelőtt letette ugyan már az MTH-iskolások vizsgáját, és kőműves szakmunkásként sza­badult, de ma is együtt van régi társaságával, a jónevű Zója-lánybrigáddal.
Ővele üldögéltem a felvonulási épület egyik irodájában, a hosszú, kecskelábú asztalnál, egy recsegő, hinta-palintázó, min­den percben összeroskadni készülő lócán. Tulajdonképpen semmi keresnivalónk sem volt az irodán, ő csak a barátnőjét várta, aki a vacsorajegyekért szaladt haza fél órával ezelőtt, s még nem jött vissza, mert a jegyeket alighanem elhányta va­lahová. Marika tehát beóvatoskodott a művezető irodájába, mert idebent szépen ragyogott egy százas izzólámpa, odakívül viszont fenyegetően gyülekezett a sötétség, ráesteledve a ki­halt udvarra s az elhagyott, kongó, üres ablakaival vaksin hunyorgó óriási tanulóépületre, mely L alakban zárta le az udvart.
Talán egy fél órával azután, hogy véget ért a munka, s a fiatalok hangyakaravánja hazavándorolt szállására, kopogtam be én. Elek Máriával akartam beszélni, az építkezés művezető­jével, aki azonban még a munka befejezése előtt motorbiciklire ült, és behajtott a tanácshoz valamilyen társadalombiztosítási ügyben. Mindezt Jakab Marikától tudtam meg, s azt is, hogy a művezető minden percben visszavárható, tehát legokosabb, ha én is leülök a lócára, és várok egy kicsit.
Így ültünk és hallgattunk egy ideig, egymás tekintetét ke­rülgetve, félszegen hümmögetve, ahogy az már lenni szokott, amikor összeverődik két ember, s egyik sem tudja a másikról, hogy kicsoda. Később azonban elkezdtünk társalogni, előbb csak olyan puhatolózásformán, majd egyre jobban belemelegedve a beszédbe.
Szó szót követett, s megtudtam, hogy a házat már a napok­ban átadják, s akkor szárnyra kel innen az egész zsivajgó fia­talság. Megtudtam, hogy Marika eleitől fogva itt dolgozott a nagy házon, hogy vizsgája, mely “fényesen” sikerült, nagyon nehéz volt, hogy Elek Mária – a művezető – még nincs tizen­nyolc éves, mégis nagy a tekintélye, még a fiúkat is kordában tudja tartani, ami nagy szó, mert a fiúkat általában nem le­het elviselni. A fiúk megbízhatatlanok és szemtelenek. Csak azt tudják mondani, hogy “gyere velem moziba, Marika”, s aztán egy értelmes szót sem bírnak kinyögni. Ha vesznek egy zacskó savanyú cukrot, s az ember nem kap az első kínálá­son, maguk ropogtatják el a tíz dekát, és eszükbe sincs meg­ismételni a kínálást. Általában ilyen széllelbélelt alakok a fiúk, bár az ő legjobb barátnője – Barna Juli, aki mindjárt jön vissza a vacsora jegyekkel – csudálatosképpen kifogott ma­gának egy kőművest az E/5-ről, akivel jegyben jár, s akivel úgy el lehet beszélgetni, hogy az páratlan… Végül megtudtam azt is, hogy ő, Marika, így is boldog, sőt, csak így boldog iga­zán, a kedves Zója-brigádban. Nem számít, hogy nincs vőle­génye, mert ő tele van érzésekkel és gondolatokkal, szeret ol­vasni, sőt, az írástól sem fél – két cikket írt már a faliújság­nak, melyeket azonban nem tettek, sajnos, közzé -, és hogy ő félni csak két dologtól fél a világon: a sötétségtől meg a széltől.
Tudniillik, amíg mi beszélgettünk, odakint fújni kezdett, és egyre vadabbul fújt a szél, az a nyughatatlan, bőrébe nem férő, port keverő, könnyfakasztó, örök sztálinvárosi szél… Körbenyargalászott a sötét udvaron, meg-megnyomta a piszkos ab­laküvegeket, és alattomosan betódult az ajtó hasadékán az iro­dába. A kis ház nem nagyon szerette a szelet, de minél keser­vesebben nyögött belé, annál barátságosabb lett ez a sivár iro­da. Máskülönben nem sok jót ígérnek ezek a hevenyészett kis házak, az úgynevezett felvonulási épületek, minden építkezés mostohagyermekei, melyek elsőül készülnek el a még üres tel­ken, s büszkén tekintenek a lakatlan vidékre, mint az ember nem járta tájra lépő pionír. Pedig eleinte úgy bánnak velük, mintha igazi házak volnának. Ellátják gyalult fenyőfa bútor­ral, villannyal és telefonnal. Elfoglalja szobáját az építésveze­tő, a művezető, a normás, a kitűző meg a raktárnok. Aztán el­kezdik az alapozást, és szédítő gyorsan húzzák körös-körül a falakat, az első emeletet, a harmadikat, az ötödiket, a tetőt…
S ekkor történik valami ezekkel a felvonulási épületekkel, va­lami megható, csaknem emberi dolog. Ahogy szöknek fölfelé az új épületek, úgy töppednek, zsugorodnak össze ezek a há­zak; egyre összébb húzzák magukat, és a végén már úgy gunnyasztanak a nagy bérházak tövében, mint egy rozzant kutyaól. Akkor aztán betelik a végzet! Jönnek a munkások, csákányoz­nak, s elhordják a kis házat másmerre, egy üres mező közepé­re, a Duna-part vagy a vasútállomás irányába, amerre éppen terjeszkedni és nyújtózkodni kíván a város.
Hát ennek az egynapéltű vityillónak egyik szobájában ül­tünk mi. Nem is szoba az ilyen, csak helyiség. Nincs benne egyetlen kényelmes holmi, nincs egyetlen végleges tartozéka sem. Az asztallap összevissza van firkálva telefonszámokkal, összeadásokkal, Elek elvtársnő arcképének számos vázlatával; a tintatartó törött orvosságosüveg, a lámpa is ernyő nélkül, egy szál csóró dróton lóg a mennyezetről, és ing-ring, ha befúj a szél. Dísze csak egy van a szobának, egy újságból kivágott, s a meszelt falra ráragasztott Sztálin-kép. Más semmi.
Marikáról bajos volna megmondani, sovány-e vagy kövér, mert annyi burkoló réteget visel magán, mint a vöröshagyma. Az örök szélre való tekintettel vastag mackónadrágot visel, ebbe belegyűrve egy hosszú ujjú, sötétkék pulóvert s erre még rá egy világoskék, paplan vastagságú vattakabátot; mindeze­ket egy keskeny szíj szorítja le a derekán.
A haja barna, és szabadon söpörgeti a homlokát, mert ken­dőt még munka közben sem visel, attól félve, hogy alatta hul­lásnak indul a haja. Inkább minden másnap fejet mos. A sze­me ugyanolyan barna, mint a haja, hosszú pillák vesszősövé­nye mögül kandikál elő, érzelmes, majdnem borongós kifeje­zéssel, melyet a szétbomló, laza haj tincs van hivatva eltitkolni a világ elől.
Azt mondja, hogy régebben, kislány korában – vagyis egy­néhány évvel ezelőtt -, nyugtalan, félénk, ideges gyerek volt. Nem szeretett egyedül maradni a szobában. Nem bírt aludni, csak ha zárva volt ablak-ajtó. Ez már elmúlt – mondja ki­jött az ő nyugodt, egészséges alaptermészete, de azért észreveszem, hogy a keze megrebben, mikor váratlanul ránk ko­pogják az ajtót.
Alacsony termetű ember lép be, barna szőrkucsmás, boros­tás arcú, bajszos. Akárhol nézem, csupa merő szőr az egész ember. Szúrós, apró szeme vaksin hunyorog a lámpafényben. Egy lépést jön közelebb, ránk néz, nem szól.
Végül is Marika egy köhintés után megkérdezi.
– Elek elvtársnőt tetszik keresni?
– Mi az? Kicsodát?
– Jön mindjárt. Csak a tanácshoz ment be, motoron.
– Motoron? – dünnyögi, s harapdálja a bajszát, tépelődve. Valószínűleg nem hallja, mit beszélnek hozzá. Verdeső pillái alól még egyszer rábámul Marikára, aztán szó nélkül sarkon fordul, és kimegy. Hallani, hogy néhány pillanatig strázsát áll az ajtó előtt, aztán csoszogó léptekkel elsiet.
– Ez volt az – súgja Marika, s utánamutat.
– Kicsoda?
– A sajtósunk, Lőke elvtárs. Aki nem közölte az írásaimat, mert kezdetlegesek, és nincs kellő ügyességem, és még tanul­nom muszáj… Szóval, hogy faliújságra nem valók.
Kint felnyüszít a szél, egy marék port csap az ablakra, befurakszik a küszöbön, s hideget lehel a talpunk alá. Megakad a beszélgetés, csönd lesz. Áthallik a jövés-menés a szomszéd szobából, ahol a kitűző lakik, s egy vizesvödör csörrenése a mellette valóból, ahol a normás szállása van. Kint az udvaron egy laza lécet csattogtat a szél.
– Tetszik tudni, hogy mire gondolok? Az életemre. Nekem olyan nagy életem volt, mint talán senkinek.
– El se lehet hinni – mondom Marikának.
– Ugye? – örvendezik. – Még olyan helyekre is elvetődtem, hogy emberész ki sem találná. Egy bolond csősz mellé, aki a hajamnál fogva karóhoz kötött. Meg apácák mellé, vízhordó cselédnek. Meg özvegy Kollár Zsigánénál, présházba. Hordó­kat mostam neki, beleálltam, tocsogtam a vízben, juj, de hi­deg is volt a pince … Én annyi mindent láttam, hogy könyvet tudnék írni az életemről. Meg arról is, ami az életemről a fe­jemben mozog, az a sok gondolat…
– Hát mit gondol róla?
– Sok mindent. Hogy ha nincs neki senkije, sosem tudhatja az ember lánya, hogy mire születik.
– Magának nem volt senkije?
– Senkim.
– Szülei sem?
– Szüleim igen. De tessék elhinni, nem volt maradásom. Én tizenegy éves koromban elszöktem hazulról, mert…
Legyint. Rábámul a fekete ablaküvegre, és félszegen elmo­solyodik. S azt mondja:
– Szóval, tizenegy éves koromtól fogva önálló vagyok.

*

Szélhordta, árva kis élet. Önnön sorsa körül pörgő falevél. Egy darab ideig látom őt magam előtt, fésületlen fővel, a ma­ma rongyos átvetőjét a vállára csapva, ahogy tippen a küszö­bön át, lopakodik el az ól mögött, vág neki az útnak, a hajna­li, lassan hulló, ködölő esőnek, s ballag a kaposvári ország­úton egyenest a háború kellős közepébe. Még azon túl is látni vélem egy kis ideig, ahogy caplat a sárban mezítlábasan, me­netelő csapatok között, páncélosok és nehéz vontatók vaszöre­jében, és látva látom, hogy egy fél komiszkenyeret dobnak le az egyik autóról a katonák. De aztán elvesztem a szemem elől.
Az apja disznópásztor volt egy Somogy megyei faluban, kö­zel a határhoz. Tizennégyen voltak, akik éhen bőgtek otthon, a gyerekek. Marikának egy rossz szava sincs az apjáról. Igen­csak hamar járt a keze – ennyit árul el róla. S ha beivott, ak­kor különösen… És hogy milyenek voltak a testvérei? Mari­ka nem nagyon emlékszik. Vadak voltak. Csirkefogók voltak.
Egymástól örököltek a rossz rongyaikat, csúf beszédüket, ko­misz játékaikat. Iskolába nem jártak. Ők voltak a falu csúf­sága, a rossz példa, a tilalmas barátság. Ők a falu piszkos üle­déke, évszázadok nyomorúságának seprője, deltája mindannak, ami bűnt, éhséget, fázást, babonát és káromkodást összehömpölygetett a történelem.
– Egyszer – mondja Marika – el kellett onnan menni.
Hogy mi indította erre a hajnali szökésre, nem tudja. Éle­tében két ilyen sorsfordulat van, amelyre nem tud magyaráza­tot. Nem tudja, hogy mi késztette arra, hogy leakassza a mama átvetőjét a szögről, s míg mélyen aludt egész háza népe, éhes gyomorral, fésületlen, az esőben hunyorogva, pálcavékony, pucér lábacskáin a sárba toccsanva nekiinduljon a háborús világ­nak. S nem tudja azt sem, hogy tavalyelőtt, mikor félcsalád­tag s félmindenesként szolgált egy kalauzházaspárnál a Práter utcában, miért mondott búcsút gazdáinak.
Ez volt az első hely, ahol emberségesen bántak vele. Az asszony is kalauz volt, a férfi is kalauz volt, mind a ketten a vas­útnál, s jóformán sohasem találkoztak. Fölváltva kerültek ha­za; valaki kellett, aki főz, mos, takarít… A kalauz felesége szemináriumra járt, moziba járt, kultúrműsorra járt, és min­denhová magával vitte Marikát, mert nem szeretett egyedül menni. A kalauz viszont szeretett mesélni. Sokszor emlegette Sztálinvárost, mert azon a vonalon járt legtöbbet.
– Egyszer elárulta nekem, hogy Sztálinvárosba keresnek munkaerőt. Akkor idejöttem.
– Elengedték?
– Nem akartak. A kalauz felesége sírt. Marika, azt mond­ta, mi jó barátnők voltunk… Igaz, mondtam. De én vagy el­megyek Sztálinvárosba, vagy meghalok.
– És miért kívánkozott ide olyan nagyon?
Marika mosolyog, ingatja a fejét, mintha a saját konokságán mosolyogna.
– Tessék elhinni, hogy nem tudom. Akkor se tudtam, ami­kor eljöttem. Csak annyit tudtam, hogy én itt boldog leszek.
– No, elhiszem – mondom, nehogy megbántsam. – Most inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mire vitte itt Sztálinvárosban.
– Mire vittem?
Nagy komolyan összeráncolja a homlokát, töpreng. Két te­nyerét leborítja az asztalra, figyelmesen nézi az ujjait s a kör­me alá rágódott mész halovány félkörét.
– Mire vittem? Még valami sokra nem vittem. Építettem ezt a házat, ez egy. Aztán kijártam az iskolát, vettem cipőt, kabátot, ki merek menni az utcára, ez kettő. Aztán írni meg­tanultam, és olvasni is kezdtem, előbb a Távol Moszkvától-t, aztán a Vergődés-t Gorkijtól, Sztálin Ifjúságá-t és Petőfi Sán­dort. Egyszer, mikor Juli mondta, hogy le kellene írni, amit a világról elgondolok, megpróbáltam írni a faliújságba, de ez nem sikerült. Vagy ezt már elmondtam?
– El.
– Hát ennyire vittem. Mondom, nem valami sokra.
– De ez is sok – mondom.
– Sok? – kérdezi Marika, és hitetlen arccal elmosolyodik.
Ekkor szólalt meg a telefon.

*

Persze, mi nem vettük föl a kagylót. Néztük, mily serényen és türelmesen ismétli jelzéseit a készülék, s én eltűnődtem Ma­rika sorsának forgandóságán. Vajmi nehéz fölidézni kóborlá­sának napjait. Ő maga sem tud képet festeni róluk, talán azért, mert azok a benyomások a bőrét horzsolták csak, mint a visszacsapó ág. “Ha szidtak vagy ütöttek – mondja -, csak dunnyogtam magamban, sírni is csak álmomban sírtam, mert min­den éjjel álmodtam valami retteneteset. Szidtak, ütöttek, haja­mat tépték, hozzám vágtak valamit, reggelre vizes lett a pár­nám…”
Nem is panaszkodott. Nem volt mihez mérnie sorsát. Élt, mint egy kis őzgida, a barna szemével; bár ki tudja, álmodni, s álmukban sírni tudnak-e az őzek? Úgy élt, mint egy ilyen szelíd kölyökállat. Nem tudott jól beszélni, csak félt. Félel­mét sem bírta szelíd szavakba önteni. Nem voltak gondolatai. Nem volt ítélete. Nem volt véleménye. A benyomások – mint az ütések – csak bőrén hagytak nyomhelyet.
A telefon szívósan csengetett, összenéztünk, de nem vettük föl a kagylót. Nyilván Elek Máriát keresik. Marika fölállt, s idegesen nézte a csengő fénylő kagylóját.
– Utálatos – mondta.
Még hármat csengett a készülék, aztán elnémult. De már nem volt kedvünk beszélgetni. Marika jött-ment, odalépett az ablakhoz, és kinézett a semmibe, elsétált az ajtóhoz, és kinyi­totta, mintha a barátnőjét lesné, aki isten tudja, hol kódorog azokkal a jegyekkel… Később visszaült a lócára, s a két te­nyerét megint ráborította az összefirkált asztallapra. Hallottuk, hogy a normás bekapcsolja a rádióját, de a két közfalon át csak egy mély férfihang értelmetlen brummogása szűrődött idáig.
Marika csendeskén elmosolyodott.
– Láng szaktárs – magyarázta. – Az öreg normás. Oroszul tanul. De nem megy neki, szegénynek…
– Nehéz is – mondom.
– Ami nehéz, az szép – mondja Marika. – Ez a tapaszta­latom.
– Nagyon igaz. Látja, maga is tanulhatna oroszul.
– Tanulok is – néz rám a haja alól, félszemmel, hamisan. – De még csak álmomban tanulom.
– Hogyhogy?
– Épp ma meséltem, hajnalban, Julinak, aki olyan fajta, hogy le sem feküdt, már alszik, és nem is szokott álmodni, vi­szont majd meghal a nevetéstől, ha elmesélem neki az én álmodásaimat. Azt álmodtam, hogy írtam egy nagyon szép leve­let, és odavittem Lőke szaktársnak.
– Aki itt járt az imént?
– Annak. Odaadom neki szépen. “Nézze, Lőke szaktárs, már megint írtam valamit… Tessék kiragasztani.” “Mi a címe?” – kérdezi, mert őt nem nagyon imádják a gyerekek, és ezt ő tudja, és ezért szereti adni a szigorút… “A címe – mon­dom – ez: Jaj de szeretnék beszélgetni Sztálin elvtárssal…” “Ez a címe?” – vigyorog rám. “Ez” – mondom. “Nem kell” – azt mondja. “El se tetszik olvasni?” – kérdem. “Nem én.” “Bele se tetszik nézni?” “Bele sem” – azt mondja roppant fontoskodással. Persze, aludtamban folyt le az egész beszélge­tés, de én, mikor álmodtam, nem tudtam, hogy alszom, és na­gyon elkeseredtem a dolog miatt…
Eddig ért Marika az álma elmondásában, amikor egyszerre kicsapódott a normás ajtaja, és valaki kiszaladt az udvarra. Futtában bújt bele a télikabátjába, s egy pillanat alatt elnyelte a sötét.
Marika fölkelt, az ablakhoz hajolt, és nekinyomta homlokát az üvegnek.
– Láng – mondta nyugtalanul.
– A normás?
– Tessék nézni. Nyitva felejti az ajtót, és hagyja szólni a rádiót…
– Ugyan már – mondom. – Üljön le inkább, és mondja tovább.
– Mit?
– Az álmát.
– Ja, az álmom… Hol is hagytam el?
Nem ül le. Hátát a falnak vetve, izgatottan mesél.
– Ja, már tudom. Hát én a szemébe néztem, és megkérdez­tem, miért nem jó, amit írtam. “Mert butaság” – azt feleli nekem. Erre elsírtam magam, mert tudtam, hogy bele se nézett, és a méregtől fölébredtem, és elmondtam az egészet Julinak … De maga nem hiszi.
– Miből gondolja?
– A szemében látom.
Elhallgat, mereven néz ki az ablakon.
– Itt a Juli – mondja. – Most megkérdezheti.
Már én is hallom, hogy az épülő ház mögül közeleg valaki.
– Behívjam? – kérdi Marika.
– Hiszek én magának Juli nélkül is – mondom.
– Hát, remélem – mondja mert amit elmondtam, az utolsó betűig igaz.
– Azt érezni lehetett – mondom.
Még egyszer rám néz, meggyőződni, vajon csakugyan hiszek-e neki. Aztán elbúcsúzik, kisiet; a nyíló ajtón becsap a szél, és behallani Juli hangját, aki fennhangon hívogatja Ma­rikát.

106 éve született Örkény István

Azt meséld el, Pista!

Indul egy turbina

Örkény István – A Bónis család /részlet