Dunaújvárosi Hírlap – 1970. december 8.
Korcsolyapálya vagy jégkorongpálya?
Egyelőre sem egyik, sem másik. A Vidám Parkban lévő műjégpálya hűtőcsövei olyan állapotban vannak, amire azt szoktuk mondani, hogy az imádság tartja bennük a lelket. A csövekben keringő sós lé teljesen tönkretette a rendszernek azt a részét is, ami itt, helyben készült, új csövekből, s még inkább azt a részét, amit annak idején, mint használtat, a pesti jégszínháztól kapott a város. Félállásban és társadalmi munkában lakatosok és csőszerelők dolgoznak itt megfeszített tempóval, hogy az ígért dátumra, december közepére készen legyen a harmincszor tizenöt méteres korcsolyapálya.
Dunaújváros, 1970. január 12.
Gyerekek vidáman korcsolyáznak a dunaújvárosi vidámparkban épített jégpályán
fotó: MTI/Szilágyi Pál
Riportunk időpontjáig huszonkilenc hegesztést kellett elvégezniük, s ez egyúttal huszonkilenc nyomáspróbát is jelent. Kényszer- és szükségmegoldás ez, de nem lehet egyebet tenni, mert a csőhálózat teljes kicserélése tizennyolc-húszezer méter csőanyagot jelent, erre pedig egyszerűen nincs már pénz ez idén.
S még kevésbé van pénz arra, ami pedig – ha a VTSB tíz éves tervére gondolunk – perspektivikusan egy számunkra új sportág, a jégkorong űzését tenné lehetővé.
Igen jól tudjuk persze, hogy a jégkorong az egyik legköltségesebb sportág , többe kerül, mint a futball. Egy játékos felszerelése körülbelül ötezer forintot jelent, egy-egy edzésen két-három bot eltörik ebben a kemény sportágban, s egy bot ára kétszázötven-háromszáz forint. Látszik ez a nehézség országos viszonylatban is, hiszen az országban egyetlen szabványos méretű jégkorong-pálya van, Budapesten. Ennek tulajdonítható, hogy hokiban mélyen az európai színvonal alatt járunk (ifjúsági válogatottunk például az osztrákok ellen játszva 24:0-ra kikapott). Összehasonlításképp: Csehszlovákiában, ahol ez a sportág hosszú és eredményes múltra tekinthet vissza, minden vidéki városban van szabványos, harmincszor hatvan méteres jégkorongpálya, s tervbe vették, hogy sok nagyközségben is létrehoznak ilyet, mintegy nemzeti sportággá fejlesztik a hokit.
Nos, ami Dunaújvárost illeti, a műjégpálya gépi berendezése – a kompresszorok, a sósvíz-tartály, az elnyeletőedény- és csőrendszer, a szerelvények – mind alkalmasak arra, hogy egy szabványos hokipályát megbízhatóan ellássanak. Ahhoz, hogy kellő anyagi támogatással megkezdődhessenek a hokiedzések jó minőségű és főleg mennyiségű hűtőcsőhálózatra lenne szükség. Körülbelül kilencvenhat tonnányi csőanyag, negyvenezer méternyi cső, értékben két és félmillió forintnyi cső kellene ehhez.
Kecskés Pál, aki a javítást végző munkabrigád vezetője, s maga is régi sportember, jelenleg a sportiskolás fiúk tornaedzője, némi nosztalgiával beszélt erről, belátva természetesen a reális adottságokat és lehetőségeket, de mégis arról ábrándozva, – milyen szép is lenne, ha Budapest után Dunaújváros lehetne ennek a szép, és férfias sportnak, a jégkorongnak első, és talán hosszú időn át egyetlen képviselője.
Ábrándjait – idővel talán valóra váló ábrándjait – egyelőre munkájában tárgyiasítja, abban a munkában, aminek eredményeképpen város műjégpályája, egy jéghoki pálya félméretében, december közepére bizonyára kész, használható állapotban lesz, várva az ifjabb-idősebb korcsolyázókat.
Egy éve még csak gondolat volt
Az ábrándozásból pedig csakhamar valóság lett. 1973. november 11-én ünnepélyesen felavatták a dunaújvárosi szabvány méretű műjégpályát.
Az első vidéki műjégpálya Dunaújvárosban
Felavatták a dunaújvárosi műjégpályát
Egy műjégpálya-avató margójára
Ünnepélyesen avatták fel november 11-én Dunaújvárosban az ország első vidéki műjégpályáját, a város társadalmi összefogásának, sportszeretetének újabb nagyszerű példáját.
Eddig a hír, amely azóta bejárta az országot, s megdobogtatta a sportért rajongó emberek szívét, hirdetve hazánk első szocialista városának újabb nagyszerű tettét. Dunaújváros legutóbb azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a IX. nyári úttörő-olimpiára új, remek graboplast borítású edzőcsarnokot, villanyfényes mérkőzés lejátszására is alkalmas röplabda- és kézilabdapályát építtetett. S mindezt társadalmi összefogással, óriási mennyiségű társadalmi munkával. Tehették, mert a város vezetői imádják a fiatalokat, imádják a sportot.
Borovszky Ambrus, a város mammutvállalatának, a Dunai Vasműnek Állami-díjas vezérigazgatója mondotta a műjégpálya avatásán: “Nálunk az ifjúsági törvény, az ifjúságpolitika így érvényesül. Értelmet látunk mindebben, mert edzett, egészséges fiatalokat adhatunk az országnak, segíthetjük még szebb jövőjüket.”
A szavak mögött kimondatlanul is ott bujkál a “főrendező”, a Dunai Vasmű elévülhetetlen szerepe a létesítmények építésében. De nem lehet egyértelműen csak rájuk vonatkoztatni a dicsérő jelzőket, hiszen az ötvenezres város lakossága szinte egyemberként mozdult meg a hívó, segítséget kérő szóra. Most pedig fedett uszoda létesítését tűzték ki célul. Sportszeretetből, gyermekeikért, városukért…
Dunaújváros ötvenezer lelket számláló, dinamikusan fejlődő város. Miskolc lakosainak száma ennek négyszerese, területe is jelentősen nagyobb – az ország második városa, öt évvel ezelőtt úgy tűnt, itt lesz a vidék első műjégstadionja, valóság lesz az álmokból. Nem így történt, s ennek voltak objektív és szubjektív akadályai. Azóta azonban – igaz, épült egy nagyszerű sportcsarnok, de – ülünk a babérokon. Pedig a város ifjúsága, sportszerető közönsége igényli a téli sportot.
Hat évig magam is Dunaújváros lakója voltam, s igen kellemes emlékeim maradtak erről az időszakról. Megtanultam, hogy a város lakói, vezetői nem pusztába kiáltott szónak veszik Váci Mihály szavait – Nem elég akarni, tenni, tenni kell! – hanem magukénak érzik…
Jó lenne ezen itt, az ország második legnagyobb városában is elgondolkozni, s nemcsak elgondolkozni – de tenni is. Tenni a sportért, a fiatalokért, városunkért. A jövőnkért!
TÓTH ZOLTÁN
Megjelent: Déli Hírlap – 1973. november 15.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
