Úgy, ahogy történt – 17. rész

– 17. rész –

Így aztán a társalgás véget is ért.
– Mindjárt hozok egy kis meleg vizet, éppen van, mert mosni akarok.
– Az jó lesz, mert a lábamat azért megmosnám; tudod ilyenkor nagyobb utakon meztéláb járok, csak itt a városban vettem föl a csizmát.
– Pista még dolgozik? – kérdezte Anyámat a nagyszülőm.
– Nem. Már megjött. Lefeküdt, tudja mindig éjszakás és így nappal is aluszik. Mindjárt felkeltem!
– Isten mentsen! Had aludjon! Majd mondd meg neki, hogy itt voltam és tiszteltetem.
– Egyen valamit Édesapám. Mindjárt kisül a pogácsa!
– Egyétek csak meg lányom! Fújtatok egy kicsit, aztán megyek haza!
– Hát mikor indult Édesapám?
– Olyan napnyugta-tájt, éjfél körül voltam Ercsiben, aztán reggelre értem ide. Jó idő volt, könnyű volt a menés! Tudod, nyáron éjjel jobb járni, mert akkor hűvös van, meg reggel hármat. Az meg szinte mosogatja az ember lábát.
– Itt is a pogácsa. Töpörtyűs. Vegyen Édesapám!
Öregapám csak az illem kedvéért vett egyet, de azt már nem állhatta, hogy meg ne jegyezze:
– Na, ez a ti hentesetek igen apróra vágja a töpörtyűnek-valót! Azt, hogy észrevette-e: ez csak “zsírajja”, nem tudom. Én ezt jelezni akartam, de Anyám egy pillantásával leintett. Nem akarta kiteregetni szegénységünket. (A zsíralja jóval olcsóbb volt mint a töpörtyű.)
– Hát úgy látom megvagytok – mondta Öregapám egy kis idő múlva.
– Jól van akkor. Megyek is. A dinnyét meg ereszd le a kútba még most, délre jól meghűlik. Igen jó fajta. Nem találtam nagyobbat! Mit üzentek haza?
– Csókoltatunk mindenkit! Magának meg köszönjük, hogy ránk is gondolt!
– Igazámból ennek a gyereknek hoztam! A Cinabana küldte! Csak aztán be ne pisilj az éjjel a sok dinnyétől!
Megölelt Öregapám.
– No, Isten áldjon benneteket!
– Magát is Édesapám! Köszönjük az ajándékot! Majd írunk!
Öregapám ekkora már megmosta a lábát, felhúzta a fényes csizmáit és vállra vetette az üres tarisznyát, kalapját mégegyszer megemelte és f elment.
Úgy jött és úgy tűnt el, mint a mesebeli garabonciások. Hosszan néztünk utána. Talán nem is ő volt…?
De ő volt! Ennek pontos leírását, már egyetemista koromban, jóval Nagyapám halála után tudtam meg.
E nagyszerű kirándulás – hitelt érdemlő szemtanúk szerint – a következőképpen történt:
A dunapentelei malom rendszeresen szállított lisztet pesti raktárába. Hogy jobb legyen a járművek kihasználtsága, a lisztet szállító tehergépkocsi este indult, kora hajnalban érkezett Pestre és már fordult is vissza, hogy a reggeli kezdéskor pentelei telephelyén lehessen.
Ez rendszeres és rutinjárat volt, még a biciklilánchoz hasonló igen vastag acéllánc hajtotta a hátsó kerekeket és a teherautó kerekeit vastag tömör gumi borította.
Ennek a fantasztikus teherbírású csotrogánynak volt akkoriban egyik sofőrje Windisch Jóska bácsi.
Ő mesélte – már jóval később az események után -, hogy egy nyári nap elindultak a szállítmánnyal az esti órákban Pestre. Jól emlékszik, hogy vasárnap volt, mert még fájt is a szíve, hogy az épp akkor rendezett bálon nem vehetett részt.
Szóval, mentek a jól ismert úton, amikor úgy éjfél előtt – nem messze Ercsitől – egy mezítlábas embert láttak a fényszórók fénykévéjében ballagni. Bal vállán a csizmája, jobb vállán egy nagy paraszttarisznya és abban egy jókora valami.
– Na, ez a valaki ugyancsak nekiindult – jegyezte meg Jóska bácsi a segédvezetőnek, de akkorra már oda is értek. Szépen le is lassítottak a bandukoló atyafi mellett és megkérdezték:
– Hová, hová e kései órán?
– Pestre fiaim, ide csak Pestre – jött a válasz.
– Mi is odamegyünk, üljön fel ide a zsákokra, szívesen elvisszük! – invitálták a “vezérek”.
– Köszönöm fiaim, mire ti, addigra én is odaérek. – szabadkozott a “vándor”.
A hang ismerős volt. Jóska bácsi jobban odanézett.
– Hát maga az Török bácsi?! – ismerte fel nagyapámat.
– Ide üljön közénk, előre – hívták már barátságosan a “földit”.
– Mégegyszer köszönöm gyerekeim, de én már csak gyalog megyek. Aztán ha valami hiba lenne a masinával, akkor meg hogy jutok el időben? Meg az se lenne illő, hogy otthagyjalak benneteket a bajban. Megyek csak magam. Isten áldjon benneteket!
És elindult a sötét éjszakába.
Ők egymásra néztek. Nem értették, bár ismerték. Gázt adtak és indultak. Később jutott eszükbe, hogy legalább megkérdezhették volna, hogy mi volt az a nagy valami a tarisznyában.
Én húsz évvel később megfejtettem a titkot.
– Dinnye, egy nagy görögdinnye, nekem hozta öregapám. Meg is érkezett reggelre!
– Na, kedves Pista öcsém, akkor téged nagyon szerethetett öregapád, mert én biz’ senki kedvéért sem gyalogoltam volna több mint hetven kilométert, nyakamban egy súlyos dinnyével! – foglalta össze álláspontját Windisch Jóska bácsi.
– Az biz’ meglehet! – mondtam kicsit büszkén és valami melegség járta át szívemet…
Pár oldallal előbb már utaltam arra, hogy még nem tekintettem “nagynak” magamat és ennek bekövetkezése – az én megítélésem szerint egy nevezetes eseményhez fűződik.
Mint nadrágos kisemberke a “hozentráger” tartotta fenn a nadrágját, amely abban az időben nem volt ilyen modern, csiptetős, hanem jobbról, balról és hátulról két-két gomb rögzítette. Nekem az volt a bajom, hogy hátul nem tudtam visszagombolni. Tehát minden egyes használatkor segítséget kellett hívnom.