Reform – 1996. február 6.

DUNAFERR:
pluszok a mínuszban

Se többször, se kevesebbszer – pontosan két alkalommal szerezte meg eddig vidéki jégkorongcsapata magyar bajnoki címet, pedig először 1937-ben osztották ki az aranyérmeket. Az igazsághoz tartozik persze, hogy hatvanéves hokitörténelmünk során vagy nem is volt vidéki csapat a bajnokságban, vagy ha volt is, hat hónapra született bébihez hasonlított a főváros vasgyúrócsecsemői mellett.

A budapesti hokihegemóniát szentségtörően megszakító két kivétel – a 80-as évek elején, illetve végén – a Székesfehérvári Volán, illetve a Jászberényi Lehel csapata volt. Az idén viszont Dunaújvárosban úgy hiszik, már nem is lehet másé a korona, csakis a bajnoki címre három éve áhítozó Dunaferré.
Kercsó Árpád csapata a jelen szezonban még nem veszített bajnoki meccset, és minden jel arra mutat, hogy az újvárosiak felkészültek a Ferencváros öt éve tartó sikersorozatának megszakítására. A vezetőedző hisz a végső győzelemben, és a maga módján arról is gondoskodik, hogy a játékosok hite se inogjon meg.
– Tulajdonképpen nincs abban semmi meglepő, hogy miénk az első hely – kezdi Kercsó Árpád -, hiszen anyagilag messze mi állunk a legjobban a jégkorongcsapatokat illetően. Sőt talán megelőzzük a röplabdásokat is, a kosarasokkal pedig nagyjából egy szinten vagyunk, igaz a másik három labdás sportággal nem versenyezhetünk – szóval viszonylagos a profizmus.

A legnagyobb ellenfél a Fradi

– A Dunaferr az egyetlen csapat, amely meccs után együtt vacsorázik. Még ha ez a vacsora csak egy pár virsli is, és táskával a vállon, állva, a fehérvári jégcsarnok büféjében…
– Mikor virsli, mikor más – de erre szükség van, mert ezektől is csapat a csapat, és megtanultam, hogy az edzések mellett az ilyen apróságokért is érdemes harcolni.
– Ilyen “apróság” a dunaújvárosi pálya befedése is?
– No, azért nem kell többé harcolnom, ugyanis már tény, hogy ősztől nem esik ránk az eső meg a hó. Kész a terv, kész a költségvetés, a bajnokság végeztével átadjuk a terepet a tetőfedőknek!

Egy álom vált valóra

A türelem rózsái Türelem rózsát terem. Úgy tűnik, ez a mondás a magyar jégkorongsportban is igazolódik. Dr. Sárközi Tamás, a hokiszövetség elnöke vagy két esztendeje azt mondta, felesleges minden héten elmondani a gyengébb képességű diáknak, hogy mit nem tud. Segíteni kell, a hóna alá nyúlni, s talán a korrepetáció eredményre vezethet… Kercsó Árpád az ifjúsági válogatottnál létrehozott egy igazi műhelyt, s ahogy idő múltán ezek a tehetségek izmosodnak, egyre inkább kibomlanak azok a rózsaszirmok. A szisztematikus nevelőmunka, a szigor, a szakmai hozzáértés olyan eredményt hozott, amely kifejezetten örömteli: olimpiai selejtező mérkőzésen a magyar válogatott 7-0-ra, illetve 6-0-ra verte Horvátországot! Magyarok, ráadásul a jég hátán, és még talpon is maradnak. Vannak még csodák! (GYENES)

– Szóval tele a kassza és kolbászból van az új kerítés…
– Kolbászból? Inkább törött hokiütőkből! Mielőtt bárki is túlzottan irigyelne bennünket, elárulom, hogy november óta saját pénzemből vásárolom az ütőket, bár tudom, hogy előbb-utóbb megkapom azt a pénzt. Talán ebből is látszik, hogy nálunk sem milliomosok ütik a korongot.
– Így is nehezen mond nemet az, akit a Dunaferr hív. Van még olyan játékos az OB I-ben, akire igazán fáj a foga?
– Hmmm… nincs! Illetve Palkovics Krisztián és Ocskay Gábor. Meg egy jó Simon Joe. De főleg a két fehérvárit tudnám elképzelni a Dunaferrben, a bökkenő csak az, hogy nem vásárolhatunk több játékost, mert ellenfelekre is szükség van.
Ellenfelek viszont egyelőre nincsenek – talán azért, mert a dunaújvárosiak mögött olyan stabil háttér áll, amely manapság nemcsak a jégkorongban ritkaság. Más kérdés, hogy milyen fondorlattal sikerült egy hokicsapat mellé ilyen szponzort keríteni. Nagyon sok köszönhető Kőhalmi Tibor szakosztályvezetőnek.
– Természetesen nem én vagyok a megváltó. A Dunaferr már a XXI. század iparában gondolkodik, és nem mi találtuk ki, hogy a jégkorong is az elkövetkező száz év sportja
– Ilyen egyszerű a magyarázat?
– Ennél azért bonyolultabb. A dunaújvárosi fiatalok imádják ezt a sportágat, és vezetőink felismerték, hogy jövedelmezőbb befektetés a kézilabdával, a röplabdával és a hokival törődni, mint tízmilliókat áldozni azért, hogy legyen egy stabil NB I-es labdarúgócsapatunk – kimagasló eredmények nélkül. A jégkorongmeccseken olyan sztárokat láthatnak szurkolóink, akikért lehet és érdemes lelkesedni. Sőt megéri két órán keresztül álldogálni a pálya szélén még mínusz öt fokban is. Megéri például Ancsin Jánosért, aki “vénségére” megfiatalodott, és hétről hétre úgy hokizik, mint öt vagy akár tíz évvel ezelőtt…

A leggólerősebb csapat a Dunaferr

– Az a jó ebben a csapatban, hogy újra van értelme a játéknak. Nemcsak akkor kerülhetek helyzetbe, ha korongot szerzek a saját kapunknál és mindenkit kicselezek. Érzem, hogy bármikor kaphatok “forinthúszas” átadást, vagy ha én adok, hát van, aki be is lövi a helyzetet!
– Jövőre sem lesz nyugdíjas?
– Lehet, hogy furcsa, de addig fogok játszani, amíg helyem van a válogatottban! Nem amíg ott játszatnak is, hanem ameddig úgy érzem, oda való vagyok. Egyet nem szeretnék, kiröhögtetni magam…
– Kercsó Árpád magával is úgy veszekszik, mint a fiatalokkal?
– Nem. Eddig talán nem is volt oka rá, egyébként jófajta maximalista – követel, de mindent megtesz a játékosaiért. A meccsek alatt néha talán túlzottan is elragadtatja magát.
– A papírforma Dunaferr-FTC döntőt ígér, és nem kell hozzá különösebb jóstehetség megjövendölni, hogy a zöld-fehér szurkolók szemében bizonyára vörös posztó lesz…
– Az a jó! Én ugyanis játék közben nem érzékelem, hogy szidnak, csak azt hallom, hogy üvöltenek, a hangzavar pedig megsokszorozza az erőmet Márpedig március elején sok minden előfordulhat, de csönd az biztos, hogy nem lesz a Budapest Sportcsarnokban!

MÁTÉ PÁL

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.