Kortárs – 1967. április
Dunaújváros építészeti problémái
– Hozzászólások Szíj Rezső cikkéhez –
Finta József
Dunaújváros keletkezésének és fejlődésének története immár történelmünk lényeges és tipikus fejezete lett, s mind politikai, mind gazdasági, néprajzi vonatkozásaiban részletesen tárgyalt és elemzett problémakört testesít meg ez a fiatal város. Mint az elmúlt két évtized nagyon általánosítható, korszakra jellemző tulajdonságokkal rendelkező s fejlődő, növekvő települését, érdekes lenne röviden megvizsgálni szerkezeti rendszerét-csontozatát, gyors ütemben alakuló, változó architektúrájának karakterét.
A téma kerülgetése helyett egyszerűbb lesz mindjárt feltennem a kérdést részben a magam számára – hiszen válaszolni is szeretnék rá -, részben építész kollégáim számára, akik szeretik és építik Dunaújvárost, s a település hibáit igyekeznek javítani, vagy legalább szeretnének okulni azokon – meg mindenki számára, aki vonzódik ehhez a városhoz, aki lakik benne, ismeri és még jobban meg akarja ismerni.
Miért nem tudott várossá alakulni Dunaújváros?
Önmagunk becsapásával, értelmetlen ámításával fogadhatjuk el csupán városnak ezt a negyvenezernél több embert befogadó – kultúráltan, rendezetten és egészségesen befogadó – lakótelep-sorozatot, mert sokszor tízezer ember sem teremthet várost akkor, ha annak a “városnak” hiányzik a váza, amelyre az “urbs” rátapadhat.
A pesti autóbusz rákanyarodik az embertelen szélességű és arányú Vasmű útra, amely parknak, zöldsávnak keskeny és használhatatlan, közlekedő vonalnak túlméretezett szélességű, gyalogoskorzónak féloldalas, üzletközpontnak átfoghatatlan, s néhány perc múlva túl is fut a településen. A centrum követelő és idegesítő hiányát érzi az utazó, s érzik a város lakói, ha nem is fogalmazták meg önmaguknak ezt a hiányt.
Nagyon nehéz meghatározni egy új telep várossá szervezésének feltételeit, hiszen a városrendezés fejlődési üteme az elmúlt néhány év alatt mérhetetlenül meggyorsult, s olyan tényezők, felfogások követeltek helyet maguknak a városalakítás organizmusában, amelyeket évekkel ezelőtt eklektikusnak, avultnak – átlépettnek minősítettünk – gondolva például a tér ismét felfedezett szerepére, az emberi arány vetületeire stb.
Az elmúlt két évtized városrendezésének mindig voltak “kedvenc” alapkövetelményei, amelyek maguk alá gyűrték, terrorizálták a többi, nem kevésbé fontos tényezőt, s megakadályozták, hogy józan, komplex szemlélet alakítsa új városainkat, lakótelepeinket valóban használhatóvá, embert nevelő, társadalmat formáló erővé.
Dunaújvárost egy alapjában korszerű és egészséges tágasságra való törekvés, egy meg nem fogalmazott, átgondolatlan, de (ismerve az időtényezőt is, amely akkor hatott), lényegében el nem ítélhető – világosan szervező alapséma utáni vágyódás és egy korára – sajnos, igen jellemző, kisstílű monumentalitásra való törekvés alakította, építette azzá, ami lett.
A város az említett Vasmű útra szerveződik, amely ismétlem, alapjaiban elhibázott méretű – s különösen azzá lett akkor, amikor véglegesen megszűnt a perspektíva nélküli építgetések folytán – a központteremtés minden lehetősége.
A Dózsa György út és Vasmű út találkozására tervezett centrum már születése pillanatában halott volt, mert a kereskedelmi és kulturális intézményektől megfosztva, csupán mint irodaközpont képtelen lett volna eleven életet élni. Az egykor megálmodott “főteret” erősen terhelt forgalmi utak választották le a városresttől, amelyben szétszórtan bújnak meg a kereskedelmi és kulturális intézmények – megint a Vasmű úti üzletsort, de a kultúrházat, a filmszínházakat és részben az iskolákat is említve.
Toronydaruk segítségével emelik be az előregyártott falelemeket a 26. sz. Állami Építési Vállalat munkásai a panelházak építésénél Sztálinvárosban. Az új építési módszer sajátossága, hogy mindössze 5-6 munkás elég az egész épület összeszereléséhez. – 1959. április 21.
fotó: MTI/Balassa Ferenc
Nagypaneles épületek Sztálinvárosban
A megmagyarázhatatlan okokból odaépített három kis kocka-panelház furcsa telepítése teljesen lehetetlenné tette, hogy még egy ilyen elhibázott helyű centrum is ki tudjon alakulni, s a most épülő tanácsház-torony már nem a “főtér” reprezentatív eleme lesz, hanem csupán egy nagyméretű forgalmi csomóponté. A Dózsa György úti üzletközpont telepítés, igen hoszúra nyújtott méreteivel és rosszul szervezhető gyalogos forgalmával szintén leszakad a város testről, s távolról sem tud olyan “izgalmasan” fokozott élményű s kereskedelmi vonatkozásaiban is kellően kihasználható térsorozatot eredményezni, amely eleven életével pótolhatja az igazi centrum hiányát.
Ami a központra jellemző, sajnos, jellegzetes vonása az egész városnak – sehol nem alakult ki valóban emberi léptékű, kellemes architektúrájú és élő tér. A megfelelő légtér-arány és az építési technológia követelményei szerint elrendezett házsorok között meghúzódó térömlenyek parknak és játszótérnek kisméretűek, használható eleven térnek pedig megfoghatatlan arányúak. Az egysíkúan alkalmazott, s véleményem szerint alacsonyra méretezett épületmagasságok miatt terebélyes lett a város és architektúrája, út- és térszervezése – s ezzel együtt mindennapi élete -, egyáltalán nem képviseli, jellemzi azt a hatalmas üzemet, amelyet szolgál, s amely olyan fontos szerepet tölt be az ország gazdasági életében.
Az új városban, ha az valóban korszerű, a jármű- és gyalogos közlekedés szalagjai a terek és épület-kubusok szervezetébe fűződve egységes egészet kell alkossanak, mindig igazodva a település és a benne élő emberek léptékéhez, ezt a léptéket, arányrendet kivetítve mindenre, ami a városban épül, s nem lehet kiragadni egyes összetevőket, mert a vezető szerep ebben az organizmusban mindig a teljes egységé!
Dunaújváros – mint tett, elismerendő alkotás marad mindig -, mint város azonban rossz csontozatra épült, bár új városrészeinek korszerűbb alakításával javítani lehet és kell a későbbiek során.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
