A város és embere


Népszabadság – 1960. december 18.

A VÁROS ÉS EMBERE

A Dunai Vasmű irodaépületének földszinti folyosóján egy vidékies külsejű fiatalember böngészi az ajtókon levő felírásokat: Kereskedelmi osztály… Titkárság… Munkaerőgazdálkodási osztály.
– Jónapot! – nyit be a szobába, s zsebéből újságpapírba burkolt kis csomagot húz elő. – A papírjaim – magyarázza -, azt hallottam, hogy van felvétel…
Miközben várakozik, fürkésző tekintettel nézi az íróasztalnál ülő, jól megtermett, vállas, markánsarcú férfit, aki a munkakönyvét vizsgálja.
– Lehet magával okosan beszélni? – kérdezi a jövevény, s látva a másik megdöbbenését, sietve hozzáteszi: – Engem nem érdekel, akármilyen nehéz melót adhatnak, csak jól fizessenek.

*

Mennyit lehet keresni? – ez volt az első kérdése, egy másik fiatalembernek is, amikor megérkezett Dunapentelére…
Késő éjszaka volt és zuhogott az eső. Bácsalmásról jött teherautón huszadmagával. Egy idősebb, viharkabátos, gumicsizmás férfi fogadta őket.
– Ez a szállásuk – mondta, s a kubikosok egymást taszigálva igyekeztek fedél alá.
Az ajtóban azonban megtorpantak. A barakkban vágni lehetett a füstöt. Átható, savanyú izzadtságszag csapta meg a belépők orrát. A falak mentén emeletes pricscsek álltak, s a gyalulatlan deszkákból összetákolt kecskelábú asztalokon vizes kapcák és ingek száradtak.
– Disznóól! – morogta megvetően az egyik kubikos, s dühösen földhöz vágta a batyuját. – Nem alszom ilyen szemétbányában!
– Én pedig azt mondom, hogy maradunk! – lépett elő a fiatalember. – Azt mondják, jól lehet keresni. Ez a lényeg…
– Pénz pedig lesz! – sietett a fiatal kubikos pártjára a viharkabátos. – Holnap reggel magukért jövök.
Úgy látszik azonban, ő se érezte túlságosan jól magát a barakkban, mert szinte menekülésszerűen igyekezett kifelé. Az ajtóból azonban még visszafordult:
– Maga lesz a brigádvezető – mutatott a fiatalemberre. – Hogy hívják?
– L. Szász Antal…


L. Szász Antal

Egy pártmegbizatás teljesítésének története

1950 augusztusa volt és a mai Sztálinváros helyén, a dunapentelei síkságon még egyedül állt ez a barakképület.

Hőskor volt ez, gyáróriást és várost teremtő, embert formáló nagy idő. Ma már nehéz visszaidézni az építkezés sajátos életét, a várost építő embereket, az első kockaház átadásának ünnepét, az új betonút elkészülését.
Itt lett híressé L. Szász Antal kubikosbrigádja. Az útépítkezésnél dolgozott, versenyben a Tűzállótéglagyár Partizán-brigádjával. Az útkereszteződéseknél mindenütt hatalmas táblák hirdették: “A Partizán-brigád vezet! 180 százalék!” … “L. Szász Antal kubikosbrigádja az első! 195 százalék!” … “A Partizánék újra megelőzték L. Szászékat!” …

Sztálinváros élenjáró ifjúsági brigádjai

Már hónapok óta tartott ez a verseny, s egyszer L. Szász brigádja került az élre, másszor Matola József tótszerdahelyi parasztfiúkból álló Partizán-brigádja. Közeledett a negyedév vége, s L. Szászék elhatározták, hogy megszerzik az elsőséget. Kora hajnalban kezdtek munkához, hogy előnyt szerezzenek.
– Az L. Szász-brigád már dolgozik! – rohant Matoláék szállására a Tűzálló Téglagyár építésvezetője, aki érthetően a saját embereinek szurkolt.
Ami ezután következett, arról ma is beszélnek Sztálinvárosban. Kerékpáros megfigyelők száguldottak az egyik brigádtól a másikig, kilesni, hol tart az ellenfél. Már késő éjszaka volt, de egyikük sem hagyta abba a munkát.
Hajnalodott, s a mérnökök könyörögtek L. Szásznak: – Hagyjátok abba… Tönkreteszitek magatokat!
– Majd ha a Partizánok abbahagyják! – válaszolta L. Szász.
– Ha ők maradnak, mi is bírjuk! – felelték Matola Jóskáék. A két brigád negyvennyolc órát dolgozott egyhuzamban.
Virtus volt ez, épp olyan vetélkedés, mint amikor az L. Szász-brigád minden tagja új ruhát és kalapot vásárolt, s erre Matoláék tromfként karórákat vettek. Felgyűrt ingujjal, tüntetőleg sétáltak végig az első elkészült utcán, a Május 1. úton – hadd lássa mindenki, hogy a Partizán-brigádot még pénzzel sem lehet lefőzni…
De a virtus közben, az épülő várossal együtt formálódtak az új emberek. Nehéz megmondani, hol, mikor kezdődött ez a változás. L. Szász Antalnál talán akkor, amikor vetélytársát, Matola Jóskát megverték a köpködőben.

 Horváth Sándor – A Késdobáló és a jampecek

A köpködő egy barakkból átalakított, piszkos kis kocsma volt, a mai MÁVAUT-állomás helyén. Itt tanyázott naphosszat Göndör, a város rettegett bicskás verekedője. Azzal szórakozott, hogy zsilettpengével levágta a nyakkendőjét annak, aki nem volt hajlandó fizetni neki egy féldecit vagy fröccsöt. Matola pedig nem fizetett…
Amikor L. Szász Antal meghallotta, hogy Göndör megverte Matolát, összehívta a brigádját:
– Nevelni megyünk, fiúk! – és az egész brigád a kocsma elé vonult.
A “nevelés” következtében Göndör a kórházban két hétig cuclisüvegből táplálkozott, mert eltört az állkapcsa. Még lábadozott, amikor a két brigád egy vasárnap meglátogatta. A híres verekedő rémülten kapta maga elé a párnáját. Csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy virágot, cigarettát és csokoládét hoztak neki. Matola Jóska az ágya szélére ült és eltűnődve sóhajtott:
– Ilyen az élet, Göndör! Nem érdemes verekedni. A legerősebb embert is megverik néha. Gondolkozz ezen, és ha legénykedni akarsz, beállhatsz hozzánk, a brigádba. Befogadunk …


A “Lepra Művek” – felülnézetből (rajzolta Csörgő István 1954-ben…)

Történelem, á la carte

Nem sokkal ezután történt, hogy Matoláékat áthelyezték a martinépítkezésre. Erősítésnek hozták őket, mert félő volt, hogy a martin nem készül el a kitűzött határidőre.
Egy este L. Szászék munka után hazafelé tartottak. A szállásuk előtt versenytábla hirdette az aznapi eredményeket: “Partizán-brigád: 80 százalék!”
– Ezek ma alaposan lemaradtak – örvendeztek az útépítők.
Ekkor furcsa dolog történt. L. Szász Antal a vállára vette lapátját és elindult a gyár felé.
– Hová mész? – kérdezték a társai.
– A martinhoz. Segíteni Matoláéknak…
– Lemaradtak, az ő bajuk… Mi közünk Matoláékhoz? – vonta meg vállát az egyik kubikos, de nem folytathatta tovább, mert L. Szász galléron ragadta.
– Matoláékhoz talán semmi… A martinhoz van közünk!
A brigád éjjel a martinnál dolgozott, együtt Matoláékkal. Másnap reggel a város újságja első oldalon közölte: “A Partizán-brigád új győzelme! 320 százalék a martini építkezésen!”
Így érkezett el a nap, amikor L. Szász Antalt taggyűlésre hívták az építkezés kommunistái. Odaállt a vörös drapériával borított ünnepi emelvény elé, és az izgalomtól remegett a hangja, amikor megszólalt:
– Azt hiszem, ismertek, elvtársak… Itt élek, dolgozom köztetek… Ha érdemesnek tartotok, ha ti is úgy gondoljátok…
És felálltak a kubikosok, a betonkészítők, a mérnökök, hogy elmondják: “Ismerjük L. Szász Antalt. Köztünk a helye… Tiszta szívvel ajánljuk a pártba…”
A nagy építkezés a végéhez közeledett. Már sokan elköltöztek, és legtöbbjük Inotán vagy Kazincbarcikán keresett új munkát. L. Szász Antal azonban töprengett: most hová, merre?
– Egy-két nap, s kezembe nyomják a munkakönyvet, s ezt mondják: “L. Szász elvtárs kapott két sztahanovista kitüntetést, elismerjük, hogy jól dolgozott, de köszönjük, már nincs szükség magára” – gondolta önmagát gúnyolva, és ez még a régi L. Szász Antal volt. Akinek azonban fájt, hogy el kell mennie, aki esténként magányosan barangolta a várost és emlékeit felidézve búcsúzott a köpködőtől, a Május 1. úttól és a Görbe utcától – az már a másik L. Szász Antal volt. De ezt az embert már nem engedte el a város….
Másnap reggel a városi pártbizottság titkára hivatta:
– Menjen el Diósgyőrbe… Kitanulja a kohászmesterséget, viszszajön, és itt marad nálunk…
Aki örök életében a szabad ég alatt dolgozott, annak nem könynyű beülnie egy tanterembe, és vegytant meg matematikát magolni. L. Szász Antal is sokszor a legszívesebben a falhoz csapta volna a könyvet, amikor tízszer is elolvasta ugyanazokat a sorokat, míg megértette. Ilyenkor azonban eszébe jutott: visszavárják a városba, összeszorította a fogát, és újra kezdte: törtet törttel úgy osztunk, hogy…


Az első adag vas öntése az 1-es számú nagyolvasztóból /1954. február 28.
fotó: Magyar Fotó/Pap Jenő

Vasat ad a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztója

L. Szász Antal kohászt 1954. február 28-án az a megtiszteltetés érte, hogy ő csapolt először vasat a Dunai Vasmű kohójából. A rádió közvetítette, és minden újság ismertette az első szocialista város nagy ünnepét. A híres kubikosból egyik napról a másikra híres kohász lett.


Rákosi Mátyás beszélget az első csapolásban részt vett olvasztókkal.
A munkások: Bakhart László és L. Szász Antal.
fotó: Magyar Fotó/Pap Jenő

És egy napon újra taggyűlésre hívták a kommunisták: L. Szász elvtársat javasoljuk a kohó párttitkárának!
– Nekem ez a város adott mindent – mondta, amikor felállt a taggyűlésen, hogy válaszoljon társainak -, itt lett otthonom, itt ismertem meg a közösséget, és itt tanultam meg élni. Kölyök voltam, amikor idejöttem és itt lettem ember. Ebben a városban kaptam kitüntetést, megbecsülést, és itt leltem barátokra. Én mindig itt akarok élni…
Menekülj! Halálra keresnek! Gyere, hagyjunk itt mindent! Mentsd meg az életed! – könyörgött sírva a felesége L. Szász Antalnak.
1956. október 30. volt, és Sztálinvárosba is elért az ellenforradalom. A szomszédos Pálhalom (Pálhalma – szerk.) községben kiszabadult 3500 rab az internáló táborból és legtöbbjük fegyvert szerzett magának. A bűnözők elözönlötték a várost. Elkészült a halállista. A kommunista L. Szász Antal neve az elsők között szerepelt.
– Nem megyek sehová! Ha akarsz, menekülj, én itt maradok! Hát nem érted? Nekem itt a helyem! – ordította felesége rimánkodására.
Pedig nem ezt és nem így akarta mondani.
A gondolatok egymást kergetve viharzottak agyában. – Kik akarnak elkergetni innen? Börtöntöltelékek, szemetek… Hát ki építette ezt a várost? Ki ismeri itt minden ház, minden utca történetét? Kinek van joga itt élni? Kinek van joga ehhez a városhoz? – szerette volna mindezt elmondani a félelemtől remegő asszonyának, de nem jöttek szavak a szájára, csak ezt hajtogatta konokul: – Itt a helyem!
És másnap reggel, éppúgy, mint máskor, munkába indult, a kohóhoz. Az egyik segédmunkás gúnyos mosollyal fogadta:
– Alázatos tiszteletem, párttitkár úr! Ekkor odaállt az egyik kohász a gúnyolódó elé, felvett a földről egy hosszú szúróvasat, amellyel a kohó csapolónyílását szokták átdöfni.
– Mit gondolsz, komám, mekkorát lehet ütni ezzel a rúddal? Nehéz napok voltak ezek, s maga sem értette, miért, de nem félt. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ebben a városban neki valamilyen baja történhetik. Még az utcán ellenforradalmi fegyveres bandák cirkáltak, amikor L. Szász Antal a pártbizottságra sietett:
– Ujjá kell szerveznünk a pártot! Mutassuk meg, hogy élünk…
S amikor újra idegenek jöttek a városba, hogy sztrájkra buzdítsanak, L. Szász Antal a többi kommunistával együtt levetette az overállt és pufajkába öltözött. Mint karhatalmista állt őrt a sztálinvárosi utcán…


L. Szász Antal és felesége otthon

Együtt nőtt a várossal

*

És mikor akar belépni? – kérdezi a fiatalembertől az íróasztalnál ülő férfi.
– Ha lehet, már ma.
– Lehet… Kitöltöm a felvételi lapját, ezzel kell majd jelentkeznie a martinnál – feleli és írja: 1960. december 8…. Ekkor hirtelen eszébe jut valami, felnéz a fiúra és elmosolyodik:
– Ha jól dolgozik, itt megkeresheti a pénzt. Meglátja, nem bánja meg később sem, hogy Sztálinvárosba jött…
És újra kezébe veszi a tollat, hosszú szálkás betűkkel veti a papírra: “Felvételét engedélyezem… L. Szász Antal, a Dunai Vasmű munkaerőgazdálkodási osztályának vezetője.”

Sólyom József

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült

Dunaujvaros