Kalász Márton – Téli bárány XX.


Jelenkor – 1985. július


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2021

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

14.

Vroni még reggel föltette főni a tyúkot, vasalt a konyhaasztalon s ki-kinézett az időre. Nem kívánta, bár nekifogna esni, tudta, Andrást az se tartaná vissza a menéstől. Hideg nap volt, vékony fuvallattal, nem is alkalmas esőre. Inkább lehetett várni, hogy kiderül. Vroni tíz óra tájt kihozta András bőröndjét a szobából, az ágy alól, megtörölgette vizes ronggyal s a vasaltat bepakolta. András még a szomszédban járt, vagy valahol máshol. Örökké a rádiót hallgatták. Idehaza is bújhatta volna. Vroni persze nem szerette a fütyörésző hangot, amint a gombot percenként ide-oda csavarták, a távoli beszédet, aminek ő a felét nem értette. A rádiótól mindjárt fájni kezdett a feje, attól is, ha Feri, a vő, vasárnap a leves mellé a nótákat kereste. Most teljesen maga volt, csöndesség volt. Feri munkában járt, Annának át kellett menni a nagyobb faluba, az orvoshoz. Végre teherben maradt, de az orvos állandóan látni akarta. Vroni féltette a lányát, ezek az idők sem csitultak meg még annyira, hogy egy fiatalasszonyt ilyen állapotban csak úgy el lehessen engedni keresztül az üres mezőn, gondolta ő. Anna leintette az aggályoskodásáért, Feri, a vő, rá csak legyinteni lehetett, olyan könnyelmű s nagyhangú, mint a magyarok mindig. Igaz, nagyon jó fiú, gondolta, lehet szeretni. András, mióta idehaza volt, hallgatott. Beszélgethetett volna legalább Ferivel, felejthetné már indulatát iránta. Feri négy éve volt a háznál, Andrással inkább nyaranként találkoztak, ha idehaza volt vakáción. Feri, mint mindenkihez, igyekezett kedvesnek lenni hozzá. S nem is volt addig baj, amíg András nem kezdte, hogy rászólt Ferire, ne kissógorozza. Ő nem kissógor. Feri eleinte meg se hallotta. – Jó, hát akkor nagysógor – próbálta egyszer átölelni András vállát. András csúnyán kirántotta magát az ölelésből. – Nem vagyok én neked nagysógor se. Van nekem rendes nevem.
Vroni ijedtében azt hitte, ebből jóvátehetetlen harag lehet csak. Feri szinte vissza is hőkölt, hatalmasat nyelt. Aztán mégiscsak kedvesen annyit mondott: – Na, na! – Igaz, a szeme villant közben ennek a nagydarab vőnek, ezt Vroni jól látta. Anna üvöltött rá öccsére: – Egyszer már megmondanád, mi bajod az urammal? – András elcsodálkozott nővére hangján, nyersen, durcásan visszavágott. – Semmi. Csak engem ne kissógorozzon senki. – Anna nem érte be ennyivel, továbbüvöltött. – S az ilyen mondja magáról, hogy pap lesz. – András készült, hogy megfeleljen, de visszafojtotta a szót, közben anyjára nézett. Vroni szeme riadtan egyikről a másikra ugrott. Feri kényszeredetten most már elnevette magát. Megsimogatta Anna hátát. – Igaza van a testvérednek – mondta -, de mit csináljak, kedves, ha ilyen behemót vagyok s mindenki mást kicsinek nézek. Te meg ülj le, neked most egy darabig nem szabad mérgelődnöd. – Vroni ebből tudta meg, hogy Anna úgy van, s örömében megrázkódott. Mindez idén nyáron volt. András, aki szép fekete reverendájában a konyha közepén állt, s a nagyobb faluba igyekezett litániára, aztán a paplakba, elrohant. A reverendát Vroni tette előtte szépen kisimítva, szó nélkül a székre. Úgy vette észre, András már ettől kedvetlen lett. – Biciklivel akartam menni – mondta, amikor meglátta a reverendát. – Eredj te csak úgy, ahogyan hozzád illik – válaszolt Vroni. Tudta, András megint átlát csöndes erőszakosságán. Vroni nem szerette Andrástól megkérdezni, hol-merre járt. Félt, a fia rákényszerül, hogy ne mondjon igazat. Időnként arra gondolt, talán mégis fölösleges a gyanúja, de ha András este hazaérkezett, valahogy mindig úgy eszmélt, megérzi a viselkedésén, nem a nagyobb faluban járt, ha ott volt is, nem mostanáig. Nyár elején, mihelyt megjött vakációra Győrből, civilben biciklire ült s elment. Vroni már első nap összerezzent. De András kedves válasza, mért nem kell neki a reverenda, mégiscsak szebb volna benne, mint így ingben, kiült pantallóban – anyám, ilyen melegben -, valamiképp csak megnyugtatta Vronit. – Még nem szenteltek föl, még nem vagyok pap – cirógatta meg András az anyja arcát, majd mosolyogva elrugaszkodott az árnyékból s lejtett le a faluvég, a réti út felé. Este tíz után érkezett meg, Vroni észrevette, már valamiért más a kedve. S ahogyan elsúrlódtak egymást kerülve, orrát megcsapta az az illat.
– Te nem ott voltál, ahova indultál – szólt rá Andrásra hirtelen indulattal a sötét konyhában. – Nem ott voltál. – András minden szót szinte széjjelharapva kérdezte: – Na és hát hol? – Vroni a fia arcába nézett. – Ha ott, akkor se csak ott. Még máshova is elmentél. – Nem merte kimondani, mit gondol, hova ment András. – Szerencséd, hogy kettesben vagyunk s Anna nincsen itthon – mondta inkább, s kiment a fia után a tornácra. András hátratolta a kerékpárt, szinte úgy hajította a kamraszínbe. Vroni várta a tornácon, hogy visszajöjjön, de András rágyújtott, állt a holdfényen, a falat támasztotta. Vroni ezt a cigarettázást se szerette, minek papnak a cigaretta is. Most azonban annyira megsajnálta a fiát, halkan sírt, nem tudta, hogyan mondaná el neki, ha mégis eljönne onnan a kamrafal mellől.
Vroni egyre inkább bánta, hogy akkor olyan hajthatatlan kívánt lenni, s ráerőszakolta akaratát a fiára. Anna megmondta, nem helyesli, s nem kellene. Csakis ha András akarja. András nem akarta. Amikor Uray esperes úr átszalasztott egy gyereket a levéllel, s ők ketten szombaton ebéd után siettek a nagyobb faluba, itthon előtte már összevesztek. Előbb András olvasta a levelet, majd körülményesen Vroni, s ő hirtelen örvendezni kezdett. Meg akarta csókolni a fiát, amit ritkán szokott, de András ingerülten félrehajolt. – Nem megyek. – Vroni előbb meg se értette, mit beszél András, ámuló arccal nézett rá. – Nem mész? – kérdezte értetlenül. – Nem – mondta András. – Nem megyek. – Vroni sírásban tört ki. – Nem mész? Ezt a szégyent te rám hoznád? – Az összeszólalkozásra odabent föleszmélt Anna s kijött a konyhába. – Nem mész? – ismételgette Vroni. – Amikor ilyen szépen hívnak? S érettségi se kell? – András egyre hajtogatta, hogy nem, mert nem. – Nem megyek. – Vroni ott tartott, hogy végigvág az első kézbelivel ezen a nagyfiún. Közben öltözködött. – Kapd magadra a ruhád, megyünk át az esperes úrhoz. – Az úton iparkodott, András alig tartott lépést vele. Nem szólt. Csak a nagyobb falu fölött, a temetőszögeleten, mielőtt a papkertbe benyitottak, fordult hátra. – Ha itt is azt mered mondani, hogy nem, én hozok rád szégyent. Fölakasztom magamat. De előtte mindenkinek elmondom, a fiam miatt teszem.
Uray esperes a ház sarkánál napoztatta arcát, amikor a hátsóudvaron át odaérkeztek elé. – Menjünk be – mondta s támlájánál megragadva székét előresietett. András, már nem olyan bátran, mint anyjának, Uraynak is azt mondta, nem. – Hogyhogy – döbbent meg Uray. András lehajtotta fejét, csak sokára merte mondani: – Úgy érzem, nincs hivatásom. – Vroni ült, hallgatott. Az utóbbi szóra nekifogott csöndesen sírni. Uray megkerülte az asztalt, megmarkolta András karját. Előbb halkan, majd türelmetlenül magyarázott neki. – Ilyen nincs, fiam – mondta. – Vagyis ezzel most nem kellene annyira törődnöd. Túlságosan soká voltál idehaza, kívül az intézmény védelmező falán. Ha megint ott leszel, együtt a többiekkel, meglátod, a hivatás is megjön. Nekem elhiheted. – Uray azzal győzködte Andrást, lehet-e ennél előnyösebb invitálást várni bárhonnan is. Pláne ebben a helyzetben. – Ne felejtsd – mondta neked nincs érettségid. Nem a te hibád. De itt eltekintenek. Sehol máshol. S az nem üt szíven, hogy azt írja a főtisztelendő rektor úr, legjobb fiainkat hívjuk? Hogy ennyire becsülnek, számontartanak? – Vroni megkönnyebbült, hogy András legalább hallgat, nem ront el semmit Uray esperes úr előtt. Amiről az esperes szólt, abból ő nem sokat, semmit nem értett. Kicsit megkönnyezte, hogy Uray mindezt Andrásnak mondja, s András nyilvánvalóan érti is. Hát akkor mért nem akar mégse odamenni? Uraynak friss fehér gallér feszült a nyaka körül, körgalléros ünnepi reverenda volt rajta. Vroni óvatosan körülnézett a szobában. Majd kifelé menet, már megbékélve, a töméntelen rózsától illatozó kerten. A mostani papi szegénységből itt nem sok látszik, gondolta, látszik a parasztéhoz kényelmes élet nyoma.
András augusztus végén elutazott Győrbe. Vroni előtte nyáron boldogan újságolta, híre is ment hamar, dolog közben az asszonyok kérdezgették. Csakhát olyan messze lesz, sóhajtotta szemérmesen mosolyogva, ő aztán tudja, milyen messze; ő a háború végén azon is túl járt, Sopronban. Anna többé nem avatkozott bele, menjen-e öccse a papi főiskolára vagy se. Amikor András útnak indult, kora reggel elbúcsúzott tőle, ment munkába a szőlőhegyre. Vroni már napokkal előtte idehaza maradt. – Megint papozunk – jegyezte meg a brigádvezető, amikor szólt neki, hogy másnaptól nem jönne -, kezdődik minden elölről, Probstné? – Vroni nem mondott rá semmit, megkönnyebbülve futott hazafelé. Anna a hajnali tornácon megölelte öccsét, aki álmosan mosolyogva jött ki a házból, még azt is hagyta, hogy Vroni kisimítsa a haját a szeméből. – Na, rád virradt a jeles nap – mondta Anna. – Ha még a malomban laknánk, megvolna a Sándor, a Rege, én is idehaza maradnék s elfuvaroználak az állomásra. – Anna a beköltözésük óta most emlegette először a lovaikat. Akkor nagyon megsiratta őket. Nem azt, hogy nekik is muszáj beállniuk a közös istállóba, hanem hogy Molnár elnök se szó, se beszéd még azon a nyáron bevagoníroztatta őket. Anna ült, sírt, Vroni se ment idehaza szívesen az istálló tájékára. Rossz volt érezni a lóillatot. Megpróbálta vigasztalni Annát, de a lány zokogott, dohogott, szidta Molnárt, mindenféle jöttment népségnek elmondta. Legalább szólt volna, hogy lássa őket. – Most halt meg még egyszer szegény édesapám – sikoltott szinte egyik vasárnap este -, most halt meg igazán. – Vroni együtt sírt vele. Anna aztán csak vigasztalódott. Anyjával egy munkába menni azonban nem volt hajlandó. Molnár nem is kérte tagnak. Járt a többi lánnyal a városi szőlőhegyre, a kertészetbe, a gazdaság komlójába, ami ugyancsak a szőlőhegy alatt volt a kövesút mellett.
Feri, a vő, szeptemberben állított be először, András alighogy elutazott. Már az Anna-napi búcsú bálján megpróbált Anna közelébe férkőzni. Vroni nem látta, ő nem ment el a bálba, ráeső héten kezdték faggatni munkában az asszonyok. Faggatta ő is a lányát, Anna csak a vállát rándította. Nem komoly, mondta, s legyintett. Ne törődjön vele. András, mivel már készült a nagy utazásra, megtartotta szavát s még nézelődni se ment a bál tájékára, őt Vroni nem kérdezhette. Anna még annyit mondott, jaj, ez a Feri, ez olyan nagy melák, ő a hónaljáig se érne. Vroni most, hogy megállt a küszöbön, még ösztövérebbnek látta. Az egész ajtókeretet megtöltötte, világosság se fért be mellette a szobába. Anna szerencsére idehaza volt, Vroninak nem kellett társalognia. Fogta a saraboló kiskapát, a vasgereblyét, virágot tépett, kannába vizet mert, s elment a temetőbe az urához. Feri mindjárt őszre szerette volna a lakodalmat, de Anna csak a fejét rázta, nem, nem. – Én téli lakodalmat akarok, fehéret. Mint apámé, anyámé volt. – Vroni ámult, milyen szép kislánya lett egyszerre megint. Andrásnak is megírta az újságot. András karácsonykor találkozott Ferivel. Feri tudta, hol van András, de a reverenda láttán úgy megilletődött, jóformán tegezni se merte leendő sógorát. Látszott, örül neki, csak sehogy se lelte módját, hogy ezt kinyilvánítsa. A két ünnep közt Feri szülei is átjöttek a szomszéd faluból. Ők tették szóvá, egyáltalán megfelel-e Vroninak, hogy ők magyarok, ráadásul fölvidékiek. Vagyis betelepültek, nem jószántukból, ők is német vagyonba. S ez lehet sérelem úgy, hogy neki is az, akinek ugyan sikerült visszaszereznie a maga házát. Vroni csak ingatta a fejét. – Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben – válaszolta. – De inkább azt röstellem, hogy beszélni se tudok majd rendesen az én vőmmel. Mert ugyan Kovács a lánykori nevem, de csak ilyen felemásan tudok magyarul. – Vroni megmutogatta a házat, az istállót, az ólakat, elmagyarázta, fölfelé meddig ér a kert – lássák Filepék, hova kerül majd a fiúk. A házaspár mindenre bólogatott. – Nem mondom, szinte különb, mint a mienk, nászasszony – mondta Filep. – Vagy hát leendő nászasszony – javította ki magát.
Vroni nem tudta, mitől boldogságosabb ez a nap, attól-e, hogy Anna ott áll Ferivel az oltár előtt, abból a házból vezették föl idáig, amelyben született, vagy attól, hogy Uray esperes jobbján ott jön-megy reverendában, fehér karingben András s segédkezik a szertartáson. Nem tudta, egyiktől nagyobb a sírhatnékja vagy a másiktól. Ott ült a nászékkal az első padban, mellettük Anna keresztapja meg Ferié, hátrafelé a lakodalmas nép meg akik kíváncsiskodók még valamiképp befértek. A misét meg a szertartást Uray esperes találta jónak így, hogy a ministránsok ne gyerekek, hanem András meg a káplán legyenek. Az egész templom ettől úgy meghatódott, a mise felénél már mindenki fönnhangon szipogott, sírt, orrát fújta. Anna összeszorította a száját, de a templomból kijövet hangosan zokogva anyja nyakába borult. Kívánsága teljesült, hideg volt, síkosság, a templom környékén a bokrokat, fákat vastag hópúpok lepték. – Ha ezt szegény Probst Pauli megérheti. Két ilyen szép gyerek – hallotta Vroni a háta mögül. – Csak szerencsés a te lányod. – Idős asszony tipegett óvatosan Vroni anyjával. A zenekar még a “Schön ist die Jugend” végét fújta, a lakodalmas menet átfordult a túloldalra, le a házhoz. Vroni megállt s megvárta az anyját. Elhaladtak Mess komáék, a komaasszony még egyre a szemét törölgette, Fuiszék, Fuisz Antal Ferenc komor arccal bólintott Vroninak. A zenekar a “Lakodalom van a mi utcánkban” nevű magyar dalra váltott, a menet a ház elé ért. – Nem esik el, édesanyám – kérdezte Vroni- – Nem akarja, hogy magába karoljak? – Meg kellett azonban várni a papokat is meg a kántort, még egyszer szólni nekik, szívesen látott vendégek az ebéden meg a lakodalmon. Uray esperest nem volt nehéz marasztalni. Hangos nevetése ki-kihallatszott a különszobából, ahova Vroni téríttetett, s a káplánt, a kántort meg Andrást is leültette. Vroni a nászékat szintén besürgette hozzájuk, addig legalább, amíg esznek. – Maga mégis tud velük beszélgetni, nász. Ugye maga legyen itt a házigazda. – Vroni fülét a lakodalomról mindenünnen jó vélemények ütötték meg, boldog lehetett. Szeme, ha ráért, hol Annáékon, hol András fián pihent. Félelme, a magyar vendégség meg az ő hangos rokonsága hogyan fog majd vegyülni, együtt mulatni, sértettség ne legyen, lassan megszűnt. A zenészeknek ebédnél még egyszer meghagyta, rendesen játsszanak magyarul is, s meg is tartották. Enni volt, a legények, a fehér kötényes fölhordók a borral gazdálkodtak, de nem sajnálták. A hátsóudvaron párálltak, zsarátoltak a katlanok, hogy minden rotyogjon, de túl ne főjön. Szállingózni kezdett a szürkületben valami csöndes hó, inkább a katlanok fényénél látszott, de hamar abbamaradt.
Andrásnak hajnalban indulnia kellett, le ne késsé a reggeli vonatot. Vizsgaidő van, mondta mindenkinek, aki sajnálkozott, még a testvére lakodalmán is ilyen sebten? Az ajándékozást végigülte, az volt az egyetlen alkalom, hogy táncolt Annával, s mivel ilyenkor a vőlegényt is szokás megforgatni, Ferivel is. A reverendát előtte levetette. Aztán megpróbált kicsit aludni, a lármától, vigasságtól azonban nemigen sikerült. Vroni gyorsan csomagolt. Mess komáék, amikor hallották, hogy Andrásnak indulnia muszáj, szintén szedelődzködtek. Amúgyis fáradtak, magyarázta a komaasszony, meg Paulinák s az ő Andrásuknak is pihennie kell, másnap utaznak. Vroni visszaszaladt valamiért a házba, mire a kapu elé ért, látta, Fuiszék is ott topognak a csapatban. Akkor vette igazán észre, hogy a Fuisz-lányok közül csak a legnagyobb, Piroska van itt. Elröstellte magát, egész este nem kerített annyi időt, hogy Fuiszékkal beszélgessen kicsit. András türelmetlenül köszönt el, mintha ingerült lett volna, töprengett utána Vroni.
A tyúk megfőtt, Vroni készült a levest forralni, s András még mindig nem került elő. Ha el akarja érni a vonatát, ha egyáltalában lesz vonata a városban, délben indulnia kell. Hiába sütött ki gyéren a nap, hűvös maradt, de az út sáros, ilyenkor legsárosabb, a gyönge fagy, ami éjszaka egybekapta, javában enged. Vroni még egyszer végigszemlélte a bőröndöt, minden holmit belepakolt-e.
Feri már sofőrködött, fuvarozta a munkásnépet a környékről a megyeszékhelyre. November közepe volt, előfordult, hogy egyik-másik faluban alig lézengett valaki a hajnali várakozóhelyen. Vagy senki. – Maga azért csak járjon – utasította Ferit a főnöke. Feri idehaza mindennap újságolt valamit. Néha olyan hírt hozott, amiről úgy vélte, Andrást is érdekelhetné. Andrással a nyári összeszólalkozás óta tartózkodóbb volt. – Nem tudod neki megbocsátani? – kérdezte tőle Anna. Feri hajtogatta, nem arról van szó, de hát mit tehet ő a kissógor bajáról. – Ne ízetlenkedj – feddte Anna. Jó, jó legyintett Feri. Kissógornak csak akkor nevezte Andrást, ha az nem volt jelen. Feri azt mondta, hallja a falusiaktól, akiket hétközben fölvesz, hogy az új rendőrök itt-ott kezdik összeszedni a népeket. Nem viszik el őket, egyiket-másikat igen, de akit hazaengednek is, a tanácson előbb jól ellátják útravalóval. Az új rendőrök a leggorombábbak, nekik, úgy látszik, bizonyítaniuk muszáj. Bár az egyik faluban épp a régi rendőr tepert földre egy székely embert s addig rúgta, taposta a csizmájával, amíg össze nem törte minden bordáját. – Olyan szerencséje nincs ám mindenkinek, mint itt a nagyobb falunak. Hogy a tanácselnök nem enged hozzányúlni senkihez. – Feri tüntetésekről, még lövöldözésekről is beszélt, az erdővonulatokon most jutott egy fegyveres csapat Jugoszláviába. Egyik este tankokat vett észre egy mellékúton, időben meghallotta a neszüket s le tudott húzódni valami fás részbe. Utána a sártól alig sikerült fölkecmeregni a kövesútra. András úgy tett, mint akit mindezek az újságok nem érdekelnek. A rádiót bújta, ha idehaza nem, valamelyik szomszédnál, barátnál. Feri egyszer nem állta meg s megkérdezte. – Téged csak az izgat, ami távol van? Ami idehaza, az nem? Svájcisapkás üzeni édesanyjának…
Vroni nem mindig figyelt, a házban ki mit mért mond, a hírek néha kitalálásoknak is tetszettek. Igaz, a háború, utána az ő nagy utazása meg a rá következő évek megtanították, hogy a világban minden lehetséges. Minden hírt olykor úgy fogadott, mennyire muszáj aggódnia Andrásért. Röstellte, de az utóbbi napokban már ő se bánta, szinte kívánta volna, András inkább csak menjen vissza Győrbe, abba a szemináriumba, ne legyen itt. Ha még megvan az a szeminárium. Andrásnak alig mert valamit mondani, minden gondolatát letorkollta. – Mért ne volna meg – fakadt ki most is ingerülten. – Összevissza beszél. – Na na, mondta volna Vroni, de András már odacsapta a könyvet s kiment. Vroni emlékezett, amikor fiát ott találta a nyáreleji udvaron, a fiú mosolygott, bőröndjét sütötte a tornácon a nap. Igaz volt, amit a brigádvezető mondott, hogy találkozott Andrással a malom tájékán. – Mért jöttél haza korábban? – kérdezte aggódva Vroni. – Előbb volt a vizsgátok? – András sovány volt, hunyorgott s bólintott. De aztán azt válaszolta. – Nem volt vizsga. – Vroni megrémült. – Mért nem? Valamit csináltál s kirúgtak? – Mindig ez az első gondolata, motyogta András, hogy csináltam valamit s kirúgtak. – Nem – mondta -, elvitték a tanárokat. – Vroni csak körülményesen értette, miről van szó, igazából nem akart hinni Andrásnak. – Valamit mégiscsak csináltatok ti – hajtogatta. András fáradt volt, csak másnap sikerült egybefüggően elmagyaráznia, hogy lefeküdtek vasárnap este, hétfőn reggel arra ébredtek, hogy elvitték a tanáraikat. Éjszaka teherautókra rakták őket s elmentek. A rendház üresen állt, az apácáké is. Senki se tudta megmondani, hogyan volt, ki látta, a teherautókról mégis mindenki tudott. Kora délelőtt aztán megjelent két idegen, lehívták őket az udvarra. Közölték velük, vizsga nincs, itt tovább semmi keresnivalójuk. Pakoljanak s menjenek haza.
Vroni úgy gondolta, ha akkor lehetett, most mért ne lehetne.

 

Folytatás hamarosan!

 Kalász Márton – Téli bárány

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

 Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings