Sztálinvárosi történet


Szabad Ifjúság – 1951. december 9.

Az év közepetáján – nyár elején – új munkás érkezett Sztálinvárosba, akkor még Dunapentelére. Az új munkás fiatal gyerek volt, 15 éves, korához képest alacsonynövésű, vézna fiú. Kételkedő, fé­lős tekintettel, elnyűtt rövidnadrágban, szappant régóta nem látott ingben, éhesen érkezett. Amikor munkára je­lentkezett, felvették adatait. Bemondta nevét, hogy Standi Ferencnek hívják, életkorát s elmondta, hogy odahaza 11-en voltak testvérek, anyja régen meghalt, apjukról sem tudják, hol éli világát. Egye­dül jött Sopronból. Szűksza­vúan, akadozva adta ezt elő és beszéd közben elpirosodott az arca. Szégyenkezett, pedig érthető volt zavara.
Hiszen idáig komoly szót senki sem váltott vele. Talán azok beszélgettek volna vele, akiktől régen, még 45 előtt – kicsi gyerekkorában ki­nyújtott tenyérrel, szívszaggató hangon az utca sarkán két fillérért könyörgött? Vagy később a góri zsírosparaszt Horváth Sándor, akinek őriz­te, etette, csutakolta a tehe­neit és közben elfelejtette, hogy milyen a húsétel?
S ezért meglepte, hogy az itteniek emberszámba veszik. Abban meg hinni sem mert, hogy mindjárt az első napon munkába állítják, rábíznak valamit, hadd csinálja, hadd boldoguljon. Pedig Standi Ferenccel pontosan ez történt. Beosztották a gyárépít­kezéshez, néhány hét után pe­dig Mezei Elemér brigádjá­ba, teljesjogú brigádtagnak. Röviden elmondva, így vett fordulatot a tizenötéves fiú éle­te. Ő pedig tudta, hogyan köszönje meg, amit kapott. Dolgozott becsületesen. A bri­gád az öntödét építette ak­kor, itt történt a felajánlás is, az alkotmány évfordulójá­ra. Mezei Elemér írásban szövegezte meg a felajánlást, volt benne szó a teljesítmény-emelésről, a munkaidő jó ki­használásáról. Mindez pedig úgy fejeződött be, hogy “mi, a Haladás-brigád tagjai így köszönjük meg Rákosi elvtársnak, hogy itt dolgozha­tunk, a mi ifjú városunkban és építhetjük a Vasműt”. A brigádtagok meg szép sorjá­ban kézbevették a tollat, oda-kanyaritották a nevüket. Stan­di Ferencnek is kézbeadták, írja alá ő is. A tollat elvette, nézte, forgatta egy kis ideig a kezében, aztán vissza­adta.
– Nem tudok írni elvtár­sak.
Rosszul esett neki bevallani ezt. Fájt megmondani, úgy nehezedett rá az írástudatlan­ság súlya, hogy ennyire nyo­masztónak még soha nem érezte. Talán azt hiszik, hogy ő nem akarta aláírni, hogy neki nem szívügye, hogy töb­bet teljesítsen a brigád. Talán úgy gondolják, hogy ő nem érzi, mennyi megköszönnivalója van. Pedig oly sokat kell neki meghálálni. Azt, hogy embernek nézik végre, hogy megfigyelik, amit mond.

Rákosi elvtárs fiataljai

Nem, ezt nem lehet így bírni tovább. Megtanul írni, megtanul olvasni mindenképpen. De hogyan tanulja meg?
A brigádtagok mindnyájan őt nézték. Még azon a napon szólt neki Kósa Pál, munka­helyének kultúrfelelőse.
– Mire véget ér az év, megtanulsz írni. Ma kezdjük a tanulást.
Ettől a naptól kezdve gyor­sabban teltek Standi Ferenc estéi. Egyik este Hertling Sándor, az ács szólt oda:
– Gyere, Feri, írjunk.
Másszor Lipták János a munkaraktárból hívta:
– Gyakoroljuk az ábécét, Feri! – Akkor este ő segített.
Aztán a brigádvezetője. Na­gyon megszerette őt Standi Ferenc. Este, alighogy beértek a szállásra, megtisztálkodtak, vacsoráztak. Mezei Elemér levett a polcról egy könyvet – ami épen a kezébe került – (sok könyve van, csak a legutóbbi hónapban 80 forintot költött könyvekre), maga mel­lé ültette a fiút és ujjával mutatva, hangosan sorolta a betűket. Standi Ferenc pedig mondta utána: es, zé, té, á, el,i, en. Így folyt a tanulás.
Ahogy múltak a hetek, úgy jött közelebb a valósághoz Standi Ferenc legnagyobb vágya. S nemcsak az élt benne, hogy mihamarabb kézbevehesse a ceruzát, azt is el­határozta, könyvet fog olvasni rövidesen. Szép, nagy könyve­ket, amelyekből olyan okosan megtanultak beszélni és gon­dolkodni a körülötte dolgozó hozzá hasonló fiúk és lányok. Mert Mezei is most töltötte be a 18. évét, Kósa Pál is épphogy túllépte a húszat. Nemsokkal öregebb nála Lipták János és Hertling Sándor sem. Mennyit olvastak ők es­ténként! Hogyan falják az Ifjú Város című könyvet!
Ezt akarta Standi Ferenc is! Szerette volna, ha neki is úgy megy az olvasás, mint a többieknek. Tanult hát tovább. Még nagyobb szorgalommal! És napközben jobban ment a munkája is. A brigád már akkor ott dolgozott a villamos-javító építésén. A teljesítmény pedig felment, néha 250-300 százalékra is.
A füzetébe hosszú sorokat írt betűkből. Elpusztíthatat­lan kedvvel gyakorolt. Ismé­telte a tanultakat, későn, korán és majdnem sírt, amikor fel tudta olvasni az egyik ver­senytáblát, hogy az ő brigád­ja az elsők között van. Csodálatos percek voltak ezek az életében. Nagyon fiatal még, de amíg él nem felejti el. Mert nem lehet azt elfelejteni, hogy olyan fiataloktól tanul­ta, akik maguk is kevesebb iskolát jártak a kelleténél, de úgy adták neki a tudást, minta saját testvérüknek.
S van még egy felejthetet­len este. Standi Ferenc szá­mára különösen az, de sokáig megmarad valamennyi bri­gádtag emlékezetében. Este volt, olyan mint a többi es­ték. A brigád már a holnapi napra készült, hevertek az ágyakon, az egyik csöndesen dúdolt, a másik könyvbe tekintgetett. Feri az asztalnál ült. Előtte fehér irkalap, tinta, kezében toll. Bemártotta a tollat, ráhajolt a papírra.

– Drága Rákosi elvtárs… – kezdte a levelet és szép sorjában leírta, hogyan taní­tották a többiek a betűvetés­re. Sok szeretet gyűlt össze benne 15 év alatt, most mind benne volt ebben a pár sor­ban. A többiek csak figyelték mit csinál, aztán sorba leszálltak ez ágyról, odamen­tek köré. Mezei Elemér, mint aki maga se biztos benne jól lát-e, odaszólt a többieknek:
– Nézzétek, ír a Feri…

Kovács Imre

Felhasznált kép: Dunaújváros története képeslapokon

Dunaujvaros