Három jóbarát


Szabad Ifjúság – 1952. október 26.

A fényképről három fiatal nevet a nézőre. Kart karba öltve, munkaruhában énekel­nek. Mögöttük sátrak sora. Sztálinváros, diáktábor. Mi­lyen eleven most, hónapok multán is ez a kép! Az ala­kok valósággal kilépnek be­lőle, s szinte hallani a nótát is, amelyet dalolnak. S kitágul a kép: látni a kubikoló leá­nyokat, a vasrudakat szállító fiúkat, érezni az építő diákok hősi lendületét. Mindazt, amit ez az élményekben gazdag, csodálatos nyár jelentett… A három fiatal neve, címe: Sebestyén Katalin, Debrecen, Csokonai gimnázium; Rákos József, Budapest, 2. számú Gépipari Technikum; Kalas Mária, Miskolc, Vámos Ilona gimnázium. És a dátum: 1952 június.
Vajjon mi történt ezzel a három diákkal az elmúlt négy hónap alatt? Mit fejlődtek, merre tartanak? Megmaradt-e barátságuk, amelyet egy óvat­lan pillanatban örökített meg a fényképezőgép lencséje?

Sebestyén Katalin – a képen balról az első. Mennyi minden történt vele a négy hónap alatt! Először is Hajdúnánáson – ahol Sztálinváros után még öt hétig dolgozott az öntözőcsatorna építkezésnél – meg­tanult traktort vezetni, még Sztálinyecet is. Másodszor a Csokonai gimnáziumból új iskolába került, a Kossuth gimnáziumba. Harmadszor pedig hat ötös és egy négyes feleletet szerzett eddig. De olvassuk el, mit ír ő maga levelében Kalas Máriának Miskolcra. Mert mint mind­járt kiderül, szívbéli jó bará­tok lettek Sztálinvárosban.

“Marikám! Annyi sok min­den írnivalóm van, azt sem tudom, hol kezdjem. Tudod olyan érdekes, hogy mi már komoly emberek vagyunk, akikre számítanak, akivel törődnek: hogyan dolgozik. Ré­gen csak érettségi után volt ez így, ha ugyan így volt. Akkor azt mondták: hát, ked­ves gyermekeim, most már kiléptek a nagy E-vel írt életbe. De mi már, most ebben a nagy E-vel írt életben élünk. Képzeld csak el, én már azon gondolkodom, hogy milyen pályát válasszak. Színházi rendező leszek. Tudod, az irodalmat, színházat nagyon szeretem. Most is, Kölcseyből ötösre feleltem.
November 22-én irodalmi estet rendezünk a XIX. század költőiből. Az estét az én osz­tályom, a III/b, a “Dérynéosztály” rendezi. Elhatároz­tuk: az irodalmi estet osztályunk kollektívájának meg­erősítésére használjuk fel. Megfogadtuk, hogy egész hó­napban nem lesz egy igazolat­lan hiányzásunk sem, nem lesz súgás és egyes felelet sem. Ez máris nagyon jó hatással van az osztályra. Hát tinálatok mi újság? Hogyan ta­nulsz? Nagyon örülnék, ha je­lesből kitűnőrendű lennél. Én még alaposabban el akarom mélyíteni tudásomat, még biztosabb kitűnő akarok lenni…”

Sokmindenről ír még Se­bestyén Kati Miskolcra. De most búcsúzzunk el tőle, lá­togassuk meg a fényképen kö­zépen álló fiatalt.

Rákos József így mondja el az elmúlt hónapok esemé­nyeit.

– Sztálinvárosban a Duclos-brigád tagjaként dolgoz­tam. Jól dolgoztunk, brigá­dunk átlagteljesítménye 138 százalék volt. Kati és Marika mellettünk dolgozott és mun­ka végeztével sokat beszélget­tünk velük. Jó tanulók, bi­zony szégyellem is magam kö­zepes eredményemmel. De Se­bestyén Kati sokat beszélt ne­kem arról, hogyan tanul ő, a kitűnő diák. Amit tőle tanul­tam, most hasznosítom.
– Amikor három hét után búcsút vettünk Sztálinvárostól, megfogadtuk, hogy ottani jó munkánkhoz méltóan fogunk tanulni is. Az új iskolaévvel új életet kezdtem. Sok tárgy­ból javítottam már. Gépszerkezet-tanból tavaly hármasom volt, most már van egy né­gyes feleletem. Oroszból is javítottam háromnegyedre, történelemből pedig van egy ötös feleletem. Kell is, hogy így legyen; az idén érettségi­zek, jövő ilyenkor már vala­melyik gyárban dolgozom.

Így beszél Rákos József, s amikor elbúcsúzunk, a rajz­asztal fölé hajol, ahol kezenyomán formálódik már a feladat: egy “indikátor dia­gramm” képe. Búcsúzóul ezt mondja: “Sebestyén Katinak pedig majd akkor írok, ha jó­rendű lettem!”

Kalas Mária – a képen a harmadik -, amikor meg­látogatjuk, éppen előadást tart az iskola orosz szakköré­ben. Ott áll a lányok előtt a dobogón. Hangja eleinte elfogódott, arca tüzel. Most tart először előadást életében. Az orosz dekabristákról beszél. Szépen, gonddal ejti ki az orosz szavakat: “dgyekabristák” – mondja. Ahogy bele­lendül, lassan elfelejti, hogy ő most szakkörön van, elő­adást tart. Szinte ott él már a múlt század elején, Orosz­országban. Szavai nyomán megelevenedik 1825 decem­bere, a téli Pétervár, az I. Sándor cár halála utáni idők. Azután a Szenátus-téren a de­kabrista felkelés, a kartácstűztől kiömlő piros vér…
Dr. Egei Ilona vezetőtanár bólint, a diáktársak megtap­solják a jól sikerült előadást, Kalas Marika boldog.
Beszélgessünk most el vele is a DISZ-táborozás óta el­telt időről.

– Azóta, hogy elbúcsúztam sztálinvárosi barátaimtól, el­határoztam: orvos leszek – mondja. – Hogy ezt komo­lyan gondolom, mutatja két ötös feleletem biológiából. De a többi tantárgyakat sem ha­nyagolom el. Elsősorban la­tinból kell javítanom, abból háromnegyedre állok, ez pedig ugyancsak furcsa, egy jöven­dő orvostól. Magyarból ötösre feleltem. Adyt kérdezték és őt nagyon szeretem. Oroszból pedig négy és ötös között va­gyok… Megfogadtam Sebes­tyén Kati tanácsát: év végére elérem a kitünőrendűséget.

Egyszerű történetek, a diák­élet hétköznapjai. De itt-ott egyszerűségük mögül is előcsillan ennek az életnek hősi ragyogása. Harc a jobb ered­ményért, az elmélyültebb tanu­lásért… Jövő nyáron az ifjú városban ismét találkozik a három jóbarát. Az első estén – csend lesz majd a Duna partján – beszámolnak egy­másnak arról, megvalósult-e szándékuk, hűek voltak-e a búcsúzás ígéretéhez: “Úgy ta­nulunk, ahogy Sztálinváros ifjú építőihez méltó.”

Lányi Márton


Az Augusztus 20. brigád tagjai munkába indulnak. – 1952. augusztus 24.
Magyar Fotó

A sztálinvárosi DISZ-táborok története

Dunaujvaros