A százéves forradalmár


Fejér Megyei Hírlap – 2017. október 21.

A százéves FORRADALMÁR

TIHANYI TAMÁS

Néhány hónapja “Sztálinváros” egyik, egykori ötvenhatos Munkástanácsának 100 esztendős elnökét köszöntötték az óbudai Gaudipolis szeretetotthonban.

Amikor őt hallgattam, nem tudtam már pontosan követni a gondolatait, hiszen az idő múlása kezdett árkot ásni a megértés és a mondandó közé. Mégis, ahogyan ott ült egyenes derékkal, szinte tapintható volt az életerő, amely sugárzott Jenő bácsi személyiségéből. Volt olyan közöttünk, akinek nem jutott eszébe, hogy vajon hol lesz 100 évesen? Aztán Jenő bácsi rázendített, s énekelt… Mi pedig hallgattuk, s képzeletünk életének képeslapjait, pergette előttünk.


Félegyházy-Megyesy Jenő fél évszázad után úgy döntött, hazaköltözik Magyarországra /Fotó: a szerző

Menyhárd Attila egyetemi tanár, az ELTE Állam- és Jog- tudományi Karának dékánja az 1917. március 12-én született Félegyházy-Megyesy Jenő Benedeket köszöntötte abból az alkalomból, hogy az idős férfi 1942-ben vette át jogi diplomáját. Megjegyezte: nem szokása az egyetemnek, hogy a diplomákat az intézmény falain kívül adják át, ám ebben az esetben örömmel tettek kivételt, hiszen különleges alkalom adódott azzal, hogy Jenő bácsi 75 évvel ezelőtt átadott oklevelére koccinthattak, ráadásként pedig megemlékezhettek arról is, hogy az ELTE jogi kara idén alapításának 350. évfordulóját ünnepli.
Félegyházy-Megyesy Jenő Benedek 1917. március 12-én született Gyulán, édesapja ügyvéd, édesanyja háztartásbeli volt, szülei öt gyermeket neveltek. Jenő bácsi édesapját 1932-ben Budapestre helyezték, akkor az egész család a III. kerületbe költözött. Az akkori fiatalember középiskolás éveit az Árpád Gimnáziumban töltötte, majd tanulmányait az ELTE jogi karán folytatta, ahol 1942-ben diplomázott, és ugyanabban az évben meg is nősült. Felesége gyógyszerészként dolgozott.
Félegyházy-Megyesy Jenő az egyetemi évek után két helyen is ügyvédbojtárként helyezkedett el, ez az időszak a második világháború utolsó évéig, 1945-ig tartott, majd a világégés katasztrófája után – többfelé az országban – alkalmi munkákból élt.
A família az évek alatt gyermekekkel bővült, 1945-ben Jenő fia, 1950-ben pedig Éva lánya született meg. A kommunista berendezkedésre törekvő országban – ahol a tanult ember eleve gyanúsnak számított, főként, ha még “y” is szerepelt a családnevében – a puszta megélhetést, túlélést biztosító “melók” Sztálinvárosba, azaz a mai Dunaújvárosba sodorták, ahol az ötvenhatos események idején egy időben az egyik Munkástanács elnöke lett.

Sztálinvárosi anzix

„A Dunai Vasmű Munkástanácsa csatlakozott a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács november 14-én megfogalmazott sztrájkfelhívásához: csupán az erőmű termelt, és a nagyolvasztót tartották üzemi hőfokon. A két héten át tartó sztrájkot december 1-jén szüntették be.” Csurgai Horváth József így ír a tragédiáról:
“…a tüntetők a légvédelmi tüzérezred laktanyája elé vonultak, ahol fegyvereket és a katonaság átállását követelték. Nagyéri Károly százados, ezredparancsnok (aki november 4-e után irányította a város védelmét a szovjet csapatok ellen) engedélyezte három gépkocsinyi katona csatlakozását, a tömeg mégis megpróbált betörni a laktanyába. Az őrség a légvédelmi ágyúkból vaklőszerrel leadott figyelmeztető lövésekkel igyekezett távol tartani őket, majd géppisztolyokból is tüzet nyitott, és kézigránátot dobott a tüntetők közé: ketten meghaltak, tizenhatan megsebesültek.
Ennek a tömegnek a nagysága a városlakók számának ismeretében értelmezhető igazán. 1956-ban 28 ezer 434 fő élt Sztálinvárosban – vagyis nagyjából minden harmadik ember a gyűlésen való részvételével demonstrálta azt: változást akar.”

1956 – Munkástanácsok a vasműben

“Az ideiglenes Munkástanács gyűlést tartott. A művelődési ház erkélyéről bejelentették, hogy 19 tagú elnökség irányítja az ideiglenes Munkástanácsot.
Felolvastak egy határozatot, amelynek főbb pontjai szerint: dolgozni kell, a kormány és a felkelők kössenek fegyverszünetet, legyen amnesztia, mert különben a pentelei üzemek dolgozói sztrájkba lépnek, húsz munkás- és húsz diákönkéntes, valamint a gyári rendészet bevonásával munkásőrség alakul, létrehozzák a munkásbíróságot, amely a rend ellen vétőket felelősségre vonja.”

Az 1956-os események, a történelmi-társadalmi változások az ő életét is felforgatták. Amikor már veszni látszott minden, elhatározta, hogy külföldre menekül a várható börtönbüntetés elől. Édesapja marasztalni próbálta, de Jenő – okkal és jogosan – félt a megtorlástól, elhagyta az országot, és a karácsonyi ünnepeket már Bécsben töltötte a feleségével és a gyermekeivel.
Jenő bácsi családjával 1959-ben települt át az Egyesült Államokba, ott kezdett új életet. Kezdetben egy étteremben dolgozott konyhai kisegítőként, majd műszaki rajzolóként kapott állást, ahol a magasnyomású olajtartályok tervezésével, szabályozásával kezdett el foglalkozni. Az új tudományos terület megismerését először csupán hobbinak tekintette, ám később annyira beleásta magát a témába és annyi anyagot gyűjtött, hogy könyvet írt megszerzett tudása alapján, amit 1972-ben adtak ki. A kötet jelentős szakmai sikert eredményezett számára, mert nem volt ebben vetélytársa. A könyvet több nyelvre lefordították, azóta is nagyjából háromévente kiadják, legutóbb immár tizenötödik alkalommal látott napvilágot a kötet.
Jenő bácsi több könyvet is írt ettől eltérő, különböző témákban – más egyéb mellett a pozitív gondolkodás hatalmáról, Amerikában töltött éveiről, a memória és az ítélőképesség kapcsolatáról. Aztán 2009-ben újabb fordulat következett be az életében, amikor úgy döntött, hogy fél évszázad után hazaköltözik Magyarországra és a hátralévő éveit eredeti, hőn szeretett hazájában éli le.
Felesége 97 évesen már Amerikában maradt, ő korábban a családi farmot igazgatta. Fiának három gyermeke és két unokája, lányának két gyermeke és egy unokája született. Lánya továbbra is az Egyesült Államokban él, a fia pedig – mint miniszterelnöki főtanácsadó -, rendszeresen “ingázik” Amerika és Magyarország között. Testvérei közül már csak a 92 éves László van az élők sorában.
Az elmúlt időben egészségi állapota megromlott, segítségre lett szüksége, ezért a fővárosba, egy óbudai szeretetházba költözött, ahol idős kora ellenére igazi közösségi emberré vált, amiben lehetett, igyekezett aktív szerepet vállalni. A hét egyik napján például nótadélutánokat szervezett: a gondozók elmondták, hogy az ilyen rendezvények során az ott lakók között jó barátságok szövődtek, s ez nagyrészt Jenő bácsi érdeme volt.

Dunaujvaros