Petőfi Népe – 1962. április 10.
– Négyszáz füstje lehetett – Így mondta az öreg folyó ősz hajósa, amikor Dunapentele helyéről, nagyságáról érdeklődtem. Mást nem is kérdezhettem tőle. Kikötött gőzöse a Vasváros alatt. A többit, ami a múltat jelzi, már a munkások mondták el, akik Dunavecséről, Soltról, Apostagról és más partmenti községeinkből járnak dolgozni a Dunai Vasműbe.
Por és sártenger, szántóföld és kukoricatábla. – Ez volt Dunapentele. Adatait már elmosta az idő, pedig az ötvenes években még létezett. Ma kohászati bázis áll a helyén, s a sártenger egyre inkább visszahúzódik.
Város épült itt, méltó a szocializmushoz. A munka lüktető üteme tölti be az egész vidéket. Szépség és erő, vas és acél. – Ez jellemzi ma Dunaújvárost, hiszen szülője a Dunai Vasmű, hazánk egyik legnagyobb vállalata.
Itt tettünk látogatást, amit a Vasváros bemutatása mellett, indokolt az is, hogy Bács-Kiskun megyéből több mint ezer ember dolgozik a kombinát tíz gyáregységében.
Borovszky Ambrussal, a vasmű igazgatójával már nem sikerült beszélnünk, őt előléptették. Miniszterhelyettes lett a KGM-ben. Pilter Pál főmérnöknél pártküldöttség járt. Így csak üdvözölt bennünket. Egyszóval nem úgy indult a riport, mint képzeltük. De aztán rendbe jött minden. A legjobb “idegenvezetőt” adták mellénk Bernáth István személyében. Évekig maga is kohász volt. Miskolcról helyezték ide. Ma már a törzsgárdához tartozik, s jelenleg a versenyirodát vezeti. Ennyit mondott magáról. De a gyárról és a városról annál többet. Minden kérdésre kész volt a válasszal. El is neveztük kohász-kalendáriumnak.
Az első ami feltűnt nekünk, a munkások viselkedése volt. Itthon megszoktuk, hogy képes riport készítésénél jócskán rá kell számítani az időből. Mert az embereket elkapja a lámpaláz. Szívesebben néznek a Rolleiflex lencséjébe a munka figyelése helyett, aztán az üzemi rend sem mindig megfelelő. Minderre itt nem volt gondunk. Elmondom, hogy miért.
A Vasváros dolgozói nagyon udvariasak, de a látogató nem újság számukra. Kilencezer-ötszáz dolgozója van ennek a kombinátnak, s a vasmű 35 ezer látogatót fogadott 1961-ben.
– Annyian jártak itt – teszi hozzá kísérőnk – mint Dunaújváros egész lakossága. – A Corvinának is beillő vendégkönyv pedig arról vall, hogy a baráti országok mellett a kontinensek valamennyi országának küldöttei megfordultak már itt. A fődolog azonban, hogy az egyes gyáregységekben folyó szép de veszélyes munka minden figyelmét leköti a munkásoknak. A nagykohókban millió csillgaszóróval díszítve lávaként ömlik az olvadt vasérc. A Martinban fehéren izzó folyamból lesz az acélöntecs. A meleghengerműben több mint ezer Celsius gördül tova a csigasoron. A
kokszolóműben pedig a gázát vesztett szénparázs veszélye leselkedik a figyelmetlen dolgozóra.
A verseny győztesei a martinászok. Tízezer tonna acélt adtak terven felül az országnak
A riporter itt a maga valójában figyelheti a sistergő vasat igába hajtó munkásakaratot. Kedvére fotózhat kollegája, hiszen a fénykép alanyai ebben a lázas lüktetésben nem pózolnak. Talán meg is felejtkeznek róla. Egy-egy cigarettaszünet azonban munkát ad a tollnak is. Ilyenkor keressük az ismerős arcokat, a Bács-Kiskun megyeieket.
Ezer közül egyik Suhajda Ferenc martinász. Soltról jár át a Vasvárosba. Acélt termel az 1-es kemencében. Büszkeségét nem is tagadja, hiszen most az egész Dunai Vasmű róluk beszél. Országos gondon segítettek. Tízezer tonnával több acélt kért az ipar a második ötéves terv első esztendejének jó teljesítéséhez. Csepel, Diósgyőr, Ózd kapacitáshiányra hivatkozott. De a legfiatalabb testvér, a Vasváros vállalta és meg is oldotta a feladatot. Jutalom, nyereségrészesedés egyaránt jár érte. Suhajda Ferencék pedig új célt tűztek maguk elé. Versenyt kezdenek a szocialista brigád címének elnyeréséért.
Többel is beszélnénk még, de Bernáth elvtárs sietésre int. A nagykohó közölte: tíz perc múlva csapolnak. Ezt látnunk kell. Jól jön ilyenkor a Warszawa, hiszen a kombinát maga egy városrész. Ráadásul sorompót is kapunk. Alig marad egy-két perc a tájékozódásra. Mire a több emeletet megmásszuk, már tompa robbanásokkal töri az oxigénágyú a kiömlőnyílás helyét. Sajnos, a legszebb felvételt elszalasztjuk. Szikraesőben, tíz méteres lángot lövelve indul a vasfolyam. Fenséges előjáték. Egyszer, talán még alkalmunk lesz lencsére kapni. De a salak már barlangként takarja a vasláva útját. Csak a nyílásnál sziporkázik a szikraeső.
Ketten a Bács megyei “ezredből”. Őri Kiss Mihály és Sallai Gábor, a Május 1-e szocialista brigád tagjai.
Száznegyven tonnát rejt a kohó gyomra. Idő kell még megnyugszik. Egy ideig nézzük, aztán megyünk tovább, hiszen érdekességet ígér a kokszolómű és a meleghengermű is, ahol éppen most dolgoznak a Bács-Kiskun megyei vasasok. A kokszolómű amolyan rejtett látványosság. Kamrái, akár kaptár a mézet, rejtik magukban a szenet. Közel ezer tonnát gázosítanak egyszerre. Öt percenként tíz tonna izzó koksz zúdul belőlük a speciális hűtővagonba, s egy másik meglepő szám: A tervek szerint a Dunai Vasmű 1962-ben már 70 millió köbméter gázt ad távvezetéken a fővárosnak.
Idegenvezetőnk, úgy látszik, az üzemi séta végére adagolta a nagyobb meglepetéseket. Egyrészt a meleghengermű jelenleg a legnagyobb gyáregysége a Vasvárosnak. Másrészt itt közölt több olyan tényt és adatot, ami e kombinát nagyságát és népgazdasági jelentőségét érzékelteti. Ahogy kívántuk, bemutatott a Május 1-e szocialista brigád tagjainak. Többen is dolgoznak benne megyénkből. Találkoztunk Őri Kiss Mihállyal és a 19 éves Sallai Gábor elvtárssal, akinek egész családja a kombinátban dolgozik. A hengerde géplakatosáról azért is írunk külön, mert Dunavecse KISZ-szervezetének titkára, s legutóbbi olvasóankétunkon még jutalmat is kapott a Petőfi Népe előfizetőinek szervezéséért.
Részlet a meleghengerműből. Ez a legnagyobb gyáregység a Vasvárosban.
Brigádjuk egyike a vasmű 315 szocialista, illetve a cím elnyeréséért küzdő munkacsapatnak. Szaktudásukon, lelkiismeretes munkájukon sok múlik a tervek teljesítéséből. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, azt jól érzékelteti a következő összehasonlítás: A Vasváros olyan értékű hengerelt lemezt, acélöntecset, nyersvasat, kokszot és gázt termel egy év alatt, mint Bács-Kiskun megye összipari termelése együttvéve, írni persze lehetne még sok mindent, hiszen a Dunai Vasmű 1961. évi jó munkája után elnyerte a Minisztertanács és a SZOT Vándorzászlaját, amiben jelentős része van a Bács-Kiskun megyei “ezrednek” is. Tíz év története pedig magában is regénytéma. Egy riport ennek csak részét képezheti. Kísérlet a Vasváros bemutatására.
Sándor Géza és Pásztor Zoltán riportja.
