Fejér Megyei Hírlap – 1957. augusztus 16.
Tengerjáró hajón – a sztálinvárosi kikötőben
Reggel kilenc óra. Ragyogó napsütésben a kis motoros révhajó, a Kraszna, óriást vontat lassan maga után a sztálinvárosi kikötőben. Szokatlan ez a látvány az egyébként is csendes öbölben. A magas árhullám miatt négy napos késéssel megérkezett a sztálinvárosi kikötőbe a Duna, a legújabb magyar tengerjáró hajónk. Export árut visz elsőízben közvetlen, átrakás nélkül, vízi úton egészen Alexandriába, az El Tabini erőmű építéséhez, amelyet magyar szakemberek építenek az egyiptomiak részére. Az épülő erőmű kazánjainak falazásához a Sztálinvárosi Tűzállóanyaggyár szállítja a tűzálló habarcsot, a megrendelt 75 tonna samott-lisztet. Az exportáru napok óta kinn várja az átrakást a kikötőben. De a csepeli kikötőben rakott más zsákáru is van bőven az új hajó gyomrában, az alsó rakterületen. A
hetven méter hosszú
szürkére festett óriási hajótest simán köt ki. Valósággal odasimul a beton partfalhoz. Ami mindjárt szembetűnő a fedélzeten, a magyar zászló, amelyet lobogtat a délelőtti szél. De sehol a hajófedélzeten a parancsnoki fülke. S az árbocot is hiába keressük. Azaz minden megvan, az árbocrúd is, a felső fedélzeti felépítmény anyaga is, szétszedve az alsó és a felső fedélzeten. Ezeket majd később, néhány nap múlva tengeri kikötőben építik, szerelik fel, ahol már nem lesznek többé folyami hidak, amelyek alatt még így is csak nagy üggyel-bajjal tudnak átjutni. Lesik, figyelik és vezetik is a vízállásjelentéseket,végig az egész Dunán.
Az épülő DUNA a Ganz Hajógyárban 1957-ben., Forrás: -VasP-/hajoregiszter.hu
A parancsnoki szobában
kényelmes a berendezés. Itt üljük körül az egyik asztalt. Úgy érezzük magunkat, mintha nem is igazi tengerjáró hajón, hanem vendégszobában, vagy szalonban lennénk. A falakon aranykeretes fényképek: a csepeli kikötő és a dunai alkony, a Szabadság szobor festői látképe. A mennyezeten opálbúrás világítás, hátul, az íróasztalon asztali lámpa, mellette kis asztalkán írógép, ventilátor és egy vázában friss virág. Előttünk a mai napilapok, amelyek kinn csak hetek múlva jutnak el hozzájuk, távoli vizeket járó hajósainkhoz. Köröttünk csend, nyugalom. Kintről nem hallatszik be a rakodó munka, pedig közben megkezdték a berakást.
A hajó kapitánya, Kádár Ferenc szerény, halkszavú embernek látszik. Még a nevét sem akarja elárulni.
– Én csak kapitány vagyok – mondja mosolyogva. De azért – szűkszavúsága ellenére is – szívesen válaszol kérdéseink özönére.
Ő maga harminc éve hajózik magyar és idegen vizeken. Megszerette, megkedvelte ezt a vándoréletet. De azért gyakran hazajár. Most április óta van itthon. S ennek a legújabb magyar tengeri hajónak ő kapta a vezetését.
– Hány ilyen tengeri kereskedelmi hajónk van?
– Ez a harmadik. A Béke kétéves, a Balaton egyéves és ez a legfiatalabb egység, amely tengerre megy – válaszolja.
– És… talán nem is tér vissza soha.
– De miért nem?
– A fedélzeti felépítmény és felső berendezések lebontása igen költséges és hosszadalmas. Ha a hajó majdan javításra szorul, külföldi hajós üzemekben javíttatják meg. Brailában rakja majd át azokat a szállítmányokat, amelyeket szintén vízi úton hoznak majd tovább.
Ő maga, Kádár elvtárs, az idén már nem,
csak jövőre
jön haza ismét – szabadságra. Megtudtuk tőle azt is, hogy huszonnegyed magával látják el a hajón feladataikat. Most ugyan néhány vendéget is visznek, a hajógyár munkavezetőit és szerelőit, akikre Brailában nagy feladat vár a felső rész szerelésében. Így most a vendégfülkék is foglaltak. Telt ház utazik.
Közben feketét hoz a pincér. A hajó huszonnégy tagú személyzete közül kettő pincér, s egy – a szakács. A két pincér a legénységi és a tiszti étteremben szolgál fel. S ők végzik a lakószobák és fülkék takarítását is. Amikor a párolgó fekete mellett – széttekintünk és cukrot keresünk, megjegyzi a kapitány:
– Mi, hajósok törökösen főzzük a feketét. – Közben elrakja az asztalról azokat az aloumszerű köteteket, amelyek nem is képes albumok, hanem tengeri térképek voltak. A jó hajósnak iránytű és térkép az első szerszámja.
– Mindenünk van ezen a korszerű hajón – mondja Kádár Ferenc s hozzáteszi: Csak radarunk nincs, ami ennél az aránylag alacsony merülésű hajónál nem is indokolt.
A magyar hajózás büszkesége
a Duna tengerjáró. Ezt állapítottuk meg a hajó belsejében tett rövidke séta során. Be-benyitottunk a kétágyas legénységi és egyágyas tiszti fülkékbe, szobákba. Mindegyikben kényelmes vaságyak, epedás rekamiék. Mosdó, fűtőtest, ventilátor, hideg-melegvíz állandóan a mosdókban. Külön zuhanyozó – fürdőszobák, konyha, éléstár, villanytűzhely és villanyhűtésű jégszekrény, s minden, amivel az otthont pótolják a távol élő hajósok. Jártunk lenn a műszerekkel, kapcsolókkal, önműködő berendezésekkel felszerelt gépházban, amely nemcsak a hajót viszi, de valóságos közműve a tengerjáró hajónak. Innen kapja az áramot és a melegvizet a hajó minden szobája, fülkéje, innen indul a “távfűtés” a hajó minden részébe. S mindezt két óriási Diesel-motor, hajós nyelven “Motorin” látja el a két-három gépész ellenőrzésével és irányításával. A gépeket a Pest környéki Dunán heteken át bejáratták. A gépészek szerint, nem lesz vele hiba.
“Kabát” nélküli hajó.
Fenn a fedélzeten méteres átmérőjű kormánykerék áll. Szabadban egymagában. Körötte a földön szerteszét a kormányos, a parancsnoki szobák és fülkék leszabott alkatrészei.
– “Kabát” nélkül jöttünk, úgy mondjuk, mi, hajósok – mosolyog ismét a kapitány. A kabát, a felépítmény darabjait majd Brailában rakják össze a hajógyár szerelői, az ottani kikötődaruk segítségével. Akkor lesz a hajóból igazán tengerjáró.
Az alsó fedélzeten sétálva paprikás zsír illata üti meg orrunkat.
A konyhában Steinitz Miklós szakács serénykedik.
Nagy rézlábasok, alumínium fazekak sorakoznak egymás mellett a villanytűzhelyen. Krumplileves, kelkáposzta főzelék, sertéssült és tészta a szombati menü mindkét étteremben.
– Mikor jár a piacra? – kérdezzük tréfásan a minden figyelmével a tűzhelyre ügyelő szakácstól. Erre már neki is felderül az arca:
– Az én piacom az éléstárban van – válaszol. Az éléstárban ugyanis három-négy hónapra elegendő élelem van. Húsból is van két-három hónapra elegendő. Fagyasztott húst viszünk magunkkal, amelyet villany hűtőszekrényünkben mínusz hat fokon tartunk.
m/v DUNA, Forrás: Capt. Horváth József/hajoregiszter.hu
A zuhatagi út.
Hogy milyen volt és milyen lesz a további útjuk, arról megint a kapitány szobájában beszélgetünk.
– Apad a Duna. Ezt lessük – válaszol Kádár Ferenc kapitány. A Kossuth-híd alatt éppen hogy átcsúsztunk. Biztosra jöttünk. Akkor egy araszra volt felettük a hídszerkezet. A dunaföldvári és bajai hidak már magasan felettünk lesznek. Most az újvidéki vízállást figyeljük. Hogy ott átúszhassunk, másfél métert kell a Dunának apadnia.
Néhány nap alatt, bíznak benne, levonul a mostani árhullám. S azután Újvidék után újabb feladat, az alsó dunai zuhatag. Ott meg vízre van szükség. Hát igyekeznek lefelé, hogy könnyebben “átcsússzanak” a zuhatagi szakaszon.
Az öttonás daru harminc-negyvenével gyorsan emeli be a hajótestbe a samott-liszttel teli zsákokat. Négyrétű papírzsákok ezek, amelyeket a megrendelő küldött Egyiptomból. Három órát tart a rakodás. Egy órát mutat az óramutató. Szabó György sztálinvárosi kikötő rakodó brigádja ügyesen, jól dolgozott.
A hajó azonban nem indul. Várnia kell. Négy zsák samott-liszt hiányzik. Ennyivel kevesebbet szállított ki a kikötőbe a Tűzállóanyaggyár. Szombat dél lévén, nincs pótlás, hiába a telefonsürgetés. Feljegyzik a kísérő levelekre a hiányt. Ennyivel kevesebbet kap a gyár. Pedig, helyesebb lett volna, hogyha néhány tartalék zsák kinn lett volna a kikötőben. No majd legközelebb, egy esetleges másik exportszállításnál felhasználják ezt a tanulságot.
Két óra. Indulás.
Meleg búcsú a nagy tengeri út előtt. Baráti kézszorítások.
– Jó szerencsét – kohászköszöntés hangzik innen, onnan is, ami illő a hajósoknak is. A kis Kraszna révhajó kivezeti a nagyot a kikötőből, le a dunaföldvári hídig.
Mi pedig a partról boldogan, nem kis büszkeséggel integetünk a lassan távolodó hajó után, amely a magyar ipar újabb remeke.
SZILÁGYI PÁL
