Vásári tréfa

Függetlenség – 1934. február 18.

Szerzetes barátok – Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza

VÁSÁRI TRÉFA

ÍRTA: Nyáry Andor

A júniusi vásár olyan forgalmas volt, hogy még a kisasszonynapit is fölözte. Pedig az utóbbi volt a nevezetesebb, mert ezen szokták megvenni a hivatal­nokféle emberek a hízónakvalót, a gaz­dák meg a csizmát, hogy a télen aztán ne legyen baj a lábbeli körül. Meg ad­digra a búza ára is bejött, a kukorica is megmutatta a termését, ha nagyon kel­lett a pénz, hát hitelezni is lehetett rá.
A hívők még jóformán a hétórai kismiséről sem jöttek ki, a nagy téren már annyi volt az ember, mint a régi jó vi­lágban újoncbevonulás idején a kaszár­nya udvarán.
A lacikonyhák felől, ahol az öreg vá­sáros Bábi néni sustorgatta a forró zsír­ban a cigánypecsenyét, olyan pompás illat kerekedett, hogy arra már a faze­kas is megfintorgatta az orrát, pedig félórája sincs, hogy amúgy istenigazá­ban befrüstökölt a szalonnából s hozzá még borral is kupán öntötte.
Volt ott vennivaló, de még látni­való is!
Hanem olyant még kevesen láttak, mint amit a nagykocsma előtt mutoga­tott a bőrnadrágos komédiás.
Olyan bő volt a bugypgója, hogy az már egymagában is nevetséges volt.
Hát még mit mutogatott!
Azt mondta, hogy aki az ő bakkecské­jét feltaszítja úgy, hogy a kecske a vég­célnál terpeszkedő tótot fellöki a szarvá­val, hát annak fizet száz pengőt. Az meg, aki a kecskét nem tudja a tótig feltaszítani, minden próbálásért neki fi­zet tíz fillért
Merthogy a tót csak olyan rongyból csinált tót volt s a levegőben állt négy­kézláb. Vasrúd volt a hasába szúrva, az tartotta. Tőle meg rézsútos sínpár veze­tett le a földig s ezen a sínpáron csúsz­kált keréken járva a bakkecske. Persze ez is csak rongyból volt összeállítva, csak úgy, mint a tót ember s akkora volt a szarva, mint egy csáklya. Húsz centi is lehetett s azzal kellett neki megduccantatni a tótot, hogy a száz pengőt meg lehessen vele nyerni.
Nézték is sokan.
Annyi volt körülötte az ember, az asszony, a legény, a gyerek, hogy annál többet még az se látott egy csomóban, aki a háborút megjárta.
Mindnyája azt szerette volna látni, hogy a bakkecske hogyan duccantja meg a tótot.
De hát a komédiás nem hiába volt komédiás és nem hiába volt neki totyakos bugyogója, a masináját olyan bo­szorkányosan fundálta ki, hogy ahhoz már igazán ember kellett, hogy csak a tót közelébe is fel tudja taszítani a kecskét.
Pedig sokan próbálták és sokan szerették volna feltaszítani, nem is annyira a száz pengő, inkább a tót végett. Mivel­hogy az úgy volt megszerkesztve, hogy – amint négykézláb fordulva állt a kecske felé, – a félszemével visszasan­dított a bakra és mosolygott, mintha azt mondta volna: Miattam ugyan zörög­hetsz a hátam mögött, szakállas pajtás, de a nadrágomat ugyan nem éred el, ha addig élsz is!
Hát olyan gusztusos lett volna meg­taszítani, hogy ennél pompásabb mulat­ságot már elgondolni sem lehetett volna.
Hát még, mikor az öreg Füstös János azt mondta, hogy ő már látott ilyenféle miskulanciát, mikor Boszniába járt, az okkupáció idején. Egészen bizonyosan tudja, hogyha a bakkecske a tótot eltrafálja, akkor a tót mind a két kezével a nadrágjához kap és nagyot kiált, hogy aszongya: jaj! Azonban már a száz pengő ki is esik a szájából. Mert Bosz­niában is így volt. Bakasapkával kapkod­ták a százpengősöket azzal a különbség­gel, hogy akkor a száz pengő még öt forint volt, a próbát meg két krajcárért vesztegette a komédiás.
Füstös János beszéde még inkább fel­ébresztette a legények kedvét.
Hát hogyne! Nagy dolog volna, ha valamelyik meg tudna birkózni a tóttal! Olyan híre lenne, hogy másnap a falu­ban egyébről sem beszélnének, minthogy a Fazekas Gyuri, vagy a Beregszászi Misa a bakkecskét úgy nekitaszította a tótnak, hogy az menten kiköpte a száz pengőt.
A legények izgatottan mocorogtak:
– Az anyja dicsőségét annak a be­tyár tótnak!
Nagyot fújtak s a nagy vágyakozástól csak úgy csillogott a szemük. Odasereglettek a komédiáshoz, leszurkolták a tíz fillér próbadíjat, aztán hegyibe! Úgy agyusztálták a bakkecskét, hogy majd­nem letaszigálták a sínekről. De hiába volt minden erőlködés, a tót rendületle­nül állta a veszedelmet, még a szeme bogara sem rezzent meg. Pedig Kolompos Jóska egyszer már olyan közel taszí­totta a kecskét, hogy Vidovka Mári néni már a “jajt” is hallotta, bár egyébként olyan süket volt, mint a vasfazék.
A legények megmozdultak:
– A mindenit neki! Egy csöpp kellett volna, aztán meg lett volna!
Fazekas Márton eddig csak hallgatott, de most, hogy Jóska gyerek is így járt, megszólalt:
– Nem is lehet a kecskét nekiduccantani annak a tótnak sohase!
A legények az öregre néztek:
– Miért?
– Hát azért, – felelte az öreg, – mert a masinája úgy van kiokosodva, hogy mindig a komédiás nyerjen.
– No, az már nem igaz, – szólt bele a beszédbe egy tömzsi kis magyar, aki Rácalmásra valósi volt és gúnyosan nézte a pentelei legények erőlködését.
– A minapi almási vásáron Pálinkás András úgy feltaszította a kecskét, hogy a tótnak majd a lelke hüppent ki a szá­ján.
Nagyon lekicsinylőleg nézett a legé­nyekre, aztán kajánul megszívta a pipá­ját:
– Csakhogy az rácalmási legény volt ám!
Az emberek egymásra néztek.
Mert hát, mióta a világ áll, a föld ádázabb ellenséget sohasem hordott, mint amilyenek a penteleiek és a rácalmásiak voltak. És most ez a pöttöm kis ember azt meri mondani, hogy az almási legény a kecskét feltaszította a tóthoz. Ijnye, a csöppségit neki!
Ez olyan lefőzés, hogy ha ellene nem cselekszenek valamit, hát a penteleiek a világ végéig alól maradnak s még az ár­víz sem mossa le róluk a csúfságot a bakkecske, meg a tót irányában.
Az öreg Pattantyús István, aki fiatal korában húsz búcsúban is diadallal verekedett a pentelei oldalon az almásiakkal szemben s ezenképpen szörnyen sokat adott rá, hogy az erőbeli tekintély az ő részére maradjon, nagyon megmérgese­dett s ott nyomban kijelentette, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot, hanem megmutatja, hogy a pentelei legény is kitesz magáért, ha arra kerül a sor.
Elhívja Zsákos Balog Pétert, a kovács­legényt. Majd az, tudom Isten, elbán a tóttal, meg a kecskével.
Zsákos Balog Péter még csak most érte el a katonasort, de akkora legény volt, mint egy mohamedánus és olyan csuda ereje volt, hogy vasárnap délután, mikor iddogálni kezdett, mindenki el­húzódott mellőle, mert nem akart úgy járni vele, mint húsvét másnapján a Csuzi Varga. Felültette a háztetőre és ott kellett neki meginni a borát.
Hát az majd megmutatja, mit tudnak a pentelei legények!
Mindjárt el is ment a kovácsműhelybe s mikor a legénynek elmondta, hogy a pentelei elsőség miféle veszedelemben forog, Balog Péter nagyot fújt, a negy­ven kilós kalapácsot a sarokba dobta, aztán csak ennyit mondott az öreg felé:
– Gyerünk!
Egész úton nem szólt egyetlen szót sem, csak a bőrköténye suttyogott. De az aztán olyan veszedelmesen suttyogott, hogy még hallgatni is borzalom volt!
Lesz most a bakkecske körül olyan íté­let, hogy olyant még nem láttak a vásá­ros emberek!
A várakozók szeme felcsillant:
– Gyün a Péter!
Most már tudták, hogy a tóttal rend­ben lesz a dolog.
Utat nyitottak az óriásnak, tízen is nyújtották a próbapénzt a komédiásnak, hogy a dicsőségben legalább a tíz fillér erejéig ők is résztvehessenek.
Zsákos Balog Péter körülnézte a masi­nát s mikor jól kiokoskodta, hogy az hogyan szuperál, a bőrkötényét a bal vállára vágta, aztán a markába sercentett és megmarkolta a bakkecske lökőkarikáját.
Az emberekben még a lélekzet is el­állt:
– No, most szorul a tót!
Zsákos Balog Péter összeráncolta a homlokát, megcsikorgatta a fogát, azzal svungot vett s megtaszította a bakkecs­két, hogy szinte belenyögött.
A kecske zörgöt, szaladt, mintha meg­vadult volna s a végcélnál úgy duccantotta alfélen a tótot, hogy az még arra sem ért rá, hogy kiáltson. Lefordult a vasrúdról, bukfencet vetett, egyideig a levegőben kalimpált, aztán, mintha szár­nyai nőttek volna, elrepült s a túlsó oldalon belepottyant éppen Szántó Juli néni kosarába. Ott meg úgy széjjel loccsantotta a kacsatojásokat, hogy csak úgy sárgultak-tüszköltek körülötte a vá­sárosok.
Juli néni pedig a váratlan istentelenségre, nagyokat sikoltott:
Szentséges! – Azzal felkapta a lá­togatóba érkezett tótot és ijedtében úgy eldobta, hogy maga sem tudta, hova esett. Azt hitte hirtelen, hogy az ördög pottyant a kosarába.
Az emberek nevettek.
Hanem a rácalmási vásáros még ide­jében elinalt, különben ő is kapott volna pár duccantást a haragos kovácslegény­től. hogy menten elrepült volna a tót után. De ezt igen okosan már nem várta meg.