A negyedik új esztendő

10 1


Szabad Nép – 1954. január 1.

A NEGYEDIK ÚJ ESZTENDŐ

Ab urbe condita…
A rómaiak városuk alapításától számították az esztendőket. Mi, sztálinvárosiak is titkon így számolunk; májusban kezdődött a világ teremtése (a város alapítása), addig a föld kietlen és puszta vala. Ez persze merő önkényesség, mert a pentelei fennsíkon a búzatáblák, az akácerdők, a szeszélyes szakadékok is szépek voltak. De hát nem önkényes-e valójában az egész szilveszteri ünnep? Vajjon nem tavasszal kezdődik-e voltaképpen az év, mikor kihajtanak a bokrok, rügyeznek a fák és megszólalnak az énekesmadarak? Miért éppen tél közepén vágjuk el az esztendőt és kezdünk újat?
Már mindegy, miért, így szoktuk meg, nem renitenskedünk mi sem, sztálinvárosiak, hanem az egész emberiséggel együtt lezárjuk az időszámítás ezerkilenszázötvenharmadik évét és mint január névadója, a kétarcú isten, előre- és visszatekintünk a számadások, leltárok és tervek napján – a mi városunk negyedik újesztendején.
Valamikor az volt az újévi divat, hogy az emberek alaposan összeszidták az ó-esztendőt, a távozót. Úgy ám: egy évvel azelőtt ünnepelték és felcicomázták a remények aranyfüstjével – ilyenkor meg örülhetett, ha egyáltalán elhordhatta az irháját. Pedig nem tehetett róla, szegény; nem ő, hanem a világ volt olyan (és nem kis részében még ma is az), hogy az emberek többségének bánat és keserűség jutott, hogy mindig jobbat vártak és mindig rosszabb lett.
Minálunk változott a divat, a szokás. Nem kergetjük el szidalmak közepette az öreg esztendőt, hanem megköszönjük neki, amit hozott és ezért megbocsátjuk azt is, ami rossz volt benne. Elbúcsúztatjuk szépen és az új évet arra biztatjuk, vegyen példát az óról és erényeiben szárnyalja túl.

Itt a mi utcánkban például esténként kigyulnak a lámpák. Sudár lámpaoszlopokon szép, tojásdad, büszke tejüveglámpák; hosszú soruk szinte szikrázik, fényük megvilágítja a síma aszfaltot, a virágágyakat, a járdát és a kocsiutat. Lám, a távozó esztendő hozta őket: emlékszem arra az estére, mikor a Május 1-utcában kigyult a lámpasor. Nem ünnepélyesen; szerényen, csöndben, szelíden hintve tényét a járókelőkre, kik ki s be hullámzottak a bivalyok kapualjain, vagy siettek az üzletház felé. S az üzletház homlokán megvilágosodtak a lámpafényben a mozaikok, a munka képei, melyek nem sokkal előbb kerültek föl az épületre, egy új város első képzőművészeti alkotásai. S ha balra nézel, most már láthatod az elmúlt esztendő nagy ajándékát: a kerületi kultúrotthon szép, oszlopos, huszártornyos, oromzatos épületét, melynek kecses és finom vonalai a Sztálin-út felől nézve oly nagyszerűen zárják le a mi utcánkat, a Beloiannisz-utcát. Ezt meghozta az ó-esztendő, de elvitte a kis “felvonulási épületet”, a vityillót a térről – úgy eltüntette, mintha ott se lett ttolna. Ám ezzel is hozott: tudniillik városiasodást. Érlelte vele a várost. Eltüntette az építkezés jellegzetes kunyhaját, mint serdülő lányról a kislányos varkocsot.

Bartók Béla Kultúrotthon

Növekszik hát a mi városunk és egyre inkább – város. Már hatvanhét üzlete van. Emlékszem, amikor az egyetlen Népboltban – a mai Béke-téren, ahol fényes autóbusz-pályaudvar ragyog – tolongtunk úgy, hogy a fele kívülrekedt a sárban s a tömegre berregő teherautók fénypászmái villantak, a zűrzavaros kiáltozásba sziréna hangja vegyült… Haj, be régi kép! Akkoriban a “telepről” Budapestre és Dunaföldvárra jártak, akik vásárolni, szórakozni számítottak. Az elmúlt esztendő viszont végleg a táj szívévé formálta ezt a fiatal várost. Nemcsak a nagyolvasztó fényes feketére festett délceg teste, a Tűzállótéglagyár és a Kokszolómű fenséges vártornyai teszik ezt, melyeket most oly tisztelettel látszik uralni megannyi domb, hajlat, akácos és berek a széles Mezőföldön. Hanem az utcák is, melyek naponta megtelnek környékbeli néppel. Idejár szerszámért a tsz lovásza, esküvőjére bútort nézni a traktoros, bevásárolni az egykori puszták egykori bérese, ma tizenkétholdas gazda, cifra ostorával az állami gazdaság kanásza és a tuladunai tanyasi asszony gazdagon kivarrott bekecsében, ki a reggeli hajóval érkezik és a háromórással kel át újra a Dunán.


Sztálinváros, 1952. augusztus 30.
Vásárlók a piacon.
MTI/Járai Rudolf

Innen hordták a kenyeret az elmúlt esztendő nehéz tavaszán (emlékszem, mily furcsa volt félórányira innen, hol is? – hát Nagykarácsonyban! – Tamankóéknál, az új házban a villanyfényben, a rádió hangja mellett kenyérért sírt a gyermek), s ide hordják a gazdag termés fölöslegét most, amikor a szeszélyes ó-év bő terméssel kárpótolt a gondokért s a magtól nehezült kalászok mellé új kormányprogrammot hozott, új és jobb számadást a töretlen úton.

Mezőföldi változások

És ki tudná hirtelenjében felsorolni, mi mindennel gazdagodott egy év alatt városunk! Mit mutassak előbb? A technikumot? Igen, ebben az évben épült fel a kohászati technikum és mellette kinőtt a földből egy egész kerület, a technikumi negyed. Benépesült a technikum a jövő kohászaival, erős, egészséges fiatalokkal, készülnek már, ők a holnap szakemberei, az anyag jövendő megzabolázói és formázói.

De ha már itt tartunk, elvezethetlek a gimnáziumba is – ott van a húsztantermes iskola emeletén. A “sztálinvárosi gyerekek” tanulnak itt, azok, akik itt jártak általános iskolába, akikről már regény is szól. S mindenütt milyen kellemes, egyenletes meleg… Az hát. hiszen ebben az évben már elkezdte fűteni melegvizével a várost a betonhomlokú óriás, az Erőmű. Meg ne fogd a csövet, már forró. Mint az imént még dermedt ér, melyben megindul a véráram lüktetése.

Palotai Boris – Sztálinvárosi gyerekek

A szerkesztőségbe akarsz menni? Nem, nem arra van már! 1954-et írunk. Az ötös kockában már laknak. Szerény városszéli ház… Valaha jövendöltük, kicsit meghatottan: hej, amikor ez a ház majd a város legszélső háza lesz, fogják-e tudni, hogy itt dobogott valamikor a város és a vasmű szíve? A jövendölés beteljesedett. 1953-ban felépült és megkezdte életét a hatalmas irodaház, a város főterén, a Kultúra Palotájával és a sudártornyú Tanácsházával szemben… Ez utóbbiakat még hiába keresed, helyükön “felvonulási” kunyhók és gazos földdarabok vannak, csak mi látjuk őket, sztálinvárosiak, kik megszoktuk, hogy a semmiben ott lássuk a holnapi alkotást, hogy gondolatban kitöltsük a ma még üres teret. Dehát már így is ez a város központja. Mi már, a Beloiannisz-utcában, kezdünk “kiesni”. Amikor beköltöztünk a lakásba, a város túlsó szélén laktunk. Mert akkor a víztoronynál volt a központ. Ha évszámot akarsz – hát ez volt 1951. A következő évben, ötvenkettőben, azon vettük észre magunkat, hogy a központba kerültünk. Olyan forgalmas és zajos volt ez a sarok, hogy a gyerekek nem tudtak aludni. 1953-ban pedig utolért bennünket a földrajzi sors: visszavonhatatlanul városvégi kerület lettünk. A vasmű felől nézve: innenső városvég.

Sztálinvárosi jegyzetek

Város lett hát ez a mi Sztálinvárosunk. Még zeneiskolája is van! S nemcsak város, hanem város-egyéniség. Határozott egyéniség, különbözik minden más várostól és a többi új várostól is. Komló megint más egyéniség, Kazincbarcika, Oroszlány is. Sztálinváros – a maga négy esztendejével történelmi város. Sajátos történelmi levegője van. S ez már szocialista történelem. S e négyéves történelem, e friss, nyers, habarcs- és deszkaszagú löszporos történelem levegőjét érzed lengeni az utcákon s érzed az embereken is.
S ez a történelem folytatódik. Az új esztendőben. Amelyben többek között megnyílik a nagyolvasztó érctorka, hogy elnyelje, majd szikrázva kihányja a vasat. Amelyben fellángol a Kokszoló tüze és izzani kezd az első martinkemence. Amelyben ledobja kopoltyúit és hatalmas tüdejével léleqzeni kezd a Vasmű.

Zúg a nagykohó

Mit várunk hát az új esztendőtől?
Azt már elmondta az ó-év. Itt a teremtő munka fogja egybe az időt, akár az ablakunkkal szemben szerénykedő fácskák és bokrok, melyeket 1953-ban ültettek és 1954-ben fognak kihajtani.

Sándor András

Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
Intercisa Múzeum archívuma

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings