PALOTAI BORIS

Kilépett a kocsiból, lába bokán felül süppedt a sárba.
– Hát ez meg mi? – mondta, dühösen. Hallott már a dunapentelei sárról, de erre nem számított. Erre a vastag, súlyos tömegre, amely belekapaszkodott a talpába s lefelé húzta.
– Csizma kell ide vagy jó erős bakancs, – jegyezte meg Zeke Jóska és hunyorogva nézte a fiatal mérnököt, aki apró lakkbőrönddel érkezett, mintha hétvégi kirándulásra készülne.
– Aztán hol fogok én megszállni? – kérdezte Borsai Kálmán, az új mérnök s idegesen tépdeste bajuszát.
– Hát vagy a faluban, vagy a tanyán, vagy itt valamelyik kockaépületben.
Kocka? Hát az meg micsoda?
Zeke csak erre várt. Úgy magyarázta el a különböző háztípusokat, alig titkolt büszkeséggel, fontoskodva, mint ahogyan a fiatal anya magyarázza el gyermekének első szavait, melyeket csak a beavatottak értenek.
– A kockaházak voltak az elsők. Még semmink se volt, se gépek, se szerszámok és durr bele! Nekifogtunk a kockaházaknak. Utána a csontokat építettük. Jé, mi? Csontok… Csak rá kell nézni az embernek s rögtön nagy darab csont jut az eszébe, amely a két végén kiszélesedik. Azt hiszem Nyári Pista nevezte el így, aztán rajtaragadt. Ernitt van a bivaly. Mert hogy olyan hatalmas, erős.
Borsai szórakozottan jártatta ide-oda mélyenülő, szürke szemeit. – Há akkor gyerünk, nézzünk utána, hol telepedjek le. – Átugrott egy tócsát, figyelmesen követte Zekét, mint aki már magában megfogalmazza az otthoniak számára, mit kellett itt neki átélnie. “Ti még ilyen sarat nem is láttatok. S mindenütt gödrök, üregek, mintha bomba hasított volna a földbe.”
– Ez az? – Óvatosan lépett egy pallóra, amely a latyakba sülyedt. – Szóval ez az a híres kocka. Kicsit nyers még.
– Múlt héten készültünk el vele. Két nappal a határidő előtt, – jegyezte meg Zeke és várta a meglepett hümmögést.
De Borsai nem szólt, aggódva tapogatta meg tenyerével a falat, olyan mozdulattal, mintha lázas homlokot hűsítene.
Zeke kinyitott egy ajtót. – Jó szellős sarokszoba. Erre gondoltam.
Négy ágy sorakozott egymás mellett, felettük deszkalap, spárgával a falhozkötve. Borotvapamacs, szájmosópohár, fényesre súrolt kislábas állt a polcokon. Odébb meg kerek házikenyér, papírba csomagolt szalonba, kolbász.
– Erre gondolt – mondta tétován Borsai és összébbhúzta kabátját, nehogy a lelógó pokróchoz érjen. – Szóval többedmagammal… és hol a mosdó meg a szekrény? Mégse akaszthatom kampósszőgre a kabátomat. – Ingerülten krákogott, meglóbálta táskáját, mintha búcsút intene. – Engem úgy informáltak, hogy itt már kezd kialakulni valami kis civilizált élet. Valami kis kényelemféle. Már úgy értem, az adott körülmények között. Hiszen igazán nincsenek igényeim. De egy külön szoba, akármilyen kis zúg…
– Majd lesz külön szoba is, ha épít magának, – vágott közbe Zeke. És hozzátette: – Fürdőszobás.
– Mindenesetre, – hagyta rá Borsai, holott a nyakát szorongatta a méreg, mert mért áll le tárgyalni ezzel a Zeke Jóskával, amikor egyenesen a vállalatvezetőhöz fordulhat, a fejhez. Ha az is ilyen csökönyösen lelkes alak, akit minden négyzetcentiméter fal izgalomba hoz, akkor majd kitalál valamit. Nem bírja a kiimát, azt fogja mondani. Egyszerűen nem bírja. Ha utánajár, orvosi bizonyítványt is tud szerezni.
– Inkább a tanyán néznék szállást, mert érzékeny vagyok, a tüdőm gyakran rendetlenkedik – mondta és arra gondolt, már most jó lesz előhozakodni a bajjal, hogy az adott pillanatban ne tűnjék kifogásnak. Előhúzta zsebkendőjét, beleköhögőtt s e percben a lapockája táján szúrást érzett s minden lélegzetvétel fájdalmat okozott neki. Azok közé tartozott, akik hamarább hiszik el hazugságaikat, mint azok, akikkel el akarják hitetni. Nyaka köré csavarta sálját, felhajtotta kabátja gallérját s bosszús arccal baktatott Zeke után, aki ismét buckák és árkok között taposta a sarat.
– Amikor ideérkeztünk, gyenge kukoricát törtem magamnak ezen a helyen, ahol most állunk – mondta Zeke és mozgékony arcát az emlékezés elevensége járta át. – Itt, itt… idenézzen. Ebben a lépcsőházban kukorica nőtt. Nehezen tudja elképzelni, mi? Pedig így volt. A bivalyok helyén meg akkorára nőtt a vetés, hogy a leszúrt cővekeket nem lehetett meglátni benne. Ügyelni kellett nagyon, hogy kárt ne tegyünk a búzában. Ha akkor azt mondja nekem valaki: na komám, félév múlva…
Borsai megakasztotta. – Őszintén szólva, az ilyen gyors építkezéssel szemben bizalmatlan vagyok. Csak a szolid, szép munkát szeretem.
– Szolid! – Zeke kirántotta nadrágzsebéből a kezét, belecsapott a levegőbe. – Ha a régi módszerek szerint építkeznénk, tíz év is beletelne, amíg felhúzzuk a házakat. Mi néhány év múlva termelni akarunk. Nincs időnk piszmogni.
– Mégsem lehet felfújni egy házat!
– Sz’épp ez az! Gyorsan és megbízhatóan kell dolgozni. Érti mérnök szaktárs? Nahát! – Másképp kellett volna mondani, nem ilyen türelmetlenül, feddte meg magát, de dühösítette a pillantás, amelyet az a tejfelesszájú mérnök az épületekre vetett. Akkor is tejfelesszájú, ha bajuszt növeszt magának. Úgy néz az épületekre, mintha a nyersvörös téglák valami csonkot takarnának. Egész rekedt volt, amikor újból megszólalt. – Nem mindenki érti ezt még. Nem mindenki való ide.
– Persze, hogy nem – mondta készségesen Borsai. – Én részemről nem vállalnám a felelősséget ilyen gyorstalpaló munkáért. Mert kinek a fejére ütnek, ha egyszer teszem fel, összedől a ház?
Zeke faképnél hagyta, ment ki a munkahelyre, az izmosodó téglafalak között érezte igazán otthon magát. Mi a csudának küldenek ide ilyen alakot? Hogy tud ez majd kézbentartani embereket, amikor magát is elereszti. Hiszen messziről leri róla, hogy semmi köze az egész építkezéshez, csak azért van itt, mert nem mert kibújni a megbízatás alól. Szabó bácsi rögtön észreveszi rajta, hogy ennek ugyan mindegy a munkaverseny. Pedig az öregnek gusztust kell csinálni hozzá, akkor kivirul s repíti magával a brigádját. Különben befagy a kedve s pálinkával locsolgatja. Nevelni kéne ezt a Borsait, gondolta, de ettől még paprikásabb lett. Más gondja nincs is, mint vele vesződni. Elég baja volt a rácalmásiakkal, amíg megértették, nem lehet hazaszökdösni mezei munkára, aztán úgy térni vissza törődötten, kiszívott erővel. Azok legalább – ha nehezen is, – hajlottak a szavára; a kereset is biztatta őket. De ez a finnyás, kötekedő alak, – mert biztos, hogy az, – különbnek tartja magát nála s ha figyel rá, csak azért teszi, hogy ellenkezhessék. Nem akart Borsaira gondolni, de amikor a féltéglákat bedolgoztatta Szabóékkal s kétszer is utánanézett, száraz helyre hordták-e a zsaluzódeszkákat, megint csak az új mérnökön járt az esze. Hadd lássa rögtön Borsai: náluk nem lehet prédálni, vigyázni kell az anyagra, mint a szemük fényére. Ha nem tetszik, máris fordulhat vissza.
Zeke egész nap tépelődőtt. Hol lázftotta, hol meg békítgette magát s estére; meglepődve állapította meg, hogy ma valahogyan gondosabban ment minden, mint egyébkor, még a munkahelyet is eltakarították magtűc után. Szokja meg a rendet az a fajankó!
– Hol lehet itt jól étkezni? – fordult hozzá másnap Borsai s papírszalvétából omlós süteményt bontogatott ki, szempillantás alatt eltüntette s a morzsát is a szájába seperte. – Ez fog nekem legjobban hiányozni. Azi ízletes házikoszt. Odahaza alig hogy kinyitom a szemem, édesanyám az ágyamhoz hozza a reggelit. Csak úgy úszik a kávén a zsíros, sárga föl. Minden este apróra megtárgyaljuk, mi legyen az ebéd, vacsora. Félóráig is elvitatkozunk rajta. Zeke összerántotta a szemöldökét. – Itt inkább azért vitázzon a mérnökszaktárs, hogy mért nincs rendben az anyagellátás a nyolcas kockán. Hiába erőlködik akkor a Berci brigádja. Cement helyett nem lehet nekik fölöskávét küldeni.
Borsai bosszúsan mérte végig. – Jót van no, kerítek cementet. Honnan veszi, hogy nem kerítek.

Folytatás hamarosan!

Palotai Boris – Nem könnyű dolog

Megjelent: Béke és Szabadság, 1951. december 23.

Dunaujvaros