BÉKEHÁZ
Melyet a sztálinvárosi dolgozók ezrei társadalmi munkával készítettek Rákosi elvtárs 60. születésnapjára. – fotó: Intercisa Múzeum


Sztálin Vasmű Építője – 1952. március 7.

A Béke-ház

Egy ajándék Rákosi elvtársnak

Sztálinvárosban, a B-úton túl. az ötemeletes B-épületek toronydarui és a tíztantermes iskola kö­zött, feldíszített kapu és lobogó zászlók mögött ház áll. Külsőre, akár a többi: friss téglaszínű mint a ház-újszülöttek általában, háromemeletes, betonfödémekkel.
És mégis más.
Erre a házra emléktábla kerül majd s a tégláiba vésett nevek cementnél is erősebben kötnek. Ajándék ez a ház, az egykori löszös pusztaságban épült új emlékmű ajándék Annak, aki feltörte a magyar ugart és életet varázsolt a középkori pusztába.
Az építők ajándéka Rákosi Mátyásnak , s neve: Béke-ház.

Krónika

A Ház története a messzi múltba nyúlik és születéséért már a múlt század elején harcolt Szó­rád Márton pentelei kisházas zsellér, akit deresre húztak az urak s még oly sokan küzdöttek érte, kik elbuktak, hogy felsoro­lásuk kötetet töltene meg. De története talán mégis ott kezdő­dik a messze északon, egy világos pétervári éjszakában, amikor eldördült egy hajóágyú s e dörre­nésnek egy új kor üdvlövésének hanghullámai csodás visszhangot vertek egy fiatal hadifogoly magyar tiszt lelkében, aki hamaro­san népe legjobbja lett és ma­gasra tartotta Dózsa. Rákóczi, Petőfi, Kossuth zászlaját. A törté­net ott folytatódik a budapesti törvényszék tárgyalótermében, ahol Rákosi Mátyás, a vesztő­helyre szánt vádlott – vádló egy nép ezeréves perének főtárgyalásán és egész világot átfogón mondja ki az ítéletet a rablók, rabtartók és gyilkosok felett. A történetnek fontos állomása az ítéletvégrehajtás 1945-ben, amikor a nagy történelmi ítéletre Sztálin fiainak, ama pétervári éjszaka fiainak vére nyomta rá a pecsé­tet és megszületett végre a szá­zadonként többször elvetélt ma­gyar szabadság. Évek alatt évszázadok peregnek, ki ezer évig férge volt a rögnek, úrrá válik a nép és Rákosi Mátyás szavára új város és tüzes vasat teremtő óriás nő a pusztán…
Sztálinváros!
Ez mind a Ház története. Mert az építők mindenre gondoltak, amikor szívükben életre kelt a vágy, hogy 60. születésnapjára ajándékot adjanak Rákosi Mátyásnak. 1952 január 23-án úgy hatá­roztak, hogy az ajándék ház lesz. Ház, amelyet mindenki aján­dékba épít. Ház, amelybe min­denki beépíti izmai erejét, szíve melegét és szeretetét, agysejtjeinek munkáját, egy darabot önma­gából; mert hiszen mi is lehelne méltó ajándék Neki? Az Ő élete egy a népével, az Ő neve egy a béke nevével, a jövővel, a véren szerzett, drága szabadsággal, a földdel. otthonnal, munkával – a hazával. A puszta meghódítói az Ő magyarjai, kik városuk kapujára és zászlajukra Sztálin ne­vét írták, felajánlják két kezü­ket, szerszámukat, ha kell, kard­jukat, de mindenekelőtt s min­denkor: szívüket.
És 1952 január 24-én megkez­dődött az építkezés.

Ének a viharban

Esténként átlag 70-90 ember dolgozott a Házon, de nem egyszer felszökött a létszám 120-130-ra is.
A jelenléti íveken szaporodtak a nevek, (Ilyen “falézlistája” még nem volt az építőiparnak!) Kőművesek, ácsok, kubikosok, mérnö­kök, vasontők és esztergályosok, vasbetonszerelők, tisztviselők, borbélyok, pincérek, nyomdászok, rendőrök, katonák, kommunisták és pártonkívüliek, öregek, fiatalok, férfiak és nők… Valami csodálatos jelképpé lett ez a ház: mintha az egész magyar nép, kicsinytől fogva nagyig a ma­gyar földnek erre a darabjára hozta volna el köszönetét és aján­dékát a legkedvesebbnek: az egy­kori béres, a proletár, a diplo­más, a paraszt. A fényszórók világítottak és sohasem hallgatott el a dal a Házon. Egy vasárnap ítéletidő tombolt. Csontig hasított az őrjöngő északi szél a Duna régi hű társa és vízszintesen vágta a havat. Hófelhők kavarogtak a föld színén és minden élőlény, még a legedzettebb is menedéket keresett. Prjevara Ferenc úgy ment ki reggel a Házhoz, hogy úgy sem talál ott senkit. Hiszen a Ház előtt semmi sem áll a vi­har útjában: meggémberednek az ujjak, könnyel telnek meg a sze­mek: az ilyen idő lezavarja a kő­művest a falról, S íme: nyolc­vanan rakták a falat, dalolva, a zúgó hóviharban!
Mini mondották – melegük volt. Mi fűtötte őket? A munka, a mozgás? Vagy inkább belülről tüzelt valami, ami kimondhatat­lan?

Néma hősök

Ennek az építkezésnek minden részlege meg volt, csupán egy nem: a bérelszámolás. Itt senki sem dolgozott pénzért: a munka itt a megtestesült hála és szere­tet volt.
Nem kellett toborozni az önkén­tes munkásokat. Jöttek, sereglettek, nem csupán Sztálinvárosból, hanem az ország más részeiből is. Nem sokat beszéltek. Jelent­keztek, munkába álltak és szó nélkül nagyszerű hőstetteket hajtottak végre.
Két fiatal legény például sa­roglyábán hordta a téglát. Egy saraglyára nyolc sort raktak és nyolc órán át némán végezték ezt a megfeszített munkát. Mert nyolc sor tégla nem semmiség!
Eljöttek az Élelmezési Vállalat nődolgozói. Konyhalányok és sza­kácsnők, akik nem különösen iz­mos emberek. Árkot ástak és eb­ben a munkában 130 százalékot teljesítettek.
Buti Gyula, ismert sztahanovistánk, amikor csak tudott kiment a Házhoz. Ilyenkor gyorsan kö­rülnézett és megfigyelte, hol leg­nehezebb, legküzdelmesebb a munka. S mint a népmese, vagy eposz hőse, belevetette magát a munka, a harc sűrűjébe, magával ragadva a csüggedőket. Keze nyomán újra ontotta a habarcsot a gyár, megindult a tégla, sebe­sebben dohogott a betonkeverőgép.
A sztahanovisla-iskola kőműve­sei egyszerre voltak kőművesek, mérnökök, tisztviselők, futárok. Nem volt olyan munka, amelyet el ne végeztek volna, ha elfo­gyott az anyag, maguk szereztek.
Egy alkalommal beállított négy idegen kőműves. Füzesgyarmatiak voltak, az ottani vasúti építkezésről kaptak nagyszabadságot: Pécsi István, Fekete Péter, Tóth István, Simon Imre. Nappali műszakra je­lentkeztek és kilenc napon át mintaszerű, gyönyörű munkát vé­geztek. Amikor elköszöntek, Prje­vara Ferenc megkérdezte tőlük:
– Maguk otthon is ilyen gyönyörűen dolgoznak?
– Hát… otthon nem mindig. De ezen az épületen nagyon szép munkát akartunk végezni!

Varázslatos erőforrás

Egy este öt lány állt meg a Ház előtt és nézte a munkát. A Zója-brigád. Megszólították az építésvezetőt:
– Kellünk-e, elvtárs?
– Éppen kevés a segédmun­kás!… Látják azt a transzportőrt? Menjenek oda és adogassák a téglát az első emeletre!
A lányok öt óra hosszat meg­állás nélkül dolgoztak. Négyesé­vel rakták a téglát a szalagra és annyit küldtek fel, hogy a kőmű­vesek alig tudták tartani az iramot.
Varázslatos épület volt ez. Itt mindenki erős lett, erőt kapott a Háztól, mint a földtől Anteusz. Fiatal lányok és öreg emberek erős férfiakat szégyenítettek meg. Egy borbély egyenesen nehéz munkát kért. Földmunkát kapott. Úgy végezte, mint egy sztahanovista kubikos. Egy szombati na­pon a Pályaépítők építésvezetősé­gének tisztviselői érlek el kiváló eredményt.
Pálfi Gyula öreg portás 60 munkaórát ajánlott lel születés­napi ajándékul. Eddig valamennyi szabadnapját itt töltötte.
– Megjött, öreg?
– Meg én. Megint itt akarok dolgozni egész nap.
Dolgozik is. Több mint 180 szá­zalékot teljesít földmunkában.
Egy este a D 30-ról beállított egy család. Férj és feleség a kisgyermekükkel. Kőművesek lé­vén, a szerszámaikat is magukkal hozták. A gyereket beadták a raktárba, hogy olt vigyázzanak rá, ők maguk meg tíz óráig dol­goztak a Házon. Március harma­dikán pedig a gépészei osztály­ról jött el Dobai Ádám a feleségével. Szabadnapjukat itt töltötték a Házon. Egész nap dolgoztak, félórás ebédidővel.

Nemzetköziség és béke

Ugyanezen a napon, este, a gö­rögök is dolgozlak a Házon. Gö­rögök, akiknek szíve most elvtársaikért és testvérükért, Beloianniszért és halálraítélt társaiért dobog. Ajándékot adtak Annak, aki éppen így dacolt az úri gyil­kosok minden dühével s most győzelemről győzelemre vezeti népét. Az áramkört túlságos terhelés nyomta: daruk, transzportőrök, fényszórók feszítették s a terhelés kivágta a légbiztosítékot. Megállt a transzportőrszalag. De a görög harcosok nem. “Zito Zachariadesz! Ja Rákosi!” – ki­áltották. “Éljen Zachariadesz! Rákosiért!” Amíg a biztosítékot kicserélték, ölükben, ötösével hordták fel a harmadik emeletre a téglát, hogy az. építés egy percre se álljon meg. Zachariades nevével – Rákosiért…
Ebben a Házban lám ott feszül az egész békéért küzdő emberiség ereje is.

* *

Áll a Ház. Nemcsak a harmadik emeleti falegyen, hanem a terven túl, a födémgerendák is. Ajándék, mely Sztálinváros házai közöli áll majd örökre, mert az utókor őrzi és tisztelettel tekint majd reá. Ház, amely új Magyarország és új világ építőinek ad majd haj­lékot.
Negyvennégy nap epikus küz­delme, dolgozó magyarok ezrei­nek szíve dobbanása, munkája ta­pad minden téglájához. Drága ajándék s mégis mily csekély viszonzás azért, amit Tőle kap­tunk…
Dicsőség a népnek és a párt­nak, mely olyan hősöket ad a történelemnek, mint Rákosi Má­tyás és ily hatalmas tettekre ihleti az alkotó embert!

 


Sztálin Vasmű Építője – 1952. március 11.

Egy este a Béke-házon

Már alkonyodott hétfőn este, amikor derűs, hangos nótaszóval megjelentek a Béke-ház építé­sén a Lakásépítő Pártbizottság alapfokú propagandista szemináriumának hallgatói. A kapu felett Rákosi elvtárs képe mellett vi­dáman lengette a szél a vörös és nemzeti színű zászlókat. A raktárnál, ahol megálltunk, már áll egy csoport: a görögöké. Fér­fiak, asszonyok, fiatalok és öre­gek. Énekeltek, más nyelven, ahogy mi. Szavukat nem értettük, de a dal ereje és hangulata elárulta a kis csoport nagy elhatározását. hogyha hazájuktól távol is, de harcolnak a békéért és a szocializmusért, a mi földünkön az ő hazájukért is.

Mindnyájan megkaptuk feladatunkat. A miénk az volt: biztosítani a téglát a falazáshoz a kőművesek­nek. Beosztották a csoportokat is. Nyolcan, köztük az Élelme­zési Vállalat propagandistái tég­lát hordtak a transzportőrhöz. Gedra elvtárs továbbította, mi pedig fent szedtük és hordtuk szét a kőműveseknek.
Már a harmadik emeletnél tar­tott a falazás. Úgy tetszett, mintha másodpercek alatt nőné­nek a falak. Izgatott volt min­denki. Már csak hat nap van hátra a nagy naptól, Rákosi elv­társ születésnapjától. Mindenki teljesíteni akarta adott szavát, ígéretét. Azonban bármily seré­nyen is hordták a maltert a gö­rög lányok és adtuk a téglát a. kőművesek keze alá, időnként mégis felharsant tört magyar­sággal e két szó: tégla, habarcs. Ilyenkor még jobban megszorí­tottuk a talicskát, gyorsabban adtuk a téglát a kőműveseknek, hadd menjen a munka, hadd nőjenek a falak. A munka lázas hevében egyszer csak kialudt a villany, kihunytak a reflektorok, megállt a szalag. Csak néhány lámpa pislogott hátul, amely más áramkörbe volt kapcsolva. Mind­nyájunkat elfogott az izgalom.
Mi lesz most? Még néhány per­cig megy a munka, amíg van ele­gendő tégla és aztán megáll a falazás. Gyorsan kellett dönteni, mit tegyünk. Tétlenül nézzük, hogy tégla hiányában perceken belül megáll a munka, vagy nem engedjük hogy egy percre is fél­beszakadjon a munka a Béke­-házon, Rákosi elvtárs épületén.

“Kommunisták utánam,” hallatszott valakitől és mindnyá­jan mintha valami lidércnyomás­ból ébredtünk volna fel, megin­dultunk a hang után.
– Elvtársak! – vette át a szót Császár elvtárs – nem fog­hat ki rajtunk a villany, ha nem megy a szalag, megyünk mi, s ha kell, felhozzuk kezünkben a téglát!
– Esztelenség, lehetetlen annyi téglát hozni emberi erővel, hogy a kőművesek meg ne áll­janak!
– Akármennyit hozunk, több mintha, semmit sem csinálnánk! – szólt Leopold elvtársnő.
– Kommunisták előtt nincs le­hetetlen – mondották többen is – és megindultunk mindnyájan tégláért. Menetközben azon ta­nácskoztunk, hogyan lehetne kevesebb fáradsággal több téglát felhozni. Mire az elsők felértek, már több helyen is izgatottan várták a téglát. Ide-ide, hallat­szott innen is, onnan is. Most már többen csatlakoztak hoz­zánk, olyanok is, akik az előbb kételkedtek, vagy éppen le akarták szerelni a munkát. Mire az utolsó tégla, is fölkerült az állványra, kigyulladt a villany és elindult a gép is, Mintha nagy feszültség szűnt volna meg, úgy kiáltott fel mindenki örömében. Felcsendült az ének is: “A béketábor legyőzhetetlen…” A tég­lát hordók megtörölték izzadt homlokukat és nagyot hörpintettek a citromos teából.

A munka nem áll meg egy percre sem és most még nagyobb erővel, nagyobb lendülettel folyt tovább. A hátsó oldalfalakra már az utolsó téglát helyezték és már kezdték rakni a középső falat is. 10 órakor, amikor befejeztük a munkát, helyüket alig akarták ott hagyni az elvtársak. Aztán nótaszóval mégis elindullak le­felé. Lenn a ház tövében felnéztünk az egyre növő falakra, melyben a mi kezünk munkája is benne volt. A mozi felől han­gos szóval áradt az előadásról a nép. A hold és csillagok fénye egybeolvadt a reflektorok és ív­lámpák fénypázmáival. Kinn a kapun Rákosi elvtárs képe, mint­ha mosolygott volna. Jóleső ér­zés töltött el mindnyájunkat, hogy megtartottuk Rákosi elvtársnak adott szavunkat. Jóérzésün­ket még fokozta az a tudat, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, hogy ez a munka rnég egysége­sebbé tette propagandista szemináriumunkat. Nem csupán együtt dolgoztunk, hanem együtt har­coltunk, küzdöttünk adott sza­vunk teljesítéséért.

Abrudbányai János prop. isk. hallgató

BÉKEHÁZ 2019-ben

Dunaujvaros