XVI.

Daru Mihály hátralökte fején a kalapját, ami nála nagy harag jele volt. Ilyenkor percekig állt némán, mozdulatlanul, mintha meg­merevedett volna. S csak aztán jött a zivatar, ami elől a gyerekek kiskorukban szénapadlásra, jégverembe menekültek.
– Hát magát mi lelte? – kérdezte Daruné s rögtön elborult az ő arca is, mintha látatlanban is átvenné a bánatát.
– Valamelyik gazember felszedte a kisvasút vágányát. Holnap reggelre le kellett volna szállítani a cementzsákokat a gyárépítkezés­hez… Dehát nem tudjuk leszállítani, ha egyszer elakadt a kis­vasút!
Kati megfogózott a szék karfájában.
– Emiatt maradok le! Mert lemaradok, az ördög vigye el! Két­száz mázsa cementet nem tudok a vállamon odahordani. S ha egy­szer nincs cement, lemaradnak a többiek is… Kati… Mi van ezzel a lánnyal?… – Megrázta a vállát, vizet hozott neki, mert Kati úgy csuklott össze, mintha a csontok kihullottak volna belőle.
– Azok a vágányok… jaj, édesapám… Piros, gyere csak. Most mondja, apám… azok a vágányok a kisvasút vágányai vol­tak – mondta reszketve s anya kötényébe temette az arcát.
– Mit beszélsz? Szólj már értelmesen. Egy kukkot sem értek! – emelte fel a fejét anya, holott sejtette, hogy Katinak valami köze van az eltűnt vágányokhoz.
– Jót akartunk, édesapám – szólalt meg Piros s egyenesen az apja szemébe nézett. – Megmondom úgy, ahogy van: mi szedtük fel a vágányokat. Azt hittük, rozsdás vas, ami már semmire sem való.
Az apja akkorát ütött az asztalra, hogy a kredencben megcsör­rentek az edények. – Ócskavasnak adtátok el a vágányokat?!
– Még nem adtuk el… még ott gyűjtjük Mihaliknál. Mert ő… ő mutatta meg -mondta csukladozva Kati – hogy mit kell fel­szedni.
Daru Mihály keményen összeszorította az állkapcsát. Szavai szinte csikorogtak a felháborodástól. – Ott áll egy tizenhét tagú brigád és nem tudja teljesíteni a vállalását… mert a tulajdon lá­nyaim… Mit csináljak veletek?!
– Igazán jót akartunk, apám – ismétli Piros s őszinte bánat rezeg a hangjában. – Azt hittük, Mihalik tudja, merre hevernek a rozsdás vasak. Kati meg akarta lepni az osztályt… hogy ő is gyűjt s a végén odaadja a beszolgáltatott vasról szóló cédulát… kinek is? … Kinek akartad adni, Kati?
– A rajtanácselnöknek – szipogta Kati.
– Gyertek velem – intett komoran apa.
– Vissza fogjuk állítani a vágányokat, ha ugyan még megvan­nak. Persze, könnyebb felszedni őket, mint visszailleszteni.
– Majd én segítek… megleszünk néhány óra alatt – mondta anya és máris szedelőzködött.
– A raj is segít, ha szólok nekik – törölte meg Kati a szemét. – Meg a Tücsök tanítványa, az öreg Tóth. Hajduék is ott lesznek, ha bajban vagyunk… Meg a Zója-brigád – sorolta tovább.
Mihalikot az ágyban találták. Valami füzetes regényt olvasott, melynek fedelén, széleskarimájú kalapban, késsel az övükben fér­fiak száguldoztak s egy félszemű, torzonborz kis ember revolverrel üldözte őket.
– Mi az? Ki az? Jaj, úgy megijedtem! – riadt fel Mihalik.
– Hová dugtad a vágányokat? Azonnal vigyél oda minket – szólt rá Daru Mihály.
– Már elvittem… elvittem a gyűjtőbe, leméretni. Átadtam.
– Ne hazudjl Egymagad el sem bírod azt a rengeteg vasat! – kiáltott rá Kati.
– Felkelsz… de máris! és velünk jössz – mondta kurtán Kati anyja. – Megértetted?
– Becsületszavamat adom, meg is van az átvételi elismervényem – bizonygatta Mihalik és végigtapogatta kabátja zsebét, melyből azonban semmiféle cédula nem került elő.
– Így is jó – vonta fel a vállát Daru Mihály. – Ha te eladod a kisvasút vágányait, megérdemled, hogy kitiltsanak Penteléről. Mert kitiltanak!
– Csakhogy akkor Kati is velem jön! Együtt szedtük fel a vágányokat! – kiáltott Mihalik.
– Én nem tudtam… honnan tudtam volna! Te mondtad, hogy az a vágány semmire sem jó már – mondta kétségbeesetten Kati.
– Hol a pénz, amit a vasért kaptál? – kérdezte Daruné.
– Még nem adtam el… még csak lemérettem… – Míhalik belezavarodott a mondókájába. – Mit akarnak tőlem?… – fakadt ki. – Kati vett rá! Igenis, Kati!
– Én?! – Kati a falnak dűlt. – Én?!
Piros a gallérjánál fogva rántotta ki Mihalikot az ágyból, ide-oda rázta, mint egy rongycsomót. – Ilyet mersz kiejteni a szádon? Te… te gyalázatos! – Minden szónál nagyot rázott rajta, mígnem az anyja kivette a kezéből.
– Azonnal ereszd el! A büntetés már nem a mi dolgunk. Miha­lik, szedd össze magad és ereggy előre! Hallottad, mit mondtam? – Volt valami Daruné hangjában, ami szófogadásra kényszerítette Mi­halikot, aki válla közé húzott fejjel iszkolt az ajtó felé. A szenes­pincébe vezette őket, ahol halomban feküdtek a vágányok.
– Ez meg itt mi? – Daru Mihály csavarokat, gépalkatrésze­ket húzott ki a szénkupac mögül. – Így gyűjtesz te fémet? Takarodj haza! Mi majd mindent kihordunk.
Egy óra sem telt belé és Tóth bácsi már a vágányokat fektette.
– Mindenhez értek én – hajtogatta büszkén. – Csak ki kell pró­bálni az öreg Tóthot.
Marit a kultúrteremből hívta el Tücsök, ahol éppen a párjával táncolt. – Marikám, gyere segíteni!… A Daru Kati apja… a brigád… életbevágóan fontos! – Tovább nem tudta mondani, csak lihegett, hátrafelé mutogatott, ahol Kati állt.
Mari mégis értette. Kézenfogta a párját s húzta magával. Át sem öltözködött, a virágos ruhájára húzta fel a kezeslábasát, pedig úgy kímélte vadonatúj, szép, világos ruháját, hogy csak ünnepnapkor vette fel, vagy a párja kedvéért. S most mégis begyűrte a kezes­lábasba, majd meg ott térdepelt benne a puszta földön, hogy egy­másba illessze a vágányokat.
Kati és Piros a földet döngölte. Akkor már nemcsak Tücsök segített, de Sári, Ferkó, Molnár Pista, sőt Jutka is, akit pedig soha sem engedtek ki az esti órákban az utcára. – A raj becsülete forog kockán – mondta az anyjának. – Ilyen esetben ne féltsetek engem, hogy meghűlök, vagy beleesem egy meszesgödörbe.
Éjfél felé járt már, amikor elkészültek a vágányfektetéssel. Kati apja az utolsó kalapácsütést mérte a vasra.
– Megvolnánk! Köszönöm, elvtársak. Nektek is, pajtások… Most már nincsen baj.
Csendben megindultak hazafelé. Alighogy bekanyarodtak a Május 1-útra, Daruné megállt, e az elsőemeleti ablakokra mutatott, ahonnan fény szűrődött ki. Még dolgoznak a pártbizottságban.
– Felmegyek és megmondom, mi mindent találtunk a Mihalikék pincéjében.
– Most éjszaka?
– Ha egyszer sürgős! Idejekorán kell az ilyet jelenteni. Több ez már gyermeki csínynél… Valami gazember igazgatja azt a ló­kötő Mihalikot. Mert az! Semmirevaló, hazug kölyök. De mégsem az ő fejében született meg, hogy kilopja a gépekből az alkatrészeket.
– Veled megyek – mondta Daru Mihály.
Kati földbegyökerezett lábbal állt az úton. – Azt hiszi édes­anyám, hogy Mihalik… de hiszen én sem tudtam, hogy mit szed­tünk össze!
– Te is jelented reggel az igazgatódnak, hogy segítettél neki! – mondta határozottan az anyja. – A te dolgodat is kivizsgálják az iskolában. Na mi az? Csak nem félsz attól, hogy kiderül az igaz­ság?
– Nem, nem félek – szólt halkan Kati, majd nagyot lélegzett s felszegett fejjel ismételte: – cseppet sem félek.

*

Még sötét volt odakint, de a hajnal már oldani kezdte a sötét­séget. Úgy hígult az éj fekete színe, akár a. gömbfesték, melyet vízbemártott ecsettel kennek a papírra.
Kati nem sokat aludt ezen az éjszakán. Ha el is szenderedett, hangokat hallott, jövés-menést s nem tudta, ébren van-e vagy álmo­dik. Mihalik neve minduntalan belevegyült édesanyja izgatott sutto­gásába. Ilyenkor még az ágy is megnyikkant alatta, mert anya haragosan vetette ide-oda magát. Majd elcsendesedett körülötte minden s arra ébredt, hogy az édesapja a párnára könyökölve mondja: – Most már kirukkolok vele Tercsi. – De többet nem szól, anyának kell őt nógatni.
– Mondja csak, mondja.
– Itt maradnék én, ha te is úgy akarnád. Nemsokára elkészül az öntöde. Abban már nekem is van valami részem. Csak nem hagyom itt, amikor ismerem minden porcikáját?
– S mi lesz a házhellyel, meg a földdel? Hogyan gondolja?
Daru mintha nem is hallotta volna a kérdést, tovább beszél.
– Odahaza a faluban egyre kérdezgetik tőlem: “Na Mihály, mikor csinálsz nekünk aratógépet? Mert várjuk már nagyon.” Én meg fogadkoztam, hogy két tavaszt sem kell megérniük… A ta­nácselnöknek meg azt mondtam, a feleségemmel még meghányom-vetem, hogyan legyen a házzal… Én már lemondanék róla, én már felajánlanám megvételre az államnak földestül… csak nem tudom, mint vélekedik a feleségem erről a dologról.
– Akkor jó – mondta egyszerűen Daruné. – Akkor nagyon jó, ha csak az én véleményemre kiváncsi. Mert én meg azt forgat­tam a fejemben, hogy adjam tudtára magának, nem mozdulok én innen… úgy hozzám tartozik ez a város, mintha én dajkáltam volna. Hisz láthatja: virrasztok felette, ha valami baj fenyegeti, mint a gyerekeim felett virrasztottam, amikor láz verte ki őket.
Kati a párnába fúrta a fejét. Hogy van az, hogy már nem is fáj… Magában ismétli, a párnába dühnyögi: “nem lesz házunk, földünk.” De nem érez sem keserűséget, sem haragot. Egyszerre felbukkan a fejében egy kert képe: az iskola mögötti téren buksi bokrok guggolnak, hajlékony cserjék, fiatal fácskák mozgatják karjaikat, mintha arra kérnék: “vigyázz ránk!” Lilacsőrű ibolyák illatoznak a virágágyakban, pirospártás muskátlik, teljes szegfűk s a rózsafák levelei közölt duzzadó bimbók hasadnak… Csodájára járnak majd az ő kertjének… A VII. osztály kertjének! És Ferkó ajánlkozik majd, hogy ő lesz a rügyfelelős!
Elneveti magát, talpra ugrik, az ablakhoz lép, melyen keresztül betör a reggel fénye.

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953

Dunaujvaros