Lobogó – 1966. november 2.

AZ EMBERARCÚ VÁROS

Kénsárga füstöt pipálva kémények merednek az égre. Építők barátkoznak a koraőszi éggel hét-nyolc emeletnyi magasban, kis pallókon artista ügyességgel egyensúlyozva. Ez az új város nem ismeri az ősz melankóliáját. Pezsgő élet fogadja a látogatót, ég felé nyújtózó, még vakolatlan házak, nyüzsgő utcai forgalom, neonfény, tisztaság. S valami láthatatlan, de mindenütt észrevehető ünnepélyesség: avatásának tizenötödik évfordulóját ünnepli.

1.
Ősz volt, amikor ostromot indítottak az építők a kukoricaföldek ellen, hogy új várost varázsoljanak a semmiből. Emberi veríték kötötte össze malternál erősebben a téglákat, s a barakkokból napról napra indult új rohamra az építő-sereg. A 3900 lakosú kis község, Dunapentele mellett új élet, új város született.
Itt minden épülethez valami emlék, történet tapad. A város egyik őslakójával (a Dunaújvárosi Papírgyár dolgozójával) rójuk az utcákat. A Béke Étterem előtt megáll.
– 1951. augusztus 20-án nyílt meg – mutat rá. – S tudja mire használták?
Furcsa kérdés. Étteremnek.
– Annak is. Meg tanácsteremnek.
Az Aranycsillag Hotel.
– Itt éjszakázott már Malinovszkij marsall és Soholov, Maurice Thorez és Tito elnök.


Sok országot bejárt már Géza “bácsi” és népi zenekara. Most letelepedtek Dunaújvárosban, s esténként az Aranycsillag Hotel közönségét szórakoztatják

A könyvtár előtt járunk.
– Százezer kötetünk van, de nem porosodnak a polcokon. Vannak olyan olvasók, akikkel “közelharcot” kell vívni, mert három szépirodalmi könyvnél nem vihetnek ki többet egyszerre. Mintha mindenki most akarná bepótolni, hogy a “hőskorban” nem volt idő az olvasásra…
… Még alvásra se nagyon – teszi hozzá később halkan.

2.
A Szalki szigeten járok.
Távolban daruk emelgetik roppant karjaikat. Az eligazítás pontos volt, könnyen rátalálok a Vörös Október Ruhagyár dunaújvárosi telepére.
Hétszázharminc nő hajol a sebesen kattogó varrógépek, a forró lehelletű vasalógépek fölé. Dunaújváros egyik őslakóját keresem, Magyar Dezsőnét. Az életéről beszél. Mint egy modern mese, úgy kezdődik. “Hol volt hol nem volt, élt valahol Somogy megyében egy fiatal lány.” Az egyik nap toborzók érkeztek a falujába. Dunapentelére kerestek munkaerőt.
– Jelentkeztem. Negyven-ötven falumbélivel útnak is indultunk.


A ruhagyár. 730 nő hajol a varrógépek, vasalógépek fölé

– Mit ígértek a toborzók?
– Azok csak munkát. Hatalmas építkezésre megyünk, mondták, fel kell építenünk egy új, szocialista várost.
– Tehát tudta, hogy nehéz napok jönnek. Hogy ahová indul…
Félbeszakít.
– Nem árultak azok zsákbamacskát. Mondták, hogy nem szálloda vár, hanem munkásszállás és ha moziba akarunk menni, előbb fel kell építeni a mozit. Hogy nehéz lesz, “fogd meg” munka. Tudtuk.
Az országos hírű Zó ja női építő brigádba került.
– Kilenc-kilenc és fél órát dolgoztunk naponta. Mindenütt keményre száradt agyag. Eső után térdig érő sár. Lecibálta a csizmát.
Itt ismerkedett meg a férjével.
– Az építkezésen együtt dolgoztunk. Másfél hónap múlva a felesége lettem. Itt nem volt idő hosszú udvarlásra. És együtt sokkal könnyebb volt az élet. A fiam is itt született. Már tizennégy éves. Felnőtt. Észrevétlenül, akár a mi városunk.
Amíg beszél a körmére esik pillantásom. Egyik-másik repedezett kicsit, emlékeztető a régi munkára. Észreveszi, hogy nézem.
– A téglahordástól van – kapja a vasalt nadrágok alá. – De ne ezt nézze. Hanem a Mozdonyjavítót, a Vasmüvet.
– A Vasművet… ?!
Mi is építettük. A Zója brigád…

3.
Igen, a Vasmű. Aki Dunaújvárosban jár, nem kerülheti el.
Harminc kilométernyi betonút kanyarog benne, utcatáblák igazítanak útba – város a városban. A Víztároló út és a Nagyol­vasztó út találkozásánál dolgozik a Kohó Béke brigádja. Országos hírű bri­gád. Többszörösen is. Olyan tetteket mondhat magáé­nak, mint a kohó tölcsér­kamrájának torokzárcseréje 117 óra helyett – 52 óra alatt. A világon még sehol nem voltak képesek a 15-20 tonnás darabokat hat­van méter magasban ilyen rövid idő alatt kicserélni. Diósgyőrből eljöttek meg­nézni, hogyan csinálja a brigád, de mire ideértek – kész volt a munka.
Az egyik “alapító tag”, Tóth György, kovács.
– 1951-ben kerültem a Vasműbe – mondja, kiált­ja a légkalapács dobhártyarepesztő “kísérőzenéje” mellett. – Előbb olvasztár, majd kovács lettem. 1959- ben alakítottuk meg a Bé­ke brigádot. Ez volt az első brigád a Vasműben. Akkor még sokan jövendölték: nem lesz hosszú életű. Hát… tévedtek.
Nevet.


Az izzó vas a légkalapács súlyos ütései alatt engedelmesen formálódik Tóth György kezében

Gömbacélt tesz a tűzbe, s az acél a 800 fokos hőben vörössé válik. Aztán a légkalapács 300 kilós talpai alá kerül.
– A mi brigádunk tette ez év márciusában az első kongresszusi felajánlást az országban.
– Olvasták a SZOT fel­hívását?
– Hogyan olvastuk vol­na?! Akkor még meg sem jelent.
A brigádnaplóban kivá­gott újságcikket mutatnak. A Dunaújvárosi Hírlapban március 16-i keltezéssel je­lent meg “A kohászati gyáregység Béke brigádjá­nak felhívása a Fejér me­gye üzemi brigádjaihoz az MSZMP IX. kongresszusá­nak tiszteletére”. S a cím alatt 14 pontban: a munka termelékenységének növe­lése, a szállítási határidők betartása, a jobb minőség.


Dunaújvárosi Hírlap – 1966. március 4. 

Ismerős mondatok ma már. Akkor ez a brigád mondta ki elsőnek, elindít­va ezzel a tengerré duzzadt folyamot.
– Kinek jutott eszébe, hogy felajánlást tegyenek? – próbálok még közelebb jutni a “forráshoz”.
– Kinek? Mondtam: a brigádnak. Mindannyiunk­nak.
Újabb vasat helyez a tűz­be. Szikrák szóródnak szer­teszét.

4.
Tovább kanya­rognak a Vas­mű betonútjai.
Délelőtt egy alap­szervezeti párttit­kárt kerestem, aki a termelésben dol­gozik.
– Egyet? – fogadtak a városi pártbizottságon. – Tizet. Százat – és már so­rolták a neveket. – Pél­dául Sárai Szabó László. Keresse meg őt. Mintakészítő, az épület javító üzem­fenntartásán dolgozik, a Vasműben. Ahol sok fát talál, ott lesz ő is.


Sárai Szabó László magszekrénymintát vesz

Talán a jellegzetes illat igazított útba a Vasmű labirintusában. Fenyőfa, enyv és festék “illategyvelege”.
Gyorsan barátkozó, kedé­lyes férfi. Mint mindenki, a bemutatkozás után ő is arról beszél, mikor került ide. Ezt itt lehetetlen ki­hagyni, olyan, mint a kér­dőíveken az: “anyja neve.”
– 1957-ben érkeztem Du­naújvárosba. Egyedül jöt­tem, családi “előőrsként”. A feleségem odahaza maradt Kecskeméten. Csak később utazott utánam.
– Párttitkárnak nemré­gen választottak meg. Jól esett a bizalom, örültem. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem is olyan könnyű feladat. Régen csak a magam problémái miatt fájt a fejem, ha fájt. De azon könnyen segítettem, elmentem a szakszervezet­hez, a párthoz. Most hoz­zám jön mindenki. Rámbíz­zák a gondjaikat. Védő­étel, munkaruha-problé­mák, egyéb bajok. De ha elintézek valamit (mondha­tok sporthasonlatot?), olyan érzés, mint amikor a tíz­ezres futó célba ér. Én is nekivágok sokszor a ma­gam “tízezer méterének”, s ha elintéztem valamit, másnap szívesen kezdem elölről újra a “távot”.
– Lakásproblémákkal is jönnek?
– Azzal ritkán. Itt talán nincs olyan lakásgond, mint más városokban. És állandóan újabb házak épülnek…

5.
– … épülnek a házak, s az ásók nyomán a történe­lem gazdag búvó­patakja fakad: kelta cserép, ró­mai vasfegyver kerül napvilágra. Ezt már a Koffán-Czyránszky művész-házaspár­nál halljuk, s mintha az előbbi beszélgetés folytatá­sa lenne. Ifj. Koffán Károly festő és Czyránszky Mária szobrász új jövevények Dunaújvárosban. Tavaly kap­tak tágas, világos műterem­lakást a Vasmű utcában. Szobájuk valóságos kis házi­múzeum. Régi mesterek re­produkciói mellett fiatal festő-barátok képei a falon. A műteremben félig kész szobrok, rajzok. S egy férfi szobor képmása.


A mű és alkotója (Czyránszky Mária)

– A város főépítészének, Weiner Tibornak portréja – mondja Czyránszky Má­ria. – Zseniális ember volt, gyönyörű várost álmodott ide. Megérdemli, hogy szob­rot kapjon Dunaújváros­ban.
Álló lányalak szobra a sarokban.
– “Ifjúság”. Most dolgo­zom rajta. A városé lesz talán.
– Azt mondják, az itte­niek nem szeretik a képző­művészetet.
– Rágalom! – kiált fel Koffán Károly. – Tavasszal kiállítást rendeztünk, heten, dunaújvárosi képző­művészek. Azt hittük egy-egy látogató téved csak be. Állandóan telt ház volt. Föllelkesített bennünket ez a hatalmas érdeklődés.
Fiatal férfi, három éve végezte a Főiskolát. Millió tervet melenget magában, minden érdekli. A zene, a festészet a kibernetika.
– De elsősorban az em­ber! – mondja. – A múlt­kor is ott jártam a Vasmű­ben, néhány vázlatot készí­tettem. Szeretnék a munká­ról olyan képet festeni, amely új, emberibb arcát mutatja meg, és így iga­zabban fejezné ki mai jel­legét.

6.
Dunaújvárosi gyerekek. Be­szélgettem velük is. Számukra az, hogy édesapjuk, bátyjuk kezemunkája ez a város – ma már történe­lem. Mint a 48-as forradalom, vagy a Tanácsköztársa­ság.


Ezernégyszáz gyerek születik egy évben Dunaújvárosban. Íme a legifjabb: Gelmann István. Kora: 6 óra 36 perc. Súlya 3 és fél kiló

Ők már az új város szülöttei, modern iskolák­ba járnak, délután fociznak a labdarúgó pályán, a te­reken. Vagy zenélnek. A zenének itt hatalmas tábo­ra van. Délután egy mér­nökkel szerettem volna be­szélni. Éppen indult az autójával valahová. “Buda­pestre” – mondta. – “Vál­lalati ügy?” – “Dehogy. A Rubinstein-koncertre me­gyek. Sikerült jegyet sze­reznem.”
A zeneszeretet hozta lét­re a város híres úttörő ze­nekarát is. Harminchárom tagja van – mind lány. Bartha Évi a “körelnök”, hat éve játszik a zenekar­ban – öt hangszeren. Szi­tás Erzsi “csak” három hangszert ismer: harsonát, trombitát és barytont.


Erkel operájának dallamai csendülnek fel a fafúvókon. Próbál az úttörő zenekar

Tanáruk, a zenekar ala­pítója és lelke: Dobrik Zoltán.
– 1955-ben alakítottuk meg az úttörő zenekart. Azóta vagy 1300 gyerek ta­nult a kezem alatt. Két hó­nap alatt megismertetem őket egy-egy hangszer “tit­kával”. Ötszáznál többször szerepeltünk szerte az or­szágban, és külföldön is jár­tunk. Másfél órás műsorunk, van, 24 induló, úttörődalok, opera-egyveleg. Akik egy­kor a zenekar tagjai voltak, ma már családanyák. El­-ellátogatnak hozzánk. És tudja minek örülök legjob­ban, mire vagyok a leg­büszkébb?
Szónoki kérdés, nem vár­ja meg a választ.
– Hogy a zene szeretetét magukkal vitték az élet­be is.
Búcsúzunk.

És búcsúzunk Dunaújvárostól is. A várostól, amely most tizenöt éves. Elrepült az idő. Építőinek hajában már fehér szálak bújkálnak. A cserjék, amelyeket másfél évtizede ültettek, dús fákká lombosodtak.
Susogásuk mintha a múltat, a hőskort idéz­né… és a jövőről regélne, csendes hangú, biza­kodó zsongással.

KÁRPÁTI GYÖRGY
NAGY Z. IMRE felvételei

 

 

Dunaujvaros