Tükör – 1973. december 25.

PALOTAI BORIS

KEDVENC KUDARCAIM

Írói pályámon számos meglepetésben volt részem. Zsinórírással írt kiábrándult leveleket kapok, hogy mi az élet értelme, és reszketeg öreg betűkkel rótt számonkérő sorokat: mért nem foglalkozom többet a szerelemmel?! Olykor az utcán is megszólítanak, hosszúhajú fiatalemberek éppúgy, mint kontyos nénik s csalódásaikat úgy ajánlják fel, mint holmi hiánycikket, tessék… Vannak, akik társszerzőként jelentkeznek, májuk rengeteg, idejük sajnos semmi, majd megegyezünk. Ez a bizalom megdézsmálja ugyan az időmet, de azért jólesik. A haragos telefonok is jólesnek, hogy a hősömnek más véget szántak. Egyszer egy fiatal lány keresett fel dúltan, zokogva, hogy a Zöld dió című regényem Katiját róla mintáztam, mindenki ismert. Hiába tiltakoztam, dühösen követelte, hogy írjam át a regényt, tegyem boldoggá a hősnőmet, ő boldog akar lenni! Mindezt úgy fogadom, mint az írói mesterség velejáróját. Ha hiú lennék (az vagyok!) sikernek könyvelném el. Ám bevallom, bőven van részem kudarcokban is. Vannak elgondolkoztató kudarcaim, mulatságos kudarcaim, kedvenc kudarcaim. A kedvenc kudarcaimból válogatom ki azokat, amelyek a legjellemzőbbek. Jellemző a frázis átütő erejére, s hogy mire még? Az olvasóimra bízom, hogy kitalálják.

LELKES OLVASÓIM. Múltkoriban két fiatal lány állított be hozzám azzal a kéréssel, hogy tartsak náluk a vegyipari technikumban író-olvatalálkozót, szerdán reggel pont nyolckor.
A
korai időpont kissé meghökkentett. Ők azzal indokolták, hogy reggel még friss az agyuk, s annyi hozzászólás lesz, hogy ha nem kezdjük el korán, kifutunk az időből. Ugyanis ronggyá olvasták a könyveimet. Olyan áradozva, lelkesen beszéltek a regényeimről, hogy nem volt szívem lemondani. Megkérdeztem tőlük: Melyik regényemet szeretik legjobban?
Zavartan
néztek egymásra. Melyik novellámat?
Pirulva
meredtek cipőjük orrára.
Mit olvastak tőlem? próbáltam segíteni.
Az
egyik lány erőteljesen kifújta az orrát, a másik bátran a szemembe nézett: Konkrétan semmit.

INTIM TALÁLKOZÓ. Dunaújvárosba hívtak meg. Örömmel tettem eleget a meghívásnak, hónapokat töltöttem ott a hősi korszakban. Abban reménykedtem, hogy régi ismerőseim töltik meg a termet. Az állomáson három asszony fogadott, s ragyogva közölték velem, hogy -nagyon intimen leszünk. Kissé elcsodálkoztam. Mért leszünk intimen? Nem szexuális felvilágosítást tartok. Az asszonyok biztosítottak, hogy az intim közönség az igazi. Zsúfolt teremben nincs meg a kellő hangulat. A hatalmas teremben körülbelül negyven hallgató ült, csupa nő, ünneplő ruhában, s valamennyien zimunkáztak. Volt, aki csillagot horgolt, tavirózsát, volt aki foltot varrt egy vánkosra, mások pulóvert, sálat kötöttek, olyan is akadt, aki subaszőnyeget hurkolt. Ez a szorgalom zavarba ejtett. Megkérdeztem: Kézimunkaórát tartanak?
Egy
tupírozott hajú fiatal asszonyka felnézett a kézimunkájáról. Csak azért kézimunkázunk, hogy teljék az idő. Ne üljünk itt haszontalanul.

A KIVÁLASZTOTTAK. Egy decemberi napon látogattam el egy vidéki városkába, író-olvasó találkozóra. Hosszas levelezés előzte meg a látogatást biztosítottak, hogy az állomáson kocsival fognak várni. Megérkeztem. Sehol senki. Várakoztam egy darabig, majd megkérdeztem egy vasutast hogy merre van a könyvtár. Félóra járás, tessék csak toronyiránt tartani, majd jobbra fordulni, ott van a Fogyasztási Szövetkezet onnan a második mellékutca. A félóra járásból háromnegyed óra lett, kutyahideg nap volt, az orrom kivörösödött, hajam lenyúlt, szidtam magam, amiért nem fordultam vissza. Azon töprengtem, nem volna-e legokosabb a következő vonattal hazautazni. De abban a pillanatban két bájos fiatal lány jött velem szemben, óriási virágcsokorral a karjukon.
Az író néni? Jaj, hogy vártuk!
Hát olyan nagyon nem vártatok. Már háromnegyed órája kóválygok itt.
Azért késtünk el mentegetőztek -, mert az egész osztály ki akart jönni, várni az író nénit, de az osztályfőnökünk minket választott ki, mert mi vagyunk a legjobbak magyarból.
Biztatóan
mosolyogtam rájuk.
Az
egyik megszólalt: Miről tetszik este beszélni?
Majd meghalljátok.
Mi nem, mert mi moziba megyünk.

PARÁZS VITA. Kecskeméten zsúfolásig megtelt a terem. Akkor jelent meg a Zöld dió című regényem sodik kiadása. Arról tartottam előadást, hogyan születik egy élménymagból regény, hogyan alakul, változik az írás folyamán a hős, mit ad hozzá önmagából az író, mi mindent súg neki a képzelete. Előadásom gén egy gömbölyű, amolyan sűrű kis asszony felpattant a helyéről és azt kérdezte tőlem: Vezet az írónő háztartást? Igenlő válaszomra elégedetten bólintott. Helyes! Én be nem engedek a házamba konzervet, meg mindenféle Mirelit holmit. Egyedül savanyítok káposztát, teszek el télire babot, tököt.
Egy
másik asszony szólásra jelentkezett. Nem jól teszi az elvtársnő. A mai világban, amikor a nők is dolgoznak, valóságos áldás a Mirelit, a konzerv. Rengeteg időt takarítunk meg vele! A harmadik asszony hosszasan fejtette ki, hogy a férfiakat a gyomrukon keresztül lehet megtartani, ízes, házi koszttal. Hány férfi sóvárog az anyja főztje után, sírja vissza a mama-ízeket!
Nem
akarom szaporítani a szót. A vita a főzés körül zajlott, egymás szavába vágva bizonygattak, ellenkeztek, a zöld dió eltevési módját is alaposan megtárgyalták, a hallgatóság két párttá szakadt, volt, aki forrón öntötte a dióra a szirupot, volt, aki hagyta kihűlni. Már több mint egy órája folyt a szenvedélyes vita, én seholse voltam! Egy lélekzetnyi szünetben elbúcsúztam tőlük, forrón megtapsoltak. A kultúrfelelős megragadta a kezemet. – Gratulálok, írónő! Harmincketten szóltak hozzá: ilyen parázs vitánk még nem volt!

ELEMZÉS A KÖZPONTBÓL. Egy vidéki városkában senki se jelentkezett szólásra. Hallottam, amint egymásnak súgják: – Kérdezz már valamit! Tavaly én kérdeztem! Hiába nógattam őket, barátságosan néztek rám, de némák maradtak.
A könyvtárosnőhöz fordultam, aki bevezetőjében hosszasan méltatta munkásságomat, legalább tíz gépelt papíron.
– Kérdezzen maga valamit. A többiek majd kedvet kapnak.
– Én csak Nobel-díjasokat olvasok – jelentette ki -, néha egy Kossuth-díjast. Annyi a rendezvényünk, hogy nem érek rá mindent elolvasni. A minden ez esetben én voltam. Még szerencse, hogy nem húzott le. Igaz, nem olvasott. A Központból kapta a lelkiismeretes elemzést. A Központ vajon honnan kapta?

UTOLSÓ SZÓ. A kórházban látogattam meg barátnőmet. A mellette lévő ágyban feltápászkodott egy beteg és azt mondta: – Nagyon szeretem az írásait, de a Viharos mennyország című regénye nem tetszett.
Másnap újra elmentem a barátnőmhöz. A szomszédos ágyban egy másik beteg feküdt.
– Meghalt szegény néni – mondta a barátnőm.
Döbbentem bámultam rá.
– Ahogy elmentél, rögtön azután. Az volt az utolsó szava – mondta könnyezve -, hogy nem tetszett a regényed.
Végső leheletéig őszinte volt, gondoltam meghatva. Ez is valami.

A dunaújvárosi (illetve akkoriban sztálinvárosi) eseményről a helyi hírlap így számolt be:


Sztálinváros – 1955. június 10.

Az ünnepi könyvhét keretében 8-án, szerdán este 7 órakor rendezte meg a Vörösmarty Irodalmi Társaság sztálinvárosi irodalmi estjét. A Vörösmarty-társaság részéről megjelent Könczöl Imre, a Társaság titkára, Bódás János költő, Csukly Alajos fiatal fehérvári prózaíró, továbbá Kemény Dezső, a Társaság sztálinvárosi tagja. Résztvett az esten Palotai Boris írónő is, számos sztálinvárosi vonatkozású mű szerzője.
Az előkészítés nem volt megfelelően gondos. Így például Palotai Boris érkezéséről csak az utolsó pillanatban értesült a közönség. Ennek ellenére az est, nem nagyszámú, de igen meleg érdeklődésű közönség előtt kitűnően sikerült.
(…)
Palotai Boris azt mondotta el, hogyan lett író. Gyermekkori élményeket beszélt el, a felvidéki kisvárosban, ahol már gyermekként kellett éreznie az igazságtalanságokat s a megrázkódtatások csiholták ki belőle a közlésvágy szikráit, a mondandót, mely egy életen végigkíséri A finom vonások, melyekkel egy-egy részletet megjelenített, híven tükrözték a női lélek érzékenységét s azt a melegséget, melyekkel Palotai Boris valamennyi alakját ábrázolja.
(…)
A közönség meleg ünneplésben részesítette a megjelent írókat. Kár, hogy könyveik, írásaik nem voltak kaphatók: sem Palotai Bori “Ünnepi vacsorá”-ja, sem a “Fehérvár” antológia, sem a “Dunántúl” számai nem voltak kaphatók. Ezt a közönség és az írók egyaránt őszintén sajnálták. Legközelebb jó volna gondoskodni arról, hogy a szereplő író művei kaphatók legyenek.

 


Palotai Boris – Naplóféle


“A szocializmus építése közben vannak átmeneti nehézségek…”

Dunaujvaros