Dunaújvárosi Hírlap – 1989. október 27.

Dunapentele, 1956 (III.)

Így látja a volt párttitkár

1956-ban id. Kocsa László volt a városi pártbizottság első titkára. Időközben elkerült innen, most Székesfehérváron él. Amikor telefonon felkerestük és elmond­tuk mit szeretnénk, nem tiltakozott. Nem hivatkozott arra, amire oly sokan mos­tanában, hogy minek boly­gatni a harminchárom évvel ezelőtt történteket. Hogy ne tépjünk fel már gyógyulóban lévő sebeket. Sőt, készült a találkozásra. Megsárgult új­ságokat, dokumentumokat, röpiratokat vett elő, s egy naplót, amelyet nem sokkal az események után, 1957 feb­ruárjában készített A dunapentelei ellenforradalmi ese­ményekről címmel.


1956. szeptember 11-én Nagy Józsefné könnyűipari miniszter kapavágásával ünnepélyesen megkezdődött a szalmacellulózgyár építkezése. Tőle jobbra Tapolczai Jenő tanácselnök, balra Kocsa László, a városi pártbizottság titkára.

A fegyverek kritikája – nem reform
– Sztálinvárosba először 1950-ben kerültem, de há­rom év múlva áthelyeztek a megyei pártbizottságra. Ami­kor 1956-ban Lombos Fe­renc, az akkori első titkár a pártközpontban kapott fel­adatot, kértem, hadd jöjjek vissza. Megengedték, s én örültem, mert a város iránt nosztalgiát éreztem. Október 23-án Székesfehérváron tar­tózkodtam a megyei párt­végrehajtóbizottsági ülésen. Egyszercsak kihívták Sebes Imre első titkárt, s közölték vele a hírt. Budapesten tün­tetnek. Úgy határoztunk hogy minden vb-tag menjen haza, mert ebben a helyzet­ben otthon van a legnagyobb szükség mindenkire. Sztálinvárosban már vártak a töb­biek, s a továbbiakban együtt kísértük figyelemmel az eseményeket. Hogy töb­bet megtudjunk, Sándor András író és még egy elv­társ felutazott Budapestre. Késő este jöttek vissza, s elmesélték mi történt a Bem szobornál. Meg kell, hogy mondjam, nagyon nem tet­szettek az események. Ma is vallom, amit akkor: amikor a kritika fegyverét a fegy­verek kritikája váltja fel, akkor már nem csak a dol­gok megreformálásáról, job­bításáról van szó.
– Amikor Sándor András hazaérkezése után beszámolt önöknek az eseményekről összehívták a pártbizottsá­got?
– Nem hívtuk össze, ös­szejöttünk. Az események után érdeklődve hova is mehettünk volna máshová, mint a pártházba? Ilyenkor – ellentétben a hivatalos vébékkel – élőszóban pró­báltuk egyeztetni vélemé­nyünket, s értékelni a kapott híreket. Huszonharmadikán elhatároztuk, hogy kime­gyünk az emberek közé, mert ha nem tesszük, azt hiszik, hogy félünk. Ezért különböző helyeken röpgyűléseket szer­veztünk, így 24-én az öntö­déből egy távirat ment fel az MDP központi vezetőségé­hez, hogy az eseményekkel, amelyekről a rádióból értesültek nem értenek egyet, ellenforradalomnak tekintik. Ez másnap az ellenkezőjére fordult, mert ugyanaz az ön­töde újabb táviratot fogal­mazott meg, ebben pedig már azt vallották, hogy for­radalom van, s elítélték a rendőrség, a honvédség és az AVH beavatkozását. Még huszonnegyedikéhez tartozik, hogy a késő délutáni órák­ban, a honvédség pisztolyo­kat és lőszert hozott nekünk. De mert Hajdúval és Faze­kassal nem láttuk jónak, ha fegyvert tartunk magunknál, mindet betettük a páncélszekrénybe. Nagyon szeret­tük volna elkerülni, hogy bármiféle fegyveres atroci­tásra sor kerüljön. Ügyel­tünk arra, nehogy provoka­tív helyzetbe kerüljünk, ne­hogy ránkfoghassák: mi lőt­tünk először.

Leverték a csillagot
– Másnap, huszonötödikén a Bartók előtt este hat óra körül kezdődött a nagygyű­lés, amelyen legalább hat­-nyolcezer ember jelent meg. Az első szónok egy Bozzai nevű volt. Ami mocskot össze lehetett hordani, össze­hordott. Ki a szovjet hadse­reggel, le a kommunisták­kal, s egy ötventagú “sza­valókórus” állandóan helye­selt. Elszavalták a Nemzeti dalt, majd felolvasták a ti­zenhét pontot. Volt ott egy Tóth Béla nevű fiatalember, valahol a kokszolónál dolgo­zott, szerintem nála véresszájúbb akkoriban alig akadt a városban. Négy napon keresztül állandóan és minden­áron fegyvert követelt. Mi is próbáltunk szót kérni, én elmondtani, hogy a városi pártbizottság nagyrészt tá­mogatja azokat a pontokba szedett követeléseket, ame­lyeket előterjesztettek, azon­ban úgy véljük, hogy nincs igazuk azoknak, akik el akarják vetni az elmúlt évek összes eredményeit. Kértem, hogy őrizzék meg nyugalmu­kat, nehogy fegyveres összecsapásra kerüljön sor, mint Budapesten, mert az ellen keményen fel fogunk lépni. Erre piszkos kommu­nista felkiáltással lezavartak a tribünről.
– Csoda, hogy addig is hagyták beszélni…
– Mindenkit hagytak, amíg azt mondta, amit hal­lani szerettek volna. Utánam Sándor András következett. Ő egy uszító beszédet mon­dott, de tagadhatatlan, hogy ekkor még volt benne annyi tisztesség, vagy ijedtség, hogy nyugalomra intette a jelenlévőket. Erre őt is ki­fütyülték. Közben annak a Tóth Bélának tudomására jutott, hogy reggel öt kiskatonát, akik kenyérért jöt­tek Budapestről letartóztat­tak, s kezdeményezte, hogy szabadítsák ki őket. Mi ki­telefonáltunk N. K.-nak, hogy engedjék el a katoná­kat, de addigra a laktanya előtt már legalább kétszáz­ötven ember volt.
– A nagygyűlésről mentek oda?
– Igen, s amikor meg­kapták a katonákat, vissza­jöttek. Útközben ledöntötték a szovjet hősi emlékművet. Amikor a kiskatonák megje­lentek, a tömeg elkezdett üvöltení, hogy halál Simon­ra, a kenyérgyár igazgatójára. Oda is hozták szerencsét­lent, csak néhány elvtárs segítségével tudtuk megmen­teni. A katonák Is megpró­bálták nyugalomra inteni a tömeget, elmondták, hogy rendesen bántak velük, erre kitalálták a jelenlevők, hogy nem is őket tartóztatták le, biztos sorkatonákat küldtek helyettük. Mivel a hangulat kezdett fenyegetővé válni, Borhy Annával, Borosnéval, és Libor Istvánnal elmen­tünk a Bartók elől.


A lerombolt szovjet emlékmű 1956 októberében

– Csak a katonákért ment a tömeg a laktanyához?
– Először igen. De még a nagygyűlésen megjelent egy, Sándor András által nagy őrömmel fogadott Szigli ne­vű ember, aki azt állította, hogy a budapestieknek nem kenyérre van szükségük, ha­nem fegyverre, s egy két- háromszáz fős tömeg elindult a laktanya felé azok után, akik a katonákért mentek. Először átszakították a lak­tanya kapuját, a mellette lévő drótkerítést, erre a ka­tonák rájuk lőttek, ha jól emlékszem három halott és tizennyolc sebesült volt…
– Számunkra még mindig nem derült ki, hogy kik szervezték a huszonötödikei nagygyűlést.
– Ebben jelentős szerepet játszott Sándor András író, aki huszonnegyedikén és hu­szonötödikén az üzemeket és a különböző munkahelyeket járta, s egy Bozzai nevű ember, aki a technikumban és a gimnáziumban szervez­kedett.
– A városi tanács vezetői a helyükön voltak-e? Ugyan­úgy dolgoztak, mint a pártbizottság?
– Huszonhatodikán még igen, Tapolczai Jenő tanács­elnök megpróbálta tisztét jól-rosszul ellátni.
– Melyik napon jelentek meg a munkástanácsok, s önök mikor léptek kapcsolatba velük?
– Huszonhatodikán. Reg­gel azzal fogadtak, amikor bementem a pébére, hogy megalakult a vasmű mun­kástanácsa. Kiadtak egy röp­cédulát, amin szerepelt a programjuk. Rendet, munkát fegyelmet akartak, s hogy tegyék meg a lépéseket, hogy a szovjet katonák ne tüzel­jenek a magyarokra. Amennyiben ezeknek a követelé­seknek nem tesznek eleget 18 óráig, a különböző gyáregységek leállnak. Ezt beje­lentették huszonhatodikán a Bartók előtti gyűlésen is, ahol megintcsak nagy volt a káosz. Egy Steinhoff Osz­kár nevű ember, a MÉH-te­lep akkori vezetője üvöltve mondta a mikrofonba, hogy az előző napi lelkesedés után azt hitte, hogy majd élel­miszereket visznek a szabad­ságharcosoknak. De amikor a tettekre került volna a sor, egyedül maradt. De ő bement a faluba, és a fa­lusiak adtak, nem úgy, mint a városiak. Fél órán belül egy egész autóra való élelmiszert: lisztet, zsírt, lek­várt, burgonyát hordtak össze. Ő és társa életük koc­káztatásával vitték fel Pest­re. S elkezdett lobogtatni egy papírt is, amely állító­lag az új Szent János Kór­ház nyugtája volt. Ekkor, mint egy őrült tolakodott a mikrofonhoz a négy napon át szónokló Tóth Béla, Ma­gyar testvéreim, ne higgye­tek ezeknek, mondta, tite­ket félrevezetnek. Tegnap is az a szőke zsidó (Szigli) azt mondta, hogy menjünk a laktanyába fegyverekért, de ő lelépett, s mi maradtunk a pácban. Ennek az estének néhány részeg kordélyos megjelenése vetett véget. Ló­háton érkeztek, a tömeg pe­dig azt hitte ávósok, és szét­szaladtak.

Délutáni forradalom
– Ezek az emberek min­denáron fegyvert akartak szerezni. Jellemző, hogy még ezen a napon, huszonhatodikán megjelent egy körülbe­lül kétszáz főnyi tömeg a pártháznál, mert megtudták, hogy az MHSZ elődjének ott vannak a kispuskái. Igen ám, de ml számítottunk erre, s a laktanyából kapott pisztolyokkal együtt használ­hatatlanná tettük őket. Így hiába vitték el a fegyvere­ket. Ezért másnap a had­kiegészítő parancsnokságot támadták meg, aminek az lett a vége, hogy a hírek szerint hat ellenforadalmár meghalt.
– A sztrájk mikor kezdő­dött?
– Én erre pontos választ nem tudok adni, hisz tulaj­donképpen végig dolgoztak az emberek. Legalábbis olyan sztrájk nem volt, mint Budapesten. November negyedike után azonban már én is beleegyeztem abba, hogy néhány üzem kivételé­vel – például energia – le kell állni, hisz gázokkal, ve­gyi anyagokkal dolgoztak, s félő volt, ha harcok követ­keznek, pótolhatatlan vesz­teség éri az üzemeket. Ezért Filter Pali bácsival, az ak­kori főmérnökkel meg­egyeztünk: a kritikus üze­meket le kell állítani.
– Ezek szerint délelőttön­ként nem voltak megmozdu­lások, csak délután?
– Igen, általában ez volt a jellemző. Egyszercsak el­érkezett az idő, amikor úgy nézett ki, hogy a szovjet csapatok kivonulnak az or­szágból. Mi is készítettünk egy felhívástervezetet, na­gyon normális, érzelmekre ható szöveggel. De a vasmű munkástanácsa nem fogadta el, mondván: csak az ő ne­vükben adhatjuk ki, mert az MDP lejáratta magát, és ha a mi nevünkben adják ki, semmi hatása nem lesz. Pe­dig az lett volna az az idő, amikor újra mertünk volna politizálni. Mindenesetre nem engedtük, hogy az ő nevükben jelenjen meg. Huszonnyolcadikán délután­ra össze volt híva a nép­frontbizottság, hogy javaslatokat tegyenek a Nemzeti Bizottságnak. Ugyanis a bu­dapesti küldöttség Köböl Jó­zsef elvtárssal tárgyalt, aki azt mondta, hogy hozzuk létre a nemzeti bizottságo­kat. Mint ahogy később ér­tesültem róla, össze is jöttek a népfrontbizottsági tagok, de Sándor András felszólalt, hogy ezt a népfrontbizottsá­got a sztálinista városi pártbizottság hozta létre, éppen ezért nincs joga senkit jelöl­ni és ő feloszlatja a nép­frontbizottságot. Úgy tudom, hogy valamiféle vita alakult ki a gyűlésen, de miután Sándor felszólalása az amúgy is ingatag emberek­ben tovább csökkentette a bizalmat, fel is oszlott a népfrontbizottság. Ezen a napon kaptuk meg Tapol­czai Jenő tanácselnök és Illyés József levelét, amely­ben közölték velünk, hogy elhagyták a várost.
A levél szövege;

“Kedves Kocsa és Varga Elvtárs! Bizonyára meglep, ilymódon adok magamról élet­jelt, és tudom azt is, hogy a történteket kissé összefüggés­telenül írom le. Három egymás után követő éjszaka a tanács­házán töltöttem az időt, válsá­gos körülmények között. Csü­törtök este a tanácsházára többször berontottak. Telefonon megfenyegettek, majd kétszáz főnyi tömeg a lakásomon ke­resett az éjszaka. Hogy mi­lyen körülmények között, azt a ház lakói elmondják. Végül a küldöttséggel kapcsolatosan, melyet Pestre küldtek, kósza hírek keringtek. Közölte velem egy társaság, hogy a tanács vezetőit fogják kinyírni, ha nem lesznek meg. Tegnap délelőtt volt ez, és amikor Illyés elvtárssal hazamentem, hogy pi­henjek (ő kísért el), lakásom körül újra ólálkodtak és a ház lakói könyörögtek, hogy men­jek el hazulról, mert keresnek. Elhatároztuk Illyés elvtárssal, hogy elmegyünk a küldöttsé­gért Pestre. Pusztaszabolcsig eljutottunk. Nem ment tovább a vonat. Erre egyébként az is késztetett, mert részben arról értesítettek félhivatalosan, hogy nem biztos, hogy min­denki visszajön s ez esetben ellenem fordulnak. Utasítottak csütörtökön éjszaka, hogy he­lyezzem magamat biztonságba a Belügyi Osztálynál. Ezt a megoldást nem tartottam jó­nak. Visszamentem az őrizetlen tanácsházára, amely fegyver­telen, és sokszor népszerűtlen feladatokkal lejárattak. Hogy mivel, azt hiszem felesleges részleteznem. Valószínű azért gyújtották föl Itt a környéken is a tanácsházakat. Lelkiismeretem nyugodt, mégis hallom, hogy tegnap este már a gyű­lésen is támadtak. Itt, ahová átjöttünk Pusztaszabolcsról, a tanácselnököt leváltották, ab­lakait beverték, kötelet kíván­nak neki. Lehet, hogy nekem is azt akarnak. Ki tudja, hogy becsületes munkáért, elhibá­zott politikáért miként akarnak engem is megtorolni. Ugyanez áll Illyés elvtárs esetében is. Nagyon kérem, hogy értékeljé­tek a helyzetet és közöljétek velem, hogy folytassuk-e az utat, vagy visszamenjünk-e? Igaz, hogy az út folytatása, amire módunk van, lehetővé tenné, hogy a családomat Is meglátogathatnám. Ha úgy látjátok, hogy ésszerű vissza­térni és ezt a párt úgy kíván­ja, azonnal indulunk. Addig, míg élő szóval mindent el nem mondhatunk, ne ítéljetek el. Várjuk soraitokat. Elvtársi üd­vözlettel: Tapolczai Jenő, Illyés József.”

– Ez a nap egyébként, ha az utcai eseményeket nézzük, csendes volt, a már említett Tóth Béla egyedül üvöltözött a Bartók előtti mikrofonba. Másnap, huszonkilencedikén volt a vas­mű munkástanácsának az ülése, ahova mi is kimen­tünk.
– Meghívták önöket?
– Arra már nem emlék­szem, mi Hajdúval, Vargá­val Fazekassal és Kecskemé­tivel mindenesetre kimen­tünk. Ott hosszas vitába kezdtek, hogy lehet-e szava­zati jogunk, sőt, követelték, hogy a sztálinista pártbizott­ság tagjai részt se vegyenek. Ezek után jobbnak láttuk, ha nem veszünk részt a munkájukban.


Az üzletház előtti tér (1956 november eleje)

Kikapcsolták a telefonom
– Másnap beszéltem Lom­bos Ferenccel “K” telefonon, aki megkért; menjek át az ÁVH-ra, és mondjam meg az ávósoknak, hogy sok jó szolgálatot tettek a pártnak, de fel kell osztani őket, hogy a nép megnyugodjon. Át is mentem, egy Nagy nevű elvtárssal beszéltem, aki ki­csit be volt csípve és közöl­te: a fegyvert a párttól kap­ta, s csak annak hajlandó visszaadni is. Ennek ellené­re október harmincadikával Sztálinvárosban megszűnt­nek tekintettük őket, szere­pük ezután – igaz előtte sem – nem volt. Még a nap eseményeihez tartozik az is, hogy telefonon felhívott Sebes elvtárs a Fejér megyei pártbizottság titkára, s meg­kérdezte: mi újság. Én vá­zoltam neki a helyzetet, és elmondtam, hogy a pártbi­zottság munkatársai kikér­ték a munkakönyvüket, mert nem hajlandók azért az elhibázott politikáért szenvedni, amit Rákosi és Gerő okozott, s ehhez jelen­tős mértékben hozzájárult Sebes elvtárs is. Ő elfátyolosodott, remegő hangon mondta: hát igen! Végül megkérdeztem tőle, hogy honnan beszél. Egy ismerő­söm lakásáról – felelte. Et­től kezdve többet sem a pártközponttal, sem a me­gyei pártbizottsággal nem volt kapcsolatunk. A tele­fonjainkat egyébként is ki­kapcsolták, mint hallottuk, ezt a posta egyik műszaki vezetője szervezte meg. Még egyszer összejöttünk október 31-én, Nagy Imre és Kádár beszéde után. Szinte hihetet­len, de százötvenen össze­jöttünk, olyanok, akik magu­kat még párttagoknak val­lották. Engem akkor mint sztálinistát felmentettek első titkári tisztségem alól és létrehozták a Magyar Kom­munista Párt ideiglenes intézőbizottságát.
– Ennek ki lett a vezető­je?
– Szálai Lajost bízták meg,
– Ekkor milyen esemé­nyek történtek a városban?
– Tudtommal semmi lé­nyeges, de óhatatlan, hogy voltak dolgok, amikről én mint függetlenített párttit­kár nem tudtam. Időközben megalakult a nemzeti bizott­ság, a munkástanács, s min­ket ezekből kirekesztettek Munkatársaimmal együtt a munkakönyvemet én is ki­vettem, s a város további eseményeiről már én is csak hallomásból tudok.
– A nemzeti bizottság ve­zetőiről nem tud? Hogy tud­ták elérni, hogy letartóztassák a laktanya parancsno­kát?
– Ez úgy volt, hogy ki­nevezték magukat nemzeti bizottságnak. A neveket per­sze tudom. Konkrétumokkal sajnos nem szolgálhatok, én ebben az időben egészen no­vember hetedikéig a lakáso­mon, illetve egy pincében voltam a családommal.
– Mi történt hetedike után?
– Megjelent nálam Szalai azzal, hogy hív a szovjet városparancsnok, Bojkov. Én, Szalai, Grábics és még egy páran megjelentünk, s mivel Tapolczai elvtárs nem tartózkodott a városban, megbíztuk Sófalvi Istvánt, hogy vegye át a város irányítását, Grábics pedig le­gyen a helyettese. A legfon­tosabb az volt, hogy bein­duljon az élet a városban. Bementünk a tanácshoz és a pártházba, s szörnyű kép tárult elénk. Üres italosüve­gek, töméntelen mennyiségű szeszesitalt hordtak át az Arany Csillagból az ellen­forradalmárok. Minden íróasztal fel volt törve, s a ka­tonaruhától a női fehérne­műig mindent lehetett talál­ni. Tizenkettedikén össze­hívtunk egy aktívafélét, ahol mi is kimondtuk az MSZMP megalakulását. És vissza­mentem dolgozni az érctö­mörítőbe.
– Az eseményeket köve­tően elkezdődött a megtor­lás. Ebben a szakaszban önnek és a pártbizottság töb­bi tagjának milyen szerepe volt? Kértek a hatóságok önöktől segítséget?
– Nem, az információkat azoktól szerezték be, akik le voltak csukva a vasmű légópincéjébe. Tartóztattak le rendőröket, ávósokat, de én akkor nem is tudtam róla. Ők szolgáltathatták a neve­ket mind a magyar, mind a szovjet hatóságok részére. Egy biztos. Nem az MSZMP ideiglenes intézőbizottsága volt az, amelyik a megtor­lást kezdeményezte. Arról nem is beszélve, hogy a tovarisoknak sem kellett nagy ész ahhoz, hogy maguktól is rájöjjenek, kik voltak a hangadók. Engem meg sem kerestek, hisz akkor már nem voltam párttitkár. Egy­szerű dolgozó voltam az érc­tömörítőben.
Id. Kocsa László hozzájá­rult, hogy 1957 február 21-­én kelt feljegyezéseiből a következő sorokat idézhes­sük;

“A tanács épületébe rövi­desen megérkezett Bojkov elvtárs, aki később mintegy három hétig Dunapentele szovjet városparancsnoka volt. Megbeszéltük vele, hogy kik voltak a leghango­sabb elemek, Pados, Erdei, Küllős, Cihó és még néhá­nyat felsoroltunk, amit ö tudomásul vett… lényegé­ben ezzel nem befejeződött, hanem újra kezdődött az ország és Dunapentele dol­gozóinak egy újabb történel­mi szakasza. A városi ideig­lenes intézőbizottság rendkí­vül nagy segítséget kapott az itt lévő szovjet elvtársak­tól a rend helyreállítása, a termelőmunka beindítása, a pártszervezetek kiépítése és a viszonylagos politikai kon­szolidáció megteremtése te­rén. Úgy gondolom, hogy ezért nemcsak a magara, hanem Dunapentele összes dolgozói nevében köszönet jár a szovjet hadseregnek.”

Kiss S. Anna
Munkácsi Imre

Felhasznált képek forrása:
Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója
Dunaújváros története

1956-ról 1989-ben cikksorozat

Dunaujvaros