Népszabadság – 2005. augusztus 19.

BÄCHER IVÁN

Az éneklő fogoly

/részlet/

Körülbelül száz éve született Svéd Sándor, nagy magyar operaénekes. Nem csupán ezért mesélek róla pár történetet most, hanem mert egyrészt érdekes kútfőkbe botlottam, másrészt pedig tanulságosnak tűnik figurája; manapság, amikor mindenki fél és mindenki kisszerű, jóleső szemrevételezni egy nagyszabású művészt, aki nem félt, vagy legalábbis nem úgy, mint a többi.


Svéd Sándor a Városi Színház öltözőjében sminkel (1952. március, Aida) – MTI fotó

Szatmárnémetiben látta meg a napvilágot 1904-ben, 1905-ben vagy 1906-ban; a kézikönyvek álláspontja megoszlik ez ügyben, de hát a lényeges dolgokhoz ennek már nincs köze.
Apja, Svéd József postaműszerész volt a szatmárnémeti postán. Kíváncsi vagyok, létezik-e még ez a foglalkozás. Akkor nagyon is létezett, mert a két asszonytól való négy gyerek közül a Miska fiú át is vette apja hivatalát.
A Szamos töltése mellett elszaladt boldog gyermekkor után a kis Sándor, akinek korán mutatkoztak ilyes adottságai, Pestre jött zenét tanulni. Először hegedűvel próbálkozott Hubay Jenőnél, majd ének szakra iratkozott, és ott azonnal kitűnt bársonyos, eltéveszthetetlen baritonjával.
Alig több mint húszévesen, 1927-ben a pesti opera énekese lett. 1929-31 között Olaszországban képezte magát, nagyon helyesen. A következő években rendszeresen föllépett a milánói Scalában, Prágában, Berlinben, később szerződtette a bécsi opera, majd újra Budapest következett. Svéd Sándor 1941-ben lett a New York-i Metropolitan szólistája. A tengerentúlra feleségével, Radó Magda csellistával hurcolkodott már. A háborút itt énekelte végig.
Az őt még élőben hallók állítják: Svédnek gyönyörű és hatalmas hangja volt, a tanulmányutaknak köszönhetőn talán még pallérozottabb is volt hasonló formátumú kollégáinál, de Székely Mihály vagy Osváth Júlia művészi, emberi nagyságához, átélőkészségéhez nem ért fel talán. Breuer János barátom mondja róla: „Ez egy máig létező énekesfajta, de persze hangszeres species is, amely mindent meg tud csinálni, de a mindennél sokkal kevesebbet tud megélni.”
A felszabadulás után minden évben hazatért két hónapra, és fellépett az ő pesti operájában, illetve az aíckori nyári helyszíneken, az Állatkertben és a Margit-szigeten. Hogy hazájától nem kívánt elszakadni, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy szép villát vásárolt a Lepke utca 3. szám alatt.
(…)

SZTÁLINVÁROS

– Taktikát változtatok, mondta Svéd Sándor 1952. március 31-én délelőtt a házvezetőnőjének, Matildnak, akinek éppen kiszámolta a pörkölni szánt tizenhét darab kávészemet. – Eddig konfrontáltam, ezután együttműködök. Lássák, hogy jó emberük vagyok. Akkor talán kiengednek. Először is fölhívom Szabót, hogy én is föl akarok lépni az ipari központokban.
Szabó Pál a Gördülő Opera vezetője volt.
1949-től a Magyar Állami Operaház nem csupán a később ténylegesen is átvett Városi (1953-tól Erkel) Színházban tartott előadásokat, hanem létrehozta az úgynevezett Gördülő Operát, a belső tolvajnyelv szerint stagionét. Ennek volt vezetője Szabó Pál. Az Opera szólistái a derék Mura Péter dirigenssel, a MÁV zenekarának tagjaival, és annak vonatszerelvényével járták az országot. Évente vagy száz alkalommal “vitték” Ózdra, Barcikára, Inotára a Traviátát, a Rigolettót, a Bohéméletet.
Svéd végül is nem csatlakozott a mellesleg világszínvonalú együtteshez, de kérése meghallgattatott; 1952. június 2-án délután tizenhét órakor saját kocsiján, amelyet az Opera egyik sofőrje, Schilling Ferenc vezetett, barátnője, Raffay Erzsi és titkára, bizonyos Abonyi Béla társaságában elindult Sztálinvárosba, amelynek építése alig két évvel azelőtt vette kezdetét, és amely egy évvel elébb cserélte föl a kedves, de pórias Pentele nevet a generalisszimuszéval.
– Fantasztikus! – ámult el az énekes, amikor végiggördültek a Május 1. utcán. Csodálatos! Város a semmiből! Lenyűgöző!
A Művészetek Házában egy Szabó István nevezetű fiatalember fogadta őket, aki gyorsan elnyerte Svéd rokonszenvét.
– Ez a ház még nincs készen – mutatott körül birodalmán a derék népművelő. – Itt semmi sincsen kész, és megsúghatom magának, művész úr, soha nem is lesz kész. Ami pedig valami véletlenségből, valami félreértésből fakadón mégis elkészül majd, az rossz lesz; megsüllyed, beomlik, ledől. Ezen városon átok ül, művész úr, átok.
– Hülyeségeket beszélsz fiam! – veregette meg Svéd Sándor a vállát a fiatalembernek, aki meglehetős rumszagot árasztott. – Én Amerikából jövök. Ilyen csak ott van. Ez nagyszerű! Nagyszerű. Előadás után körbemegyünk!
És valóban, az előadás után, amely telt házzal és nagy sikerrel ment le, sétára indultak a lázasan épülő város utcáin: a sztár, a nője, a titkára, a sofőrje és a népművelője.


fotó: MTI – fotóarchívum

– Mikor kezdték itt az építkezést? – kérdezte Svéd a fiatal kísérőjét
– 1950. május 2-án. Az volt ott az első ház az utca elején.
– Hát ez?
– Ez a Dózsa Mozi. Az ország legnagyobb mozija. Felajánlásra télen fejeztek be. Szét is fagyott benne minden. Most másfél millióért kell újjáépíteni.
– Ugyan. Egy ekkora vállalkozásnál mindig akadnak problémák. Nem érdekes! A lényeg ez, amit látunk! Ez az erő. A lelkesedés.
Egy nagyobb csapat fiatal munkás, szinte még gyerek menetelt mellettük harsányan danolva el:
“Pentelénk, Pentelénk / Dicső híred hozzánk elért / Híre szájról szájra jár / Hozzád készülünk mi már / Te lész erős várunk, Pentelénk…”
Svéd Sándor nem bírta megállni és legendás baritonjával, amely oly sokszor ejtette révületbe New York, London, Milánó legelőkelőbb népeit most megreszkettette Sztálinváros mészszagú falait is: “Pentelénk! Pentelénk! / Dicső híred hozzánk elért…”
A csapat megtorpant: “Ez a Svéd! Ez a Svéd Sándor!”
– Engem itt is ismernek – dörmögte elégedetten az énekes, miután kiosztott vagy harminc autogramot.
– Ugyan! – legyintett Szabó István – Ezek pestiek, gimnazisták. Ezrével jönnek dolgozni ide. Persze nem értenek semmihez.
– De lelkesek! Pionírok! Te hülye vagy, fiam. Nem érted ezt. Ez olyan, mint Amerikában volt.
– Csak ott megcsinálták a dolgokat. Itt meg sose lesz kész semmi.
– Hogy mondhatsz ilyet. Hát már készen van. Áll a város!
– Ugyan. És ha áll is, minek. Nem is ide akarták ezt a várost építeni. Hanem Mohácsra. Már el is kezdték a földmunkákat ott, amikor összebalhéztunk a jugoszlávokkal. Azután döntöttek Pentele mellett. Ami egy festői kis halászfalu volt. A jugoszláv ércre épült volna az egész, így azonban semmi létjogosultsága nincsen.
– Majd jön máshonnan a vas – legyintett Svéd Sándor.
– A város klímája is rettenetes, mert egy szeles fennsíkra épült…
– Vegyél föl sapkát fiam, és hallgass egy kicsit. Hol eszünk?
A Szabadság étterembe ültek be.
Svéd fogast evett, halkéssel. Miután végzett, a kifogástalanul mozgó pincér egy üvegtálat hozott ki, amelyben rózsalevelek úszkáltak.
– Elképesztő – ámult kézmosás közben a mester. – Tiszta Amerika.
– A Gundelben volt főpincér. Ő úgy van itt, ahogy a művész úr Magyarországon. Nem egészen önszántából – hajtotta föl harmadik fél rumját a kultúrfelelős.
Svéd megvonta vállát:
– Legalább vannak itt úriemberek is.
– Az biztos. Főleg a kurvák nagyon finomak.
Egy órával később a város legendás helyén, a zsúfolásig megtelt Népbüfében, más néven Késdobálóban álltak körbe egy kétes tisztaságú pultot. A pestiek szólni sem tudtak a rökönyödéstől, de Svéd sztentori hangja áthasította a hatalmas hodályt beterítő füstöt, szagot, hangzavart.
– Tiszta Amerika! Óriási! Óriási! Meglátjátok, ebből város lesz! Igazi város! Mert múltja lesz neki. Hősi múltja! Ez Amerika! Amerika!
– Ugyan művészkém, hiába bömböl, itt nem lesz város soha! Itt minden rom lesz, mert itt minden összedől, meglássátok, én mondom, itt minden összedől, besül, kikopik, lezuhan, felrobban, megrohad, elhasad, átfordul, odavész, szétszakad, összezuhan, visszamarad, szétmállik, szétesik, szétrobban, összedől, összedől, minden összedől, összedől, összedől itt minden faszikám, összedől, mint a szar…
És a kultúrfelelős ájultan a hősbariton vállára zuhant.
Sztálinváros nem dőlt össze. Dunaújváros lett belőle, meglehetősen élhető hely.
Szabó István viszont két nappal később nem ment be a munkahelyére, és másnap és harmadnap se ment be. Nem is szólt, nem is telefonált. Többet nem látta őt senki Sztálin-Dunaújvárosban azóta sem.

Dunaujvaros