Regélő – 1833. június 27.

CSÓNIK

Pentelénél rege az epemirigy korából.

A’ szőke Duna hullámzik rezgő habokkal
Köztök csónik, és küszködik vész dagályokkal
Pentele néz! Pentelének kisded szigete
Csónik után néz, és közben közben nevete,
Hogy az emberi élet
Már minő gyarlóvá lett.

Jő a’ hajós, és partra száll – egy csónikot lát,
És ki-emeli belőle beteg hajósát.
“Homok, fövény, nap melege – szóll – ugy-is neked
Hasznos, ‘s elég, ha elemészt epemirigyed.”
Megy ő, ‘s nézi Pentele
A’ mint vissza tért vele.

Megy a’ hajós! nem messze már, ‘s a’ hab habra kel,
És a’ mint kiköt, el alél, reszket a’ kebel,
Borzadozás, hideg futja , ‘s a’ mint partot ér,
Lerogy, teste rangotódzik, és segédet kér,
Fel néz! ‘s az előbb beteg
Most védkarral jelent-meg.

“Elhoztad ugy-e csónikom? – szóll a’ most elért –
Hála, hogy homokra tevél, ‘s egésségem tért.
Most jer! és ha használhatnék, fövényre teszlek,
Nekem csak egy csónikóm volt, most kettőt viszek,
‘S ha felgyógyulsz, majd ketten
Halászunk a’ mért helyen.“

Szóll, ‘s kiválasztja csónikát, melly az övé volt,
És kettőt a’ hajóséból még hozzá csatolt,
‘S ment. – És az előbb gazdagabb csak ugyan meghalt.
A’ csónikok ezé lettek, – kit az vélve csalt.
‘S Pentele jókat nevet!
Mi gyarló még az élet!

Madarász József

Dunaujvaros