Magyar Nemzet – 1964. október 27.

Őszirózsák, dáliák, verbénák a kertben. Idegesen rezgő nyárfa szórja aranypénzét a ház előtt. A ház Dunaújváros óvárosában van, a régi Penlelén, annak is a végén, a Halász sor 4. szám alatt. Ablaka az útra néz, a viaduktra, vonat szalad előtte hangosat füttyentve. Azon túl a Duna, a kikötő.
Itt lakik dr. Simay Artúr körzeti főorvos, aki néhány nappal ezelőtt. 69 éves korában nyugalomba vonult, ő volt az épülő város első körzeti orvosa.
Élesen szól, berreg a csengő, madarak riannak, egy lompos, rozsdavörös kutya cammog elő, de kaput senki sem nyit. A kutya nagy nyugalommal ül a lépcsőn, én meg nyomom a csengőt.
– Nincs otthon senki! – hallom végre a szomszédasszony hangját. – Különben sem rendel már a főorvos úr – teszi hozzá szomorúan. – Nyugalomba vonult… És elment pihenni…
– Hová?
– Úgy mondták, Pécsre mennek, a Mecsekbe…

Horgász Budapestről

Kék októberi ködben a város, itt fönt szikrázó őszi napfény. Körülöttünk sárga nagy lángolás már az erdő.
– Órákig el tudok így, mozdulatlanul ülni… Öreg horgász vagyok én már, megszoktam – mosolyog Simay doktor, s belehunyorog a napfénybe. A mecseki üdülő teraszán ülünk.
– Mert horgászással kezdődött, ugye Artúr? – szól csendes hangon a felesége. Mozdulata, hangja, mosolya illik ehhez a mecseki őszhöz. “Bó­ja”. Így becézi az öreg orvos élete társát, aki mellette volt mindig küzdelmes élete során.
– Igen, Bója. Úgy kezdődött – sóhajt. – De régen is volt az már. Hogy szalad az idő, az ember észre se veszi.
Eltekint a város fölött, a messzeségbe néz, mintha az elrohanó idő után tekintene csodálkozva. Hová is szalad? Mert mintha tegnap lett volna, hogy először Pentelén járt. Pedig van annak már harminc esztendeje is.
Horgászni jött a fővárosi “doktor úr” Pentelére. Először kutatva járta a partot, alkalmas helyet keresve magának. Aztán ide szokott, mert jól haraptak a halak és kellemes volt a környezet.

Az első beteg

Ül a horgász a Duna partján. Nagy-nagy csendbe merül, pihen, s izgul, mert mintha rezzenne a zsinór.
– Doktor úr!
– Pssz! Ne zavarjon!
– A gyerek, doktor úr. Beteg a gyerek…
Simay doktor feláll, szó nélkül felgöngyöli a zsinórt, hóna alá kapja a kukacos dobozt és indul. Vége a horgászásnak. Beteg egy gyerek valahol, segítségre van szüksége. S aznap ottmarad Pentelén, a beteg ágya mellett virraszt. Csak a hajnali vonattal indul haza.
A gyerek meggyógyult, s utána kijárt néha a doktor bácsi mellé, “segített” neki a parton ülni. Hálából. De kijártak a szülők is, aztán az ismerősök, mert egyre több ismerőse lett Simay doktornak Pentelén. S egyre többször megzavarták horgászás közben. Mert aztán magával vitte az orvosi táskát is minden alkalommal.
– Úgy megszerettem én a pentelei partot, hogy vettem egy nádfedelű kulipintyót. Csak így mondom: kulipintyó, mert kicsi volt, rozoga volt. De nekem nem kellett nagyobb, szebb. Oda jártunk szabad időnkben, jött velem Bója is, aztán a gyerekek.
Felesége ott főzte meg a vasárnapi ebédet. Pestről hozták a húst, vagy Pentelén vettek csirkét. Gyümölcsről nem kellett gondoskodni, azt hoztak a hálás falusiak, akik nagyon megszerették ezt a csendesszavú, mindig mosolygó orvost.

A falu nevében

Közben elviharzott a háború. S amikor ismét csend lett a Duna-parton, s virágozni kezdtek a fák, éledni a föld, egy vasárnap négy ünneplőbe öltözött ember állt meg a horgai mellett üldögélő orvos mellett.
– Valami baj van? – tekintett rájuk riadtan.
– Nincs. Azért jöttünk, hogy megkérjük a doktor urat. A falu nevében. Maradjon itt nálunk, Pentelén, mert nagyon megszerettük. S nincs orvosunk.
Aztán két hét múlva a pesti lakásban szólt a csengő. Pentele küldött érte ismét.
– De hát, hogy is menjek én magukhoz? Hagyjam itt Budapestet? Hiszen még lakásom sincs Pentelén.
– Majd lesz, doktor úr!
– mondták neki.
S lett. Abból a nádfedeles kulipintyóból. Felépítették. A falu segítségével. A régi viskó helyén áll most a szép, manzardos, erkélyes, kertes villa, a Halász sorban. Azóta felépült előtte a nagy ívű viadukt az úttal, azóta létesült a kikötő. És mögötte egy város is felnőtt.
– Húsz éve lesz már annak lassan – emlékezik és a nap felé fordítja az arcát. Keze az asztalon pihen, öreg kéz, kissé remegő. Hányszor vette kezébe az injekciós tűt, a kést, hányszor simított végig szenvedő homlokon, vigasztalón? Húsz éve már, s akkor itt még nem volt semmi. Még a tervezők képzeletében sem született meg az új város.

Szekéren és gyalog

– Felépült a házam, s épülni kezdett a város. Előbb az útépítők jöttek. Aztán lerakták a város alapjait. S én lettem ennek az új városnak az első körzeti orvosa.
Város? Most így mondja, mert már város. Nagy, dinamikus, szép modem város. Kórházakkal, rendelőintézetekkel. De akkor csak sártenger volt, kőhalmaz, cement, mész, gödrök, felvonulási épületek. Barakkok. És vad emberek, akik bicskát rántottak, ha berúgtak.
– Se mentő, se kocsi, egy rendes ambulancia se, de azért dolgozni kellett. Menni kellett. Volt olyan éjszaka, hogy háromszor kivittek. Szekéren. Mert olyan nagy volt a sár, hogy lehúzta a gyalogos lábáról a csizmát. A parasztok gyermekszüléshez vittek, mire hazaértem, már itt ápolta a feleségem valamelyik vad verekedés sebesültjeit. Vér, sár, piszok. Így kezdődött…
A betonútépítők után jöttek a házépítők, a gyárépítők, a város lassan növekedett. Si­may doktor az óvárosban lakott, az új házban, onnan járta az épülő várost.
S ahogy hallgatunk a Me­csek teraszán, megkérdem tőle:
– Autó?
Néz rám idegenül, aztán megérti. Mosolyog.
Se autó, se kerékpár. Csak gyalog. Hónom alatt a táskával.
Egyszer – szól közbe csendesen Bója, a felesége -, egyszer húszfokos hidegben, csúszós úton ment a férjem, súlyos beteghez. Kerítésekbe kapaszkodva tudott csak menni. Közben megcsúszott és eltörött a bordája. De azért csak ment, én is csak másnap tudtam meg …
– Nem is gondoltam én autóra soha
– folytatja a főorvos. – A horgászásra inkább. De arra már nincs időm. A botok, a felszerelés a padláson. Néha zsebbe dugok egy almát, kiflit, aztán kiszököm a víz partjára, leülök egy csendes helyen és félkönyékre dőlve falatozom. Ezek számomra a pihenés órái. Órák?… Csak percek…

A vallomás

Kis kulipintyóba jött ide, s most egy új város rendelőintézetét hagyta ott.
– Maga most írni akar erről? – néz rám hunyorogva. Kockás sportzakó van rajta. Haja már megritkult bizony, arca ráncos.
– Igen, írni szeretnék – mondom.
– Minek? Semmi se történt. Semmi különös. A kötelességemet teljesítettem, s közben elszaladt az élet. Váron, szólok, hogy hozzanak ide három kávét.
Amíg távol van, felesége közelebb húzza hozzám a széket.
– Tudja, azért szeretik Artúrt, mert neki mindegy volt, hogy pufajkás, vagy csizmás a beteg, ő csak a beteget látta. A szenvedőt…
Ő maga hozta a három kávét.
– Igen, az élet – folytatja a cukrot bontogatva a papírból. – A város felnőtt, nagykorú lett. A gyerekek is felnőttek. A fiam, a Pali gyerek mérnök Dunaújvárosban, Zsuzsa lányom Pesten balettmester és tervező. Mi meg Bójával megöregedtünk. De azért még tudok dolgozni. Mondtam is, nem megyek pihenni. Nekem a munka kell. Megengedték, hogy napi két órát működjem a rendelőintézetben.
– Előkerülhetnek a horgászbotok ismét… – szólok közbe.
– Most már nem… Közben megszerettem a bélyeget. Nagy gyűjteményem van. Az megnyugtat… A botokat már nem hozom le a padlásról…
Lekísér a kanyarig. A mellvédnél megállunk még, a várost nézzük. Pécset. S itt mondja el vallomását az öreg orvos arról az új városról, az ő városáról, amelynek születésénél statisztált.
– Hívtak, menjek vissza Pestre. Nem megyek. Én már Dunaújvárosban maradok örökre. Mert szép város… Én nagyon, nagyon megszerettem..

Illés Sándor

Felhasznált képek:
Dunaújvárosi Hírlap archívum
Intercisa Múzeum képarchívum
József Attila Könyvtár

Dunaujvaros