Bemutatkozás helyett    
Világéletemben szerettem kertészkedni. Ez a hobby kora ifjúságomtól végigkísért. Rózsákat nevelni, gyümölcsfát ápolni, ennél szebb, pihentetőbb foglalatosságot nem ismerek. Mégis, amikor 1973. május 11-én megkaptam az “obsitot”, nyugdíjba vonultam, elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy ezután már időmilliomos leszek, s annyi időt áldozhatok a rózsáimra, amennyit csak akarok. Hiszen számomra ez a kedvtelés azelőtt negyven éven át munka utáni időtöltés volt csupán, tenyérnyi kertben, és ott is csak nagy ritkán. Voltak azután évek, évtizedek, amikor el is szoktam a kerttől, nem jutott rá időm. Éveken át hajnalban keltem – mindig korán kelő voltam -, legtöbbször késő este vetődtem haza. Ha nagynéha előfordult, hogy korábban végeztem, a feleségem rémült pillantással azt kérdezte: csak nem vagy beteg? Nem szoktál te ilyen korán hazajönni.
Féltem a nyugdíjtól, nem szívesen búcsúztam. Pedig a búcsúztatás szép volt. Munkámat a nép állama megbecsülte, elismerte. Azt is tudtam, hogy a természet törvényével nem lehet szembehelyezkedni. Ha eljön az idő, búcsúzni kell szakmától, hivatástól, ha nem is teljesen. Új életszakasz következik az ember életében. Kert, rózsák, emlékezés. Tűnődés régmúlt dolgokon, hogyan is éltem, megtettem-e mindent, amit tehettem, mit tettem rosszul és jól, mit tennék, ha újra kezdhetném.
Nyugodt szívvel mondhatom: ha újra kezdhetném, ugyanígy élnék. Két esztendő óta, mióta a Fejér megyei Tanács elnökeként nyugdíjba mentem, sokszor végiggondoltam mozgalmas, eseményekben gazdag, olykor izgalmas életem egy-egy mozzanatát, mely végül is írásra késztetett.
Azon is gondolkoztam, talán jobban megfelelne írásom címének: “Évtizedek a közszolgálatban”, hiszen a felszabadulástól napjainkig, kisebb-nagyobb beosztásokban, a köz szolgálatában álltam.
Mégis a naplót választottam. Talán nem annyira hivatalos. Én ugyanis soha nem szerettem a merev, hivatalos formaságokat. Írásomban életem egy-egy számomra kiváltképp emlékezetes élményét, a munkám során elért eredményeket és kudarcokat, ezek gondolati, érzelmi hátterét gyűjtöttem össze. Különösen a felszabadulás utáni évekből. Igaz, a korábbi időkről is lenne mondanivalóm, hiszen 1930 óta veszek részt a munkásmozgalomban. Tizennégy évig dolgoztam ipari munkásként, majd pedig gyári kistisztviselő voltam. 1945 nyarán, a Hofherr-gyári kommunisták javaslatára, Kispest megyei város polgármester-helyettes főjegyzőjének választottak.


a Ferihegyi repülőtérre vezető út az Üllői út felé nézve. Bal oldalon Kispest szélső házai, középen a Határ csárda két melléképülete, jobb oldalon a vámház. 1944. /fortepan

Ezt követően dolgoztam vezérigazgatói beosztásban. Egy ideig az OTSB (Országos Testnevelési és Sportbizottság) elnökhelyettesi tisztségében tevékenykedtem, majd pedig minisztériumi osztályvezetőként, közben 1950-ben a tanácsi szervezet létrejöttétől kezdve városi tanácstagnak választottak meg. Húsz évig voltam tanácselnök, előbb városi, később megyei beosztásban. Annak, hogy a Dunaújvárosban eltöltött időkből merítettem mondanivalóm javát, elsősorban az az oka, hogy ott, hazánk első szocialista városában 14 évig – életem legszebb szakaszában – voltam a városi tanács elnöke. E közel másfél évtized alatt gyakran voltak derűs perceim is, amelyekre szívesen emlékszem vissza. Felidézésükre viszonylag nagy teret szenteltem.
1911-ben, Budapesten születtem. Apám szabósegéd volt a Neumann cégnél, édesanyám varrónő. Szoba-konyhás lakásban laktunk a Józsefváros szívében, a Mária Terézia téren, ma Horváth Mihály tér a neve. Hárman voltunk testvérek, három fiú, én a legidősebb közöttük. Első emlékképeimen anyámat látom. Hallom a varrógép finom zúgását, amelynek a hangjára reggel felébredtünk, este pedig álomba duruzsolt bennünket. A poros térre is emlékszem, ott még az akácfák is fulladoztak a porban. Magas templomtornyot is látok, aminek hegye az égig ért. Másra nem is emlékszem, hiszen korán elkerültünk innét, alig múltam hároméves.


Baross utca a Horváth Mihály (Mária Terézia) térnél, Szent József-plébániatemplom. A felvétel 1896 körül készült. 
Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.090 /fortepan

Amikor kitört a háború, apámat katonának vitték, egyenest a frontra. Anyám ott maradt a két gyerekkel – kisebbik öcsém akkor még nem született meg -, a legnagyobb kilátástalanságban. Később, amikor anyám megbetegedett, még nehezebb lett a sorsunk. A sok görnyedés a varrógép fölött, no meg a hiányos táplálkozás, az a szegénység, amit csak az ért meg, aki maga is szoba-konyhás lakásban, szűkös viszonyok között élt, megtámadta a tüdejét. Egyedüli megoldásnak – mint később, évek múltán annyiszor elmondta – a vidékre költözés látszott. Föladtuk hát a lakást, és elindultunk mind a hárman Alsólendvára. Jó volt a falusi levegő, sok tejet ittunk, de anyám nagyon nehezen tudott úrrá lenni betegsége, a tüdőcsúcshurut felett. Négyévi távollét után, amikor már alig-alig emlékeztem rá, 1918 őszén apám is hazajött az orosz frontról, ahol végig mint közlegény szolgált. Nagy volt az öröm. Aztán édesanyám hamarosan megmondta apámnak, hogy ő bizony már a sírhelyet is kinézte magának a lendvai temetőben, oda temessék, ő úgyis meghal rövidesen.
Máig sem tudom, hogyan és miképpen történt, hiszen orvos nagyon ritkán fordult meg a háznál, de anyám állapota, attól kezdve, hogy apám hazajött, javulni kezdett. 1919 tavaszára anyám valósággal megszépült, kivirult, már nevetni is tudott, olyan volt, mint lánykori fényképein, amikor Érsekújvárról Pestre fölkerült és apámmal nem sokkal ezután megismerkedett. Csak akkor fordult rosszra a kedve, amikor – pár nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után – apám megint elköszönt, beállt a Vörös Hadseregbe. Nem emlékszem, hogy sírt volna anyám. De ettől az időtől kezdve újból ott láttam az arcán a féltés okozta feszültséget, az aggódást, a várakozást, amitől se éjjele, se nappala nem volt. Türelmesen tudott várni, az biztos. Apám, leszerelt vöröskatonaként, nyár végére hazatért, s azt mondta, nem is megy el többé, ha csak nem viszik.

Szerencsés tanoncévek    
Röviddel ezután Alsólendváról elköltöztünk Lentibe, apám szülőfalujába. Ott nyilván nagyobb biztonságban érezte magát. Volt egy kis vertfalú házunk, mellette kicsi konyhakert, volt két kecskénk, apám iparengedélyt váltott, anyám volt a segítsége, később azután én is, amikor inaskorba serdültem. Addig azonban nyaranként Jóska öcsémmel együtt eljártunk mezei munkára csépléskor a cséplőgép mellé töreket hordani. Kaptunk egy véka búzát vagy rozsot, azzal etettük otthon a csirkéket.
Inaséveimben – bátran mondhatom – szerencsésebb voltam, mint legtöbb tanonctársam. Én ugyanis odahaza tanulhattam ki a szakmámat, apámtól, akinek szájából – elmondhatom a költővel – “szép volt az igaz”.
Nem is lett volna nagyobb baj, ha ki nem derül, hogy apám vöröskatona volt tizenkilencben. Ettől kezdve csendőri felügyelet alatt állt, ami egyenlő volt az állandó zaklatással. Az üldöztetés állandó bizonytalansága mellett azonban korán megismertük annak okát is. Mert apám, amikor már odáig cseperedtem, hogy fel tudtam fogni, munka közben mindent elmondott, amit ő tudott, a munkásmozgalomról, ahogyan ő mondta, “az eszméről”, amely a szegény embert kivezeti majd a kizsákmányolás világából, persze ez nem megy magától, harcban kell megvédeni jogainkat, harcolni kell, amíg csak el nem jön az új világ, de még azután is. Hogyan kell harcolni? – kérdeztem sokszor, mert foglalkoztatott ez a kérdés. A munkásnak harcolni kell – mondta apám – az egész életével, a tisztességével, a két karjával, és úgy, hogy szervezkedik, egyesíti az erejét munkástársai erejével.

A mostoha főváros    


látkép a Királyi Palotával az Erzsébet híddal és a Dunával a Belgrád (Ferenc József) rakpartról. 1930. /fortepan

Tizenkilenc éves koromban, 1930-ban, nem sokkal azután, hogy a segédlevelet megszereztem, elhatároztam, hogy szerencsét próbálok Budapesten. Anyám, szegény, nehezen engedett utamra. Váltig azt mondogatta, meglennénk idehaza veled együtt, kisfiam. Amikor látta: nem tud marasztalni, csöndesen beletörődött, “legyen úgy, ahogy elgondoltad”. Ami azt illeti, nehezemre, esett útra kelni. Tudtam, éreztem, hogy a szülői ház féltő gondoskodása nélkül nekem nagyon nehéz lesz. S az otthont anyám jelentette elsősorban. Édesanyám nagyon jó asszony volt. Szerette a rendet, minket is rendre nevelt. Becsületességre. Rendben tartotta a családot, pedig ez nem volt könnyű, hiszen három fiúgyerekről kellett gondoskodnia. Akkor már süvölvény gyerek volt Kálmán öcsém is (ma a VOLÁN Tröszt vezérigazgatója). Apámtól azt az útravalót kaptam, hogy Pestre érkezésem után iratkozzam be a szakszervezetbe. Ezt a tanácsát meg is fogadtam. Beléptem a Férfiszabók Szakszervezetébe. Innen számítom a munkásmozgalomban eltöltött évek kezdetét.
Abban az időszakban nagyon nehéz volt elhelyezkedni: a nagy világgazdasági válság éveiben én is sokszor voltam állás nélkül, holott a szakmát rendesen megtanultam, szerettem is dolgozni. Mégis előfordult, hogy alig tudtam kifizetni a Viola utcai albérletet, távoli rokonaimnál, akik maguk is nehezen éltek. Különböző kisiparosoknál dolgoztam, némelyiknek már a nevére sem emlékszem. Többen közülük tönkrementek, kénytelenek voltak feladni az ipart, a boltot, a műhelyt bezárni, ami érthető, hiszen az idő tájt kevesen csináltattak új ruhát.
A szakszervezetbe rendszeresen eljártam, ismerősökre, barátokra tettem szert. Mivel más társaságom nem volt, ottani szaktársaimmal vitattuk meg helyzetünket – ami cseppet sem volt rózsás -, a kilátásokat, vajon mikor érjük meg, hogy véget ér a munkanélküliség nyomorúsággal teli időszaka?
Tőlük hallottam először Európa és a nagyvilág szakszervezeti mozgalmáról, általuk kerültem egy áramkörbe a harmincas évek európai munkásmozgalmának eseményeivel. Talán mondanom sem kell, milyen hatással volt mindez szemléletem, felfogásom, kommunista meggyőződésem alakulására. Ez a kapcsolat azonban nem tudott megmenteni sem engem, sem másokat a krajcáros megélhetési gondoktól, a munkanélküliségtől, a teljes létbizonytalanságtól, amelyben akkor éltem. A vége csak az lett a dolognak, hogy búcsút kellett mondanom a fővárosnak, amely nem fogadott be, nem adott munkát, kenyeret. Visszamentem a szülői házba, hazautaztam Lentibe.

Dr. Bődy és a baloldali kör    
Odahaza rövidesen tapasztalhattam: faluhelyen sem jobb a helyzet, mint városon, a dolgozó emberek ott is épp úgy ki vannak szolgáltatva a Horthy-fasizmus terrorjának, amely a szólásszabadság minimumát sem képes elviselni. Nem sokkal hazatérésem után meghívtak az iparoskörbe, mondanám el, mit tapasztaltam Budapesten. Természetesen főként a baloldali mozgalmakról beszéltem, az ezzel kapcsolatos élményeimet mondtam el, ismertetve a szakszervezeti mozgalom harcait, eseményeit. Ettől kezdve a falu vezetőinek szemében “lázító” voltam, csakhamar csendőri felügyelet alá kerültem, most már apámmal együtt rendszeresen jelentkeznünk kellett a csendőrőrsön. Jó ideig csöndben kellett maradnunk. Igaz, ez a “csönd” azt jelentette, hogy barátainkkal együtt rendszeresen hallgattuk a moszkvai rádió magyar adásait. E célból rendszeresen összejöttünk Ligeti Dezső cipőfelsőrész-készítő, egykori vöröskatona, szervezett munkás lakásán, aki sokat segített és tanított engem. Ott ismertem meg többek között leendő apósomat, Weisz Aladár péket, akit később, a negyvenes évek elején 1919-es magatartása, továbbá rendszerellenes izgatás címén a zalaegerszegi internálótáborba internáltak. Az elszenvedett kínzások közben mindkét veséje tönkrement. Emiatt halt meg élete delén, 1943-ban.
A lenti iparoskörbe a csendőri megfigyelés alatt is rendszeresen eljártunk apámmal. Úgy látszott, a helyi iparosság körében némi tekintélyt szereztünk, mert egy idő után engem választottak a kör jegyzőjének. Ballá Istvánnal, Ligeti Dezsővel, Németh Józseffel és apámmal itt alakítottuk meg a helyi baloldali kört, nem gondolván, hogy ennek már súlyosabb következményei lesznek. A baloldali kör megalakítása után nem sokkal megkezdődtek nálunk is a rendszeres házkutatások. Állandó zaklatottságban éltünk. Most már nem várták meg, hogy mi jelentkezzünk, a legváratlanabb időpontban zörgettek ránk a csendőrök. A járási főszolgabíró, dr. Bődy – a csendőrnyomozó alosztály jelentései alapján – felfüggesztett engem az ipartestület jegyzője tisztségéből azon a jogcímen, hogy ezzel a “kommunista agitációt megakadályozzák”. Családom és jómagam nemkívánatos személyeknek nyilváníttattunk, olyannyira, hogy 1939 végén nyomatékosan a figyelmünkbe ajánlották: jobb lesz, ha elhagyjuk a községet. Helyzetünk így teljesen tarthatatlanná vált. Még az is gyanús lett a helyi csendőrség szemében, aki munkát hozott nekünk. Mit volt mit tenni: 1940-ben szüleimmel együtt Pesterzsébetre költöztünk. Mivel azonban az ottani lakásban kicsi volt a hely, én nagybátyámnál, Thunhardt Antalnál, Kispesten találtam otthonra. Nagybátyám a Tanácsköztársaság idején termelési biztos volt. Ö vette kézbe további forradalmi “iskoláztatásomat”


Lánchíd a pesti hídfőtől nézve. 1940. /fortepan

Újból Budapesten    
Mint a hozzám hasonló munkások közül igen sokan, én is mindenképpen szerettem volna tovább tanulni. Amikor látóköröm szélesedett, már egyre kevesebbet érőnek tartottam a tanonciskola nyújtotta ismereteket. Sajnos azonban anyagi lehetőségeim híján nem futotta többre, mint a négy polgári elvégzésére, erre is a munka mellett, már felnőttkoromban, magánúton. Nagy szerencsének bizonyult később ez is. Mert a szabómesterségben nem tudtam elhelyezkedni még 1940-ben sem. Egyetlen lehetőség kínálkozott. A kispesti Hofherr- és Schrantz-gyárban bérelszámolót kerestek. Ezt az állást pályáztam meg. Tekintettel polgári iskolai végzettségemre, sikerült is elnyernem. Belépésem után néhány héttel azonban behívattak a gyári katonai parancsnokságra, ahol közölték velem, hogy a Zala megyéből utánam küldött anyagok alapján rendőri felügyelet alá helyeztek, ezért rendszeresen jelentkeznem kell az üzem katonai parancsnokságán. A hírnek egyáltalán nem örültem. Nem gondoltam akkor még, hogy ezek az utánam küldött iratok szolgálnak “ajánlólevélként” számomra a kispesti, ezen belül a Hofherr-gyári munkásmozgalomba.
Éppen a katonai parancsnokságon ismerkedtem meg ugyanis azokkal az elvtársaimmal, akiknek, mint nekem, ugyancsak hétről hétre jelentkezniük kellett. Ott találkoztam először Zsofinyecz Mihállyal, Mekis Józseffel, Novotni Antallal, Kuderna Jánossal, Szalay (Permutter) Imrével, Csapó Lászlóval, Krassalkovich Mátyással és még többekkel. Hamar megértettük egymást. Amikor kifejeztem azt a szándékomat, hogy szívesen vállalnék illegális munkát, fokozatosan bevontak először a kommunista röplapok, majd később az illegális Szabad Nép, a párt lapjának terjesztésébe. Részt vettem továbbá a Vörös Segély munkájában amellett, hogy amennyire anyagi helyzetem ezt lehetővé tette, magam is segíteni igyekeztem a lebukottak hozzátartozóit. Természetszerűleg ez együtt járt azzal, hogy rendszeresen eljártam illegális összejövetelekre.
Szeretném elkerülni a látszatát is annak, hogy az olvasó előtt a szerénytelenség hibájába essem. A magam részéről nem tettem mást, mint amire apám tanított, amit a meggyőződésem követelt. Mert mindig eszerint igyekeztem élni, nehéz időkben is, abban a szilárd meggyőződésben, hogy a szocializmus eszméje előbb-utóbb győzelmet arat hazánkban. Tettem, amivel megbíztak, legjobb lelkiismeretem, tudásom szerint, példaképeim pedig azok az idősebb elvtársaim voltak, akik kommunista szerénységgel hallgattak, amikor saját érdemeikről volt szó, és inkább másokat dicsértek. Érdemekre én sem hivatkoztam soha. Ilyenkor, naplóírás közben azonban, amikor az ember sorról sorra szembenéz önmagával, az életével, úgy érzem, kikerülhetetlen az egyes életszakaszok bemutatása – ha másért nem, a későbbi fejlemények jobb megértése érdekében.


Budapesti Nemzetközi Vásár, háttérben a Sió tündér regéje szökőkút  1941. /fortepan

Bujkálásunk Sárikával    
1944 novemberében, Kálmán öcsémmel szinte egy időben, katonai behívót kaptam. Nem volt más hátra: mivel semmi szándékunk nem volt bevonulni, bujkálnunk kellett. A gyárban ezek után nem mutatkozhattam. Elvtársaim segítségével a fővárosban, különböző helyeken bujkáltunk, végül egy nyugaton szolgálatot teljesítő horthysta repülős főhadnagy, Prodam Guidó lakásán, a IX. kerületben, a Sobieski János utca 25-ben, az ottani haladó szellemű házmester segítsége révén. A lakásba hárman költöztünk be. Sárika, a feleségem, a származása miatt is bujkálni kényszerült. Családját Auschwitzba deportálták, apósom kivételével, akit, mint fentebb utaltam rá, a zalaegerszegi internálótáborban tartottak fogva. A rokonság nagy része Mauthausenbe került. Életük virágjában ott lelték szomorú halálukat, örök emlékeztető gyanánt a fasizmus poklára.
Attól kezdve, hogy Sárikát megismertem, nem volt fontosabb kötelességem annál, mint hogy őt az életem árán is megvédjem. Szerettem és szántam, bánatában igyekeztem mellette lenni, hiszen egyedül maradt a világban, ki óvta volna, ha én sem? Még odabenn a Hofherrban, a katonai parancsnokság egyik tisztviselőnője révén – akivel hetenként rendszerint összetalálkoztam az irodán, amikor jelentkeznem kellett mint rf-esnek (rendőri felügyeletes) – sikerült neki is mint több elvtársamnak hamis papírokat, fényképes hadiüzemi, munkáltató igazolványt szereznem, majd amikor összekerültünk, az én nevem is adhatott neki valami védelmet. Azokban a vészterhes időkben nekem is szükségem volt támaszra, ezt benne találtam meg egész életemre szólóan. Vigyáztam rá, és ebben a szüleim is segítettek. Néhány hónapig náluk, Erzsébeten, a Szabó-telepi lakásban lakott, csak amikor már nekem is bujkálnom kellett és haza nem mehettem mint katonaszökevény, akkor hagyta ott a biztosnak látszó menedéket; ha élni nem sikerül együtt, akkor majd együtt halunk. Női szabó mestersége volt, de akkor már ő sem dolgozhatott a szakmájában. Egy repülős főhadnagy elhagyott lakásán, amitől a házmester sikeresen távol tartotta a sűrűn razziázó nyilas banditákat, számoltuk a perceket is, mikor érnek már ide az oroszok, és ugyan megérjük-e élve a felszabadulást.
Nem bírtuk ki végig a lakásban. Amikor már az onnét kiáltásnyira levő István Kórháznál, a Nagyvárad téren állt a front, s a lakásba a nyilasok többször belőttek, le kellett mennünk a pincébe, amelynek egyik rejtett zugában bújtunk meg. A betört pinceablakon át lestük a futó lábakat, hallottuk, amint a nyilasok a razzián elfogott emberek csoportjait az Üllői út túlsó felén álló Ludovika Akadémia épülete felé terelik, ott lőtték halomra őket. És hallottuk – amíg élek nem felejtem el azt a kiáltást – az első orosz nyelvű mondatot, amit a Sobieski János utca végében egy kiskatona elkiáltott:
“A hazáért, Sztálinért, előre!” A pinceablakon át puha szárú csizmás lábak rohanását láttuk, hosszú géppuskasorozatok csattantak, s amikor egy pillanatra kinéztem, láttam, amint fedetlen mellel, az utca teljes szélességében rohamoz a szovjet gyalogság.
Így szabadultunk fel.


a Királyi Palota Hunyadi udvara, Mátyás király kút és az Oroszlános kapu. 1945. /fortepan

Ki vigye a táskát?    
Közéleti tevékenységem 1945. január 6-án, Kispesten, a Hofherr-gyárban kezdődött. A gyári dolgozók bizalmából – nyomban a szovjet csapatok bejövetele után – az üzemi bizottság titkára s az igazoló bizottság elnöke lettem. Az üzemi bizottságban együtt dolgoztam Szamosi (Schwarzbuchler) Istvánnal, Zsofinyecz Mihállyal, a későbbi kohó- és gépipari miniszterrel, Földi Vilmossal, Murai Istvánnal és másokkal.
Az újjáépítés első hónapjait, éveit sokszor, sokan megírták. Itt ezúttal csak arra szeretnék utalni, hogy számomra idősebb elvtársaim útmutatása, a mellettük végzett munka egész életre szóló iskolának bizonyult. Mit tanultam tőlük? Talán mindenekelőtt a munkásosztály ügyének odaadó szolgálatát, azt, hogy egyéni életemet úgy igyekezzem alárendelni a mozgalomnak, amint azt ők tették. Soha ne féljek megfogni a munka nehezebbik végét, s amennyire erőm, képességem engedi, mindenkor tudjak példát mutatni életvitelben, munkaszeretetben azoknak, akik korom és tapasztalataim miatt felnéznek rám, vagy hajlandóságot mutatnak erre, netalán tőlem várnak cselekvésfedezetet a kimondott szavakra.
Akkoriban a esőstől jelentkező, azonnali intézkedést igénylő tennivalók özönében gyorsan, határozottan kellett dönteni, a felelősség áthárításáról szó sem lehetett. Csodálkoztam eleinte: hol tanulták ezt a minden bürokráciától mentes, legtöbbször “csak” a józan észre, a proletár “hatodik érzékre” hagyatkozó munkastílust idősebb elvtársaim? Honnan az erejük ahhoz, hogy ha erre szükség volt, három helyett is dolgozzanak, holott ugyanazokban a nélkülözésekben volt részük, mint munkatársaiknak? Hogyan tudták ennyire megőrizni puritánságukat, amellyel bölcsen el tudták kerülni azokat a buktatókat, amelyek bizonyos tisztségekben később annyi társunkat félrevitték?
Erejük forrása – könnyű volt ezt felismerni – osztályhűségükben rejlett. Az ügyük igazságába vetett hit, politikai meggyőződésük tette fáradhatatlanná őket, amely az újjászületett magyar munkásmozgalomnak ezt az időszakát annyira felejthetetlenné tette számomra is.


Rákosi Mátyás az 1945-ös nemzetgyűlési választások idején. 1945. /fortepan

A Hofherr-gyártól – ha nem is véglegesen – néhány hónap után búcsút kellett vennem. A Magyar Kommunista Párt jelöltjeként, 1945 májusában a kispesti városházára kerültem. Polyák János, az MKP kispesti városi bizottságának titkára behívott a pártbizottságra. Közölte velem a pártközi megállapodás alapján született párthatározatot, miszerint én leszek a város polgármester-helyettes főjegyzője. Nagyon meglepett ez a megtisztelő megbízatás. Igent kellett mondanom, bár az első pillanattól kezdve féltem a feladat nagyságától. Egyáltalán nem voltam biztos benne, vajon eleget tudok-e tenni a felelősségteljes megbízatásnak.
Nehezen, nagy fájdalommal szakadtam el azoktól az elvtársaktól, barátaimtól, akikkel a gyárban az illegális időktől kezdve együtt dolgoztam. A városházára nagy megilletődéssel léptem be. Magamfajta emberrel régen itt szóba se igen álltak. Éreztem a felelősséget, és azt, hogy sok-sok nehézséggel kell majd itt megbirkóznom. Akkor még nem gondoltam, hogy három és fél évet töltök el itt. Ez idő alatt két ízben néhány hónapig nekem kellett ellátnom a polgármesteri teendőket is.
Az első napot soha nem felejtem el. Azután, hogy sikerült a koalíciós pártoknak megegyezni, sor került a képviselőtestületben megválasztásomra. Ez az esti órákban zajlott le.
Másnap reggel, amikor munkába mentem, a portás kérdésére közöltem, hogy én vagyok az új polgármester-helyettes főjegyző. Mélyen meghajolt előttem, és kérte az aktatáskámat. Amikor rettentő zavaromban ezt elhárítottam, közölte velem, hogy a felszabadulás előtti elődöm után mindig ő vitte a táskát. Ez a szellem, ilyen légkör fogadott nagyrészt az irodákban, a régi tisztviselők körében is. Egyedüli társnak Petri Miklós szociáldemokrata polgármester látszott, akivel jó együttműködést sikerült kialakítani. Sajnos rövid idő után lemondott tisztségéről. Helyére Barai Gyula került.


Társadalmi munkások Kispesten 1945-ben

A kispesti gondok között elsőnek jelentkezett a hihetetlen bürokrácia, melynek csakhamar egyik szenvedő alanya lettem. Abban az időben fontos feladatunk volt, hogy a feketézőket közmunkára fogjuk. A bürokrácia nagyobb dicsőségére saját beosztottaim engem is megidéztek. Igen dühös voltam, de minden nyugtatás és lebeszélés ellenére megjelentem az idézésben feltüntetett helyen és időben. Beálltam a sorba, ahol csakhamar észrevették, hogy én is a közmunkások között várakozom. Amikor sorra kerültem, meghívtam a szobámba az illetékes tisztviselőt, akinek öt perc “eligazítást” tartottam. Barátaim és elvtársaim még sokáig húztak ezzel az esettel. De hát mit tehettem: el kellett szenvednem saját apparátusunk gyengeségét. Azzal vigasztaltam magam: nem én vagyok az első, sem az utolsó, aki ennek ki van téve. Bár ez lett volna a bürokrácia legnagyobb vétke! Sajnos azonban számos más bürokratikus jelenség nehezítette a munkát, s amikor az egyiket leküzdöttük, ott volt a másik, amin túl kellett jutnunk.
Olyan esetek is tarkították munkásságomat, amilyen a következő volt. Meghirdettük fogadónapjaimat, melyen nagy számban jelentek meg kispestiek, hisz probléma, panasz volt elég. Soha nem felejtem el 1946 januárjának azt a délutánját, amikor jóval fagypont alatt volt a hőmérséklet, és az utolsó panaszost fogadtam. Úgy öt óra tájban végeztünk, és már elköszöntünk egymástól. Örültem, hogy megnyugtattam ügyfelemet, aki néhány perc múlva visszajött, és közölte, hogy az előszobából ellopták a télikabátját. Most hogy menjen haza kiskabátban a város másik végébe ebben a nagy hidegben. Másnap vettem neki egy kabátot, amire persze nem volt költségvetési fedezetem. De meg kellett tennem, mert az illető egy szegény kibombázott gyári munkás volt.
Munkámat nagyon megnehezítette, hogy a feketézés, a visszaélések elleni harcot a városházán belül is meg kellett vívni. Visszaemlékszem például Krizmanics Lujzára, aki ránézvést maga volt a tisztakezű becsületesség, és első látásra mindenkiben bizalmat ébresztett. Olyannyira, hogy rábíztuk a Nemzetközi Vöröskereszt élelmiszer- és ruhaküldeményeinek kezelését. Abban az időben, mint köztudott, nagy kincs volt egy kiló cukor vagy egy doboz kakaó. Ha százannyi lett volna belőle, akkor sem jutott volna mindenkinek. Vigyázni kellett minden cseppjére. Tudták ezt a feketézők is, mint ahogyan – szerencsére rövid idő múlva rájöttünk – tudta Krizmanics Lujza is, aki a saját hasznára igyekezett felhasználni a küldeményeket. Jó részüket eladta, vagy manipulált velük. Amikor megtudtam ezt, azonnal őrizetbe vetettem, bíróság ítélkezett felette.
Sajnos, nem ez volt az egyedüli ilyen eset Kispesten. Le kellett tartóztatnunk egy Pfeiffer nevű embert, aki a közellátás céljára nagynehezen megszerzett élelmiszerből több vagon lisztet és cukrot adott el feketén a maga zsebére. Az ilyen és ehhez hasonló esetekről részletesen beszámolt a helyi sajtó, a Kispest Népe, amelynek szerkesztő bizottságába engem is beválasztottak. Sikerült is olyan közhangulatot kialakítanunk a feketézők ellen, hogy akikre rábizonyosodott az élelmiszerekkel való manipulálás bűne, azoknak biztonságosabb volt a börtönben; a tömeg meglincselte volna őket.
Legfontosabb feladatunk ebben az időszakban a közellátási helyzet javítása, a járványos betegségek elleni küzdelem volt. Ehhez azonban mindenekelőtt a szétzilált közigazgatást kellett megszerveznünk.

Értékes küldemény    
Gondjainkat tetézte, hogy valamennyi “rázósabb” ügyet a képviselőtestületi ülés előtt pártközi értekezletekre kellett bevinni, az álláspontokat ott kellett egyeztetni, koordinálni, ami nagyon sok időt vett el. Sokszor a késő esti órákig elhúzódó értekezleteket tartottunk. Hozzáteszem, abban az időben a pártmegbeszélések és egyéb ülések a munkaidő után, este kezdődtek, ami egyebek között azt jelentette, hogy a magánéletre a szó szoros értelmében nem jutott idő. Nem emlékszem azonban, hogy emiatt bárki is háborgott volna, számunkra ez így volt természetes.
Legfőbb feladatként a kezdeti időszakban a romok eltakarítása, az élet megindítása állt előttünk. Ezen belül pedig két nagy feladatunk volt. Mindkettő megoldásában Zamercev tábornok, Budapest akkori városparancsnoka sietett segítségünkre.
A közellátás helyzetének javításában kezdettől fogva nagy segítséget kaptunk Zamercev tábornoktól. Soha nem felejtem el azokat az időket, amit munkában együtt töltöttünk Zamercevvel. Amikor az első öt vagon krumplihoz hozzásegített bennünket, az értékes küldeményt valóságos diadalmenet közepette vontattuk be a Hofherr-gyár udvarára. Ünnep volt az a nap, a gyári dolgozók ünnepe, hiszen akkor már hónapok óta nem lehetett krumplihoz jutni egész Kispesten.
Súlyos gondjaink voltak a közegészségügyi problémák miatt is. Az egyik alkalommal például, amikor rendelőintézetünk gipszhiány miatt a törött végtagokat nem tudta rögzíteni, Zamercev tábornoknak elpanaszoltam bajunkat – s intézkedésére néhány órával ezután megkaptuk a gipszet.
Sorolhatnám a kapott segítséget, amelyekre mindig hálával gondolok. Megtiszteltetés számomra az, hogy nemrég megjelent emlékirataiban Zamercev tábornok a mi együttműködésünkről is megemlékezett. S az is papírra kívánkozik, hogy amikor több mint 10 évvel később Zamercev Budapest vendégeként Magyarországon járt, már Dunaújvárosban találkoztunk össze. Vendégemet, akitől első pisztolyomat is kaptam, megkülönböztetett tisztelettel fogadtam, hisz benne felszabadítóink képviselőjét, nagy barátunkat és segítőnket üdvözölhettem.


Az első szovjet hősi emlékmű Kispesten; társadalmi munkában épült

Első gyerekünk    
1945 tele nagy gondot hozott. Szülőotthonunkból – amit tüzelőhiány miatt nem tudtunk fűteni – riasztó hírek érkeztek. Nem volt más megoldás, mint a dolgozókhoz fordulni. A város szociáldemokrata polgármesterével felkerestük a dorogi bányászokat, elmondtuk nekik, hogy szülőotthonunknak nincs fűtőanyaga. Végül a tőkés bányaigazgató hozzájárulásával abban állapodtunk meg: ha kibányásszuk a szenet, vihetünk néhány vagonnal. Hazaérve vasárnapi bányaműszakra mozgósítottuk a város dolgozóit, ily módon bányásztunk néhány vagon szenet a dorogiakkal karöltve. A hazaszállítást szovjet katonai teherautók segítségével oldottuk meg.
Égett már a tűz a szülőotthon kályháiban, osztottunk krumplit nem egyszer, jól haladt, egyre nagyobb lendületet vett a romok eltakarítása, az új élet építése. Új munkakörömben kezdtem otthonosan mozogni, munkám határozottan tetszett, érdekelt, lekötött. A tél vége felé jártunk, melegebben sütött a nap, közeledett 1946 tavasza. A háború poklából kiszabadulván, derűsebben, boldogabban kezdtünk élni.
Még 1945 decemberében nagy öröm köszöntött be hozzánk: megszületett első gyermekünk, Judit. Nehéz időben jött a világra szegényke, amikor sokszor leküzdhetetlen akadályokba ütközött az is, hogy napjában egyszer jóllakjék az ember. Máig is mardos a lelkiismeret, pedig nem tehettünk róla, hogy nem tudtuk neki megadni, amit kellett volna. Csöpp szervezete leromlott, 1946. március elején kórházba került. Megállapítható betegsége nem volt. Az orvosok azt mondták, vitaminhiányban szenved. Nehéz szívvel hagytuk ott a kórházban, pár nap múlva mentünk őt látogatni. Az ügyeletes apácanővér megkérdezte, kit keresünk? Tapolczai Jutkát jöttünk meglátogatni – mondtam. A Jutkát? – kérdezte – kinn van már a hullakamrában.
Hiába szoktuk meg a halált a háború, az ostrom idején. Erre a hírre minden összetört bennünk. Még nem volt négyhónapos, amikor itthagyott minket. Élénkszemű kislány volt. Már megismert mindkettőnket, ha fölé hajoltunk. Kis arcát most is látom, elszorul a szívem. Kislányom békében született, mégis a háború halottja lett. Távozása el nem múló bánatot okozott nekünk.
A munka volt az egyedüli orvosság nagy bánatunkra.
Hosszúra nyúlna a számomra mindig emlékezetes különböző társadalmi akciók leírása, melyekkel jelentős politikai sikert is arattunk. Néhányat közülük megemlítek: a kispest-lajosmizsei vasút megindítása, az újjáépítési versenyek, a községpolitikai célkitűzések megvalósítása. Játszótereket építettünk, a Vas Gereben utcai büdös árkot befedtük, melynek munkálatait Házi Árpád Pest megyei kommunista alispán jelenlétében indítottuk el. Ezt követte a kispesti újjáépítési kiállítás, melyet az ország vezetői, a pártok főtitkárai és állami vezetői is megtekintettek. A kiállítás – amelyért az első kitüntetést kaptam – nagyszerű eredményeket tükrözött, és a munkások hősi erőfeszítéseit mutatta.
Amit akkor csináltunk, méltó megvalósítása volt azoknak a várospolitikai célkitűzéseknek, amelyért a mártírhalált halt bátor kommunista, dr. Jahn Ferenc orvos, a kispesti városi képviselőtestületben munkálkodott. Mindig büszkeséggel gondolok vissza ezekre a napokra, és örülök annak, hogy részese lehettem e nagyszerű munkának.
A várospolitikai tevékenység azonban nem ment simán. Göröngyös úton haladtunk. Különösen bonyolulttá tették munkánkat a két munkáspárt külön értekezletei, amelyeket a Szociáldemokrata Párt jobboldalához tartozó vitapartnereink mesterséges akadályokkal nehezítettek! Jellemző ennek a korszaknak harcaira az egyik szociáldemokrata pártnap után kialakult helyzet, amikor Szélig Imrével az élen felvonultatták a tömeget a városháza elé. A szovjet katonai parancsnokság épülete előtt egyesek kommunistaellenes jelszavakat kiabálva haladtak, és követelték, hogy a kommunista vezetők távozzanak a városházáról. A szovjet városparancsnok fasiszta tüntetésnek vélte a felvonulást, majd szerencsére felismerte az élen haladó jobboldali szociáldemokrata vezetőket. Ezek után kommunista nagygyűlést rendeztünk a városháza előtt, ahol Rajk László több mint 10 000 ember előtt a munkásegység fontosságára hívta fel a figyelmet. Elítélte az egységet veszélyeztetőket. A nagygyűlés kitűnő hangulatot teremtett, és elősegítette az egészségesebb légkör kialakítását.

Puskás Öcsi    
Szerteágazó feladataim között igyekeztem segíteni a kispesti sportélet fellendítését. Bekapcsolódtam a Kispesti Atlétikai Klub életébe. E munka során egyik káderem volt a Kispesti Atlétikai Klub edzője, idősebb Puskás (Purczeld) Ferenc és fia, a város kedvelt Puskás Öcsije, aki tehetségével sok nagy sportsikert szerzett a futball világában. De emlékezetes marad számomra az a fegyelmi ügy is, amit Öcsi ellen kellett lefolytatni. Öcsit a városházán kézbesítőnek alkalmaztuk. Adóíveket és felszólításokat kellett neki kézbesítenie. Ö azonban ennek csak részben tett eleget, ezért osztályvezetője fegyelmi megindítását javasolta. A kihallgatás során azzal védekezett, sajnálta az embereket, ezért a szegényebbeknek nem kézbesítette ki a felszólítást. Helyette inkább elment labdát rúgni, amit viszont nagyon tudott.


Puskás (Kispest) ballal kapura lő, mögötte Balogh II. (Újpest). 1949. /fortepan

Sporttevékenységemhez tartozik, hogy a későbbiek során nekem, a Kispesti Atlétikai Klub elnökének kellett végrehajtani a Kispestnek a Honvéd Sport Egyesületbe való beolvadását. Miután az illetékesek úgy döntöttek, megalakítottuk a Honvéd Sport Egyesületet és annak NB I-es csapatát. Az is a képhez tartozik, hogy nem mindenki tapsolt, amikor felvetettük ezt a témát. Nem volt könnyű Puskást, Bozsikot és társaikat katonaruhába öltöztetni. Végül az egyéni agitáció eredménnyel járt: az egész csapat “beöltözött”, s a Honvéd NB I-es csapataként játszott, azután, hogy megnyerte az 1949-1950-es nemzeti bajnokságot.
A Honvéd Sport Egyesület első elnökévé engem választottak. A Magyar Néphadsereg Központi Tiszti Házában tartottuk meg az alakuló ülést. Ugyanitt kaptam meg 20 évvel később, 1969. december 18-án az alapítók számára létesített arany jubileumi emlékplakettet.
Ebből az időszakból – annyi más között – még egy, számomra különösen becses emléket őrzök. Az 1947-es országgyűlési választáson Kispesten, a Magyar Kommunista Párt jelöltjeként országgyűlési képviselőnek jelöltek. Rövidesen azonban kiderült, hogy közalkalmazottat nem lehet törvényhozói tisztségbe megválasztani, így a jelöléstől visszaléptem. A bizalomnak ez a megnyilvánulása viszont végtelenül jólesett.
Kispesti polgármester-helyettes főjegyzői ténykedésem Nagy-Budapest kialakításával, 1948 nyarán szűnt meg. Most, 30 év után, hálával emlékezem vissza azokra az elvtársakra, akik munkámat segítették, élükön Polyák János, Hazai Jenő, Hidasi Ferenc és Váradi József párttitkárokkal. Visszagondolok Harmati Sándorra és Drapál Jánosra, hálás vagyok Hofherr-gyári barátaimnak, Zsofinyecz Mihálynak, Mekis Józsefnek, Földi Vilmosnak, Csató Lászlónak és még sok elvtársamnak, akik sokat segítettek közéleti tevékenységem első, nem könnyű időszakában.
A munkát idős Nyers Rezsőnek, most már a XIX. kerület elöljárójának adtam át. Engem a Fővárosi Vízművek vezér-igazgatójának neveztek ki.


Váci út 102. Fővárosi Vízművek Káposztásmegyeri Főtelepe, gépház. 1949. /fortepan

Vezeték a miniszter házáig    
Új beosztásomban, a Fővárosi Vízműveknél eleinte könnyű feladatnak véltem a munkát. Csak később döbbentem rá, hogy alaposan tévedtem. Tennivalóirn nagysága, az, hogy mennyi mindent várnak tőlem, akkor bontakozott ki előttem, amikor a Budapesti Pártbizottság munkatársai, majd Fodor Gyula alpolgármester, beiktatásom alkalmával körvonalazták előttem a Vízművek legközelebbi feladatait.
A párt célkitűzései között szerepelt az, hogy a Pest környéki munkásvárosokba és községekbe lehetőség szerint mielőbb be kell vezetni az egészséges ivóvizet. Óriási politikai horderejű ügy volt ez. Csak az tudja értékelni, aki ismerte Rákospalota, Soroksár, Pestlőrinc s a többi peremváros és község kólibacilussal fertőzött, ásott kútjait, amelyeknek jó részére hiába tették ki a táblát: “Ivásra nem alkalmas.” Nehezítette a munkát a vállalat összetétele, ami politikai értelemben nem volt kedvező. A dolgozók között ugyanis elég nagy számban voltak a fasiszta Nemzeti Munkaközpont egykori tagjai. Velük kellett biztosítani Nagy-Budapest vízellátását, közben pedig igen rövid idő alatt 13 peremvárosba és községbe a jó vizet bevezetni.
A munka hajrájában persze kisebb-nagyobb hibákat is elkövettünk. Az egyik Pest környéki településen az akkori Nemzeti Parasztpárt egyik volt miniszterének házáig fektettük le a csővezetéket. Tetézte a hibát, hogy ez csak az avatási ünnepség napján derült ki, amikor a Budapesti Pártbizottságra bejelentés érkezett: micsoda dolog, hogy a vizet is protekciós alapon mérik? A fejmosást, amire rászolgáltunk, persze megkaptuk. Az ünnepség szónoka én voltam. A joggal felháborodott egybegyűltek előtt bejelentettem, hogy a munkát nem fejeztük be, holnap tovább folytatjuk, amíg mindenhová elér a vezeték. Bejelentésemet nagy megnyugvással fogadták. Következett a nehezebb munka, az ígéret beváltása, a munka elvégzése és a további pénzügyi fedezet folyamatos biztosítása.
Itteni működésem során a csalódás, a szomorúság sem került el. Ilyen volt az az eset is, amikor közölték velem, hogy a Vízművek egyik pénzügyi dolgozója – a bérfizetés előtti napon – a dolgozók havi bérével külföldre szökött. A nyomozás során derült ki, hogy a szökevény Horthyék egyik pártfogoltja, a Nemzeti Munkaközpont egyik, a Vízműveknél meghúzódott vezetője volt.
A nehézségek, a gondok ellenére a párt által megszabott feladatok jó részét két év alatt megvalósítottuk. Hozzáteszem: a lakosság széles körű bevonásával. Ennek nagyszerű példáját Rákospalotán láttam.
Sándor Józseffel, a városi pártbizottság akkori első titkárával beszéltük meg a munka pontos menetrendjét. Ezután műszaki ütemtervet készítettünk az elvégzendő feladatokra. Biztosítottuk a szükséges anyagot, majd a párt mozgósította a lakosságot. Több ezren dolgoztak, ásták és fedték be a vízvezetéki árkot. Ily módon a tervezettnél hetekkel előbb elkészült a vízvezeték.
Következett az ünnepélyes átadás. Nem hiszem, hogy abban az időben lett volna lelkesebb ünnep Rákospalotán, mint amikor a Vízművek dolgozói nevében átadtam a vízvezeték-hálózatot a város lakosságának, megnyíltak a csapok, folyt az egészséges ivóvíz. A város lakói az egyik kerthelyiségben köszöntötték a Vízművek dolgozóit, akikkel együtt ünnepeltek.
Szép, örömteli napokat éltem át ezen a munkaterületen is. Sokszor kerültem nehéz helyzetekbe, különösen olyankor, amikor az immár 100 éves csővezetékek egymás után törtek el, vízhiányt, közlekedési akadályt is okozva a főváros különböző pontjain.

A szerencse kopogtat    
Némiképp vigasztal, hogy ma sincs ez másként, pedig hát azóta sok víz lefolyt a Dunán, s a technikai fejlődés is előrehaladt. Csőtörés mindig volt és mindig lesz, ettől függetlenül csak a legnagyobb tisztelettel emlékszem vissza azokra a dolgozókra, legjobb munkatársaimra, akik ilyenkor nem nézték az órát, meddig kell bennmaradni. Dolgoztak éjjel, nappal, sárban, vízben. Ha emberi módon bántak velük, a hegyeket elmozdították volna, olyan erővel, lelkesedéssel dolgoztak. Az a vezető, aki “megtalálta a hangot”, könnyen boldogult velük. Csak azt kellett világosan látni, hogy az a világ elmúlt, nem is jön vissza többé, amikor bármilyen vezető megalázkodást) várhat a beosztottaitól. Ezt tudva mindig igyekeztem megadni azt a megbecsülést az embereknek, amit a magam számára is elvártam bárkitől.
A munkám nem lett kevesebb ebben a beosztásban sem, mint korábban. Lakásunk változatlanul Kispesten volt, otthon várt a kert, és ami sok egyébnél fontosabb az életben: a családi élet éltető nyugalma, békessége, amit a feleségemnek, jóban-rosszban hű társamnak köszönhetek. Jó szót, szeretetet, féltő odaadást kaptam tőle, életem minden percében azt éreztem, fogja a kezem, nem enged bajba sodródni. Nagy kincs ez az érzés az ember életében, csak akinek megadatik, az tudja, mennyire vigyázni kell rá! Hányszor akartam megköszönni ezt neki, de valahogy mindig elmaradt, úgy voltunk vele, minek érzelegjünk.
A negyvenes évek végén nagy öröm köszöntött ránk: megszületett a nagyobbik lányom, Mária, ma fogszakorvos a székesfehérvári megyei kórházban. Utána nem sokkal a kisebbik, Katalin, ma üzemmérnök a Székesfehérvári Könnyűfémműben.

1951-ben az első békekölcsön első sorsolásakor egyik kötvényemet kihúzták 50 000 forinttal. Már éjjel keresték a rádiótól a riportalanyt, mert kiderítették, hogy a Vízmű egyik dolgozója a nyertes. Reggelre kiderült, hogy ez én, a vezérigazgató vagyok. Így aztán nem lettem riportalany. A másik, ami ugyancsak kiderült, hogy kötvényem 25,- Ft-os címletű, negyed-kötvény, ezért a nyeremény összege az adó levonása után 10 000 forintra csappant.
A nyereményt az OTP-nél rövidesen felvettem. Ezt az akkoriban viszonylag tetemes összeget a következőképpen osztottam fel: 2000,- forintot Pesterzsébeten, a Szabó-telepen lakó idős szüleimnek szántam, 2000-et a kispesti úttörőknek, azután vettem leányaimnak egy pianínót. Bár egyikük sem bizonyult zenetehetségnek, feleségem később hallás után megtanult zongorázni. Ennyi volt a nyeremény haszna azon kívül, hogy rendeztünk egy baráti összejövetelt az üzemi négyszöggel.
A szüléinknek szánt összeget feleségemmel az OTP-ből egyenesen Erzsébetre vittük. Apám ekkor még munkaviszonyban állt, de keveset keresett, így az öregeket mi, a gyerekek szoktuk a lehetőségekhez képest támogatni.
Édesanyámat megkérdeztem, hogyan áll anyagilag. Azt felelte: az utolsó pénzét reggel költötte el szemüvegre. Akkor jól jön egy kis aprópénz – mondtam, és leolvastam az asztalra a húsz darab százforintost. Édesanyám megdöbbent a sok pénz láttán, azután hosszan rámnézett. “Mondd csak, fiam – kérdezte -, tisztességes úton szerezted te ezt? Tudod, hogy én mindig tisztességre neveltelek!” Vérig sértve válaszoltam: miket feltételez rólam! Megnyugtattam, nem hoztam szégyent a családra. Egyszer már bennünket is érhetett szerencse. Másnap, vasárnap lévén, meghívtuk őket ebédre hozzánk. Megfőtt az ebéd, dél már régen elmúlt, de a két öreg sehol. Végül nem győztem türelemmel; elmentem értük Erzsébetre. Szüleim felöltözve az udvaron tanakodtak. Kérdésemre, mi történt, miért nem jönnek már, azt felelték: ennyi pénzt nem mernek a lakásban hagyni.
A dolog izgalmasabb része akkor kezdődött, amikor a nyeremény híre elterjedt a rokonság, az ismerősök körében. Ekkor derült ki, mennyire kiterjedt a rokonságom, olyan retyerutyák is előkerültek, akiknek létezéséről ezidáig nem is tudtam. Háromszáz-ötszáz forintos kölcsönöket kértek. Egy ideig adtam, még adósságba is keveredtem. Sajnos, egyik-másik kölcsönkérőnek rossz volt a memóriája, mert elfelejtette visszaadni a pénzt. Olyan is akadt, aki haragot kezdett.
Életemnek ebben a szakaszában ért az a megtiszteltetés, hogy tagja lehettem a Pongrácz Kálmán polgármester vezette fővárosi küldöttségnek, amely Prága főpolgármesterének meghívására utazott a csehszlovák fővárosba, Dr. Václav Vacek, a csehszlovák munkásmozgalom kiemelkedő harcosa volt abban az időben Prága főpolgármestere, aki számunkra kitűnő kulturális programot is kidolgozott. Ismerkedtünk a főváros életével, a közüzemek munkájával, melyek közül a köztisztasági vállalat még mai szemmel nézve is korszerű munkája lepett meg a legjobban. Itt láttam a Kuka szemétgyűjtőkkel összeszedett, korszerű szalagon osztályozott szemetet elégetni melynek salakjából, cement hozzáadásával, járdaszegélyt készítettek. Külön kiválogatva a csont-, textil- és vashulladékot. Ennél korszerűbb megoldást az utána következő 20 év alatt sem láttam. Az üzem még hasznot is hozott a fővárosnak. Én pedig gazdag tapasztalattal tértem haza az első külföldi utamról.

A lejáratás ellen nem lehet védekezni    
A gyorsuló időben rövidesen újabb esemény, változás következett az életemben. Az idő tájt sokan voltak a hozzám hasonlók: mire az egyik munkaterületen már valamennyire gyökeret eresztett az ember, búcsúzni kellett, mert a kötelesség máshová szólította. Nekem is el kellett köszönnöm a Fővárosi Vízművektől. A pártban úgy döntöttek, hogy a megalakuló Országos Testnevelési és Sportbizottság elnökhelyettese leszek. Az új beosztás nem nagyon tetszett. A sportot szerettem, hiszen említettem, hogy a Kispest, majd a Honvéd Sport Egyesület elnöke voltam, mégis vonakodtam elvállalni. De-hát a pártszerűség azt követelte, hogy az új beosztást mindenképpen el kell fogadnom. Most, negyedszázaddal később is némi keserűséggel gondolok az e területen végzett kétéves működésemre.

Az, hogy rám esett a választás, nyilván abból a meggondolásból fakadt, hogy akkor még mindig annak a Honvédnak az elnöke voltam, amely a híres londoni 6:3-as győzelmet elért magyar válogatott gerincét képezte. Amit előre éreztem, be is következett. A Testnevelési Főiskola felügyelete mellett a káderügyek hatáskörét, a szakemberek számára is bonyolult, nehezen áttekinthető pénzügyeket bízták rám, emellett sok más népszerűtlen feladatot. A tatai edzőtábor építésének felügyelete is a munkámhoz tartozott. Azonkívül nekem kellett végrehajtani – soha népszerűtlenebb tennivalót! – az első komolyabb takarékossági intézkedéseket. A különböző sportszövetségeknél sok helyen szokássá vált társasvacsorák – melyeket sportversenyeik után rendeztek – résztvevőinek létszámát is nekem kellett radikálisan csökkenteni. Az ebből eredő összes túlzást, az ilyenkor törvényszerűen fellépő merevséget kizárólag nekem tulajdonították. Gátat kellett vetnem a nyakló nélküli jutalmazásoknak, az e téren mutatkozó megannyi szabálytalanságnak, ez sem volt hálás feladat. Megvalósításával sok ellenséget szereztem.


Andrássy (Sztálin) út a Hősök terénél, április 4-i ünnepség. A Népstadion makettje. 1952. /fortepan

Tettem a dolgomat, de láttam, hogy népszerűségem fokról fokra csökken. Hozzám tartozott a Népstadion építése is, ahol még társadalmi munkát is végeztem, szerveztem. S miközben elszigetelték tőlem a sportolókat, “illetékes” szakemberek és egyes vezetők elhíresztelték: szerintük “a Tapolczai jó elvtárs, csak az a baj, hogy nem ért a sporthoz, kiváltképp nem ért az élsporthoz”. Láttam, hogy a lejáratás ellen védekezni nem lehet.

1951. április Moszkvába érkezik az első úszó- és vízipóló-válogatott

Közben természetesen az “élsporttal” is igyekeztem kapcsolatot tartani. Legnagyobb élményeim közé tartozik, hogy én vezettem az első magyar úszó- és vízilabda-válogatottat Moszkvában, ahol egy hónapig edzőtáborban voltunk. Én pedig a Szovjetunió testnevelési és sportmozgalmát tanulmányoztam, és Moszkvával ismerkedtem. Ez alatt rengeteg tapasztalatot szereztem, aminek későbbi munkám során nagy hasznát vettem. Kinttartózkodásom alatt részt vettem az 1951. évi május 1-i felvonuláson, amelyet a Lenin-mauzóleum melletti tribünről néztünk végig.
Ugyanez év őszén jelen voltam a bukaresti nemzetközi atlétikai versenyen. Közben idehaza beiratkoztam a Testnevelési Főiskolára, melynek I. évfolyamát jeles eredménnyel elvégeztem. Hiába volt azonban minden igyekezetem, erőfeszítésem, félre kellett állnom. A félreállítás persze nem ment megrázkódtatás nélkül. Hosszan lehetne foglalkozni az elbocsátás vagy leváltás módszereivel. Ezt azonban nem kívánom bővebben részletezni.
Munkakönyvemet postán, a lakásomra küldték. Ezután két hónapig munka nélkül sétáltam. Akadtak olyanok, akik míg tisztségemben voltam, elvtársaimnak és barátaimnak vallották magukat, s azután, hogy leváltásomról hallottak vagy olvastak, elfordultak tőlem, még a családomat sem ismerték meg. Keserű lecke az ilyen, s az sem vigasztaló, hogy ebben az időszakban nem én voltam az egyedüli, aki így járt. A létbizonytalanság miatt feleségem, aki apró gyermekeim miatt korábban otthon a háztartást vezette, a Mérőműszerek Kispesti Gyárába ment dolgozni, fizikai munkát végzett.
Nyolcheti járkálás és küldözgetés után közölték velem, hogy az akkori, tanácsi ügyekkel is foglalkozó Belügyminisztérium igazgatási főosztályának dolgozója, az általános igazgatási osztály vezetője leszek. Ménes János igazgatási főosztályvezető helyettesének neveztek ki, a korábbinál jóval kevesebb fizetéssel, de ez nem is volt lényeges. Amikor új beosztásom híre elterjedt, nagy hirtelen újból megnőtt a tekintélyem. Azok a napraforgó emberek – én már csak így nevezem őket -, akik korábban elfordultak tőlem, ezúttal megint kalapot emeltek, ha összetalálkoztunk. Amikor megtudták, hogy hozzám tartozik a lakóházak államosítása, illetve a panaszok megvizsgálása, egyszerre nagyszerű káder lettem a szemükben. Akik nem sokkal előbb még átmentek az utca másik felére, ha messziről megláttak, és elfordultak a családomtól is, most hízelgő jóbarátnak tüntették fel magukat.


kilátás a kivilágított Budapestre, a Parlament felé nézve. 1953. /fortepan

Kora reggel a Parlamentben    
Belügyminisztériumi ténykedésem viszonylag rövid ideig tartott, ezért csak egy érdekes, számomra izgalmas epizódról kívánok megemlékezni. Odakerülésem után, 1952 őszén kezdődtek az 1953-as választások előkészületei. A munka technikai részének megszervezése, lebonyolítása osztályomra hárult, majd egy operatív választási bizottság alakult, melynek elnöke lettem. Minthogy a tanácsok felső irányítása ekkor még a Belügyminisztériumhoz tartozott, feladatom volt a megyékből beérkezett tanácsi jelentések alapján naponta információs jelentést készíteni a párt és a kormány vezetői számára.
Javasoltam, hogy az információ megbízhatósága érdekében állítsanak fel egy választási ellenőrzési csoportot. A csoport létrejött. Észrevettem azonban, hogy ellenőreim az egyes megyékétől eltérő jelentést tesznek. Úgy döntöttem, hogy ezt jelezni fogom a küldendő információban. Ebből támadt a vihar, amit súlyosbított az a körülmény, hogy ekkor éltük a személyi kultusz legnehezebb időszakát.
Egyik jelentésemben megírtam, hogy a választási előkészületek mindenütt rendben és lelkesen folynak, s amint a megyei jelentések írják, a hangulat kitűnő. Majd így folytattam:

“Nem lenne azonban teljes a kép, ha nem említeném meg, hogy a kiküldött ellenőrök jelzése szerint rontják a közhangulatot a helyenként fellépő súlyos közellátási nehézségek s azok a zaklatások, amelyeknek a kuláklistán szereplő gazdálkodók nap mint nap ki vannak téve.”

Ma már tudjuk – a Magyar Szocialista Munkáspárt levonta ennek az időszaknak a tanulságait hogy a zaklatások és egyéb törvénysértések nagy politikai károkat okoztak, sokat ártottak a Magyar Dolgozók Pártja tömegkapcsolatainak. Sok év munkájába tellett, míg a szektás, dogmatikus szemlélet okozta hibák maradványait is sikerült kiiktatnunk az államigazgatás munkájából. De amikor én ezt a jelzést megírtam, ez az idő még messze volt.
Feletteseim, valószínűleg olvasatlanul, aláírták a jelentésemet, amelyet továbbítottak az illetékesek kezeihez. A legfelsőbb helyen azonban felfigyeltek erre az akkoriban legalábbis szokatlan értékelésre, és a benne foglaltak kivizsgálását követelték. Miniszterem, akit akkoriban neveztek ki a minisztertanács elnökhelyettesévé, kora reggel a parlamentbe hivatott, és meglehetősen ingerülten azzal vádolt, hogy rémhírterjesztő vagyok. Közölte velem: az állítólagos törvénysértések ügyében az ÁVH folytatja le a vizsgálatot. Készüljek fel arra – mondta végül -, hogy amennyiben valótlant jelentettem, egy időre elbúcsúzhatok a családomtól.
Támolyogva mentem vissza hivatalomba. Nyomban kerestettem ellenőreimet, akiktől az információt kaptam. Csak akkor nyugodtam meg valamennyire, amikor kiderült, hogy jelentésemben nagyon enyhén fogalmaztam, mert mindazok, amiket az információ tartalmazott, több helyen is valósnak bizonyultak. Kiderült: akadt olyan település is, ahol kenyérjegyeket nyomtattak. A lakosság több helyütt már este 10 órakor kezdett sorbaállni a kenyérért, amit legjobb esetben csak másnap reggel vagy csak dél felé kezdtek osztani. A munka is nehezen, akadozva haladt. Az anyagi érdekeltség elvének megsértése a mezőgazdaságban, a mesterségesen élezett osztályharc, a kötelező terménybeadás, ami végképp elszegényítette a parasztságot, azokat állította szembe velünk, akik nem sokkal korábban a barátaink voltak. Mind gyakoribbá váltak a zaklatások, ez a körülmény ugyancsak erősen kihatott a közhangulatra. Egész pályámon kötelességemnek tartottam, hogy jelentéseimben ne a feletteseim óhaját, vágyálmait foglaljam szavakba, hanem a tényleges, a valós helyzetet. Meggyőződésem ugyanis, hogy a hivatali szervilizmus csak árt közös ügyeinknek, a félrevezetés, a rózsaszínű ködképek festése legfeljebb a személyes karriernek használ, annak se mindig. Tudnunk kell: a nép nem azt várja tőlünk, hogy szép szavakkal hitegessük, azt is nehezen viseli el, ha szavait torzítva adjuk tovább.
Életemnek ebben a szakaszában sokszor kerültem válaszút elé, hazudjak-e vagy az igazat mondjam, írjam a jelentéseimbe. A “letolások”, .a fenyegetések ellenére, mindig az utóbbit választottam. Szerény elégtétel számomra, hogy végül is a belügyi igazgatás kiváló dolgozója lettem.
Itt szeretnék külön is szólni továbbtanulásomról. Míg sporthivatali ténykedésem alatt a Testnevelési Főiskola elvégzésére köteleztek – amiről már említést tettem -, új beosztásomban az állam- és jogtudományi kar elvégzését írták elő. Ezt már következő munkahelyemen folytattam és fejeztem be.
Ilyen előzmények után, 1953 nyarán kerültem hazánk első szocialista városába, Sztálinvárosba, a ma már több mint 50 000 lakosú Dunaújvárosba.


A régi falu helyén épül az új város

Az eligazítások során a pártban és a Belügyminisztériumban vázolták a rám váró feladatokat, és mindkét helyen hangsúlyozták, milyen nagy megtiszteltetés hazánk első szocialista városában a közigazgatás élére kerülni.
A megyénél kellett jelentkeznem, ahol abban az időben néhány rövidlátó ember nemigen tapsolt ennek az új városnak, e nagyszerű alkotás születésének. Igen, nagyszerű alkotás, s ezt azok értik meg elsősorban, akik tudják, hogy Fejér megyében, hazánknak ezen az egykori feudális vidékén – ahol hajdan a földesurak cselédjei nyomorogtak – mit jelent egy korszerű város, a maga kulturális és szociális létesítményeivel, munkát, biztos megélhetést nyújtó gyáraival. Önmagában is alkalmas arra, hogy hirdesse a magyar nép teremtő szorgalmát, a szocializmus erejét. Büszke lehet erre az alkotásra minden magyar ember és külön minden Fejér megyei. Főként azok, akik – mint én is – a sok-sok ezer ember között részt vehettek a városépítés munkájában.
1953 augusztusában zuhogó esőben érkeztem meg az akkori Sztálinvárosba. A megyénél Bujdosó Imre, a megyei tanács elnöke fogadott igen szívélyesen. Éveken át, egészen nyugdíjazásáig együtt dolgoztunk, mindenben segítette munkámat.

Folytatás hamarosan!

Tapolczai Jenő – Egy elnök Naplója

Dunaujvaros