1977. május 12. Népszabadság

EGY ÉLETMŰ FOLYTATÁSA

Szegény Tapolczai Jenő!
Milyen örömmel készült naplójának a megjelenésére. Másfél-két éve, nyáron Balatonakarattyán megmutatott néhány lapot kéziratának a másolatából. Azokat a lapokat, amelyeken leírja egy látogatásukat Borovszky Ambrussal, a Dunai Vasmű akkori vezérigazgatójával valamelyik országos főhatóságnál. Hazafelé az autóban megállapították, hogy ismét sikerült létrehozniuk egy pontházat. Pont kétszer annyiba került, mint korábban tervezték.
– Ilyen vidám könyv lesz?
– Nem. Komoly is, szomorú is, vidám is; igyekszem úgy megírni, hogy benne legyen az egész életem. Abban pedig mindenféle esemény volt.
Meghalt 1976-ban. nem érhette meg a könyve megjelenését. Most itt van az olvasók előtt a napló – Egy elnök naplója címmel Apró Antal előszavával a Kossuth Kiadó jelentette meg, néhány hónappal ezelőtt a Népszabadságban részletet közöltünk belőle -, egy gazdag és okos élet summája. Olvasom, s úgy érzem, mintha Tapolczai Jenő beszélne, forgatná a gondolatait, mesélné a történeteit, színezné a múltat, mozgatná maga körül a világot A könyve olyan, mint amilyen a személye volt: komoly, felelősségtudó, mozgalmas, bölcs, humorral teli. Látható, hogy aki írta, minden kiterjedésében élte az életet; része volt gondjaiban, ínségeiben, küzdelmeiben, örömeiben. Szerette a sikert és elviselte a kudarcokat, mindegyiket mértékkel és magas rendű emberi méltósággal. Tudott nyerni, tudott veszteni; sokszor volt igaza és sokszor nem volt igaza. Használta magát másokért, és kedvét lelte a munkájában.
Gyorsan kergetik egymást az évek: ezért tehát a fiatalabb olvasóknak röviden elmondom, hogy ki volt Tapolczai Jenő. Legutolsó aktív állásában, nyugdíjba vonulása előtt a Fejér megyei tanács elnöke, korábban 14 éven át Dunaújváros tanácselnöke, még korábban az OTSB elnökhelyettese; a felszabadulás utáni időkben Kispest polgármestere. A felszabadulás előtt munkás, illegális kommunista. S kommunista mindvégig, haláláig…
Az igazi szerelem, a nagy alkalom – az életmű: Dunaújváros volt.
A város, amelyet meg kellett csinálni. Mondanom sem kell, eszem ágában sincs azt állítani, hogy ő csinálta. De azt igen, hogy ez a város őnélküle nem az volna, ami ma. Tapolczai Jenő személye másfél évtizeden át összeforrott Dunaújvárossal; és milyen másfél évtized volt ez! A városalapítást követő lendületes évek, az 1953-as szüneteltetési válság és bizonytalanság, az ellenforradalom, az újrakezdés, a kibontakozás – s az eredmény, amelyet megérhetett.
Erről szól a könyv. Ez a témája. De nem ez a tartalma. A tartalma több ennél. Egy politikus, egy közéleti ember életének évtizedei. Miként állította tulajdonságait és adottságait – buzgalmát, meggyőződését, tüzes akaratát, politikusi készségét, személyiségének vonzását – egy ügy szolgálatába. Persze: ezek a szavak nincsenek benne az Egy elnök naplójában. Tapolczai mesél, anekdotázik, emlékezik, ismét átéli régi élményeit kedvvel, szívvel, ahogyan egész életében mindent.
Most, hogy a könyvét olvasom, írásával elibém teremti magát: okos, nagy szemének nyugtalan pillantását, türelmetlen gesztusait, mindig kifejező, mindig találó szavait, szellemességének kedves fordulatait, felszabadult, önfeledt pillanatait. Amelyek sohasem voltak egészen önfeledtek: mert mindig benne vibrált a készenlét, hová kell odaállni, hol lehet segíteni, tenni, elérni, kiharcolni, megvalósítani valamit… Kevés olyan embert láttam, aki a tettekre felhangoltabb lett volna nála.
Amikor nyugdíjba ment, akkor sem nyugodott. Beteg volt már, s hirtelen megroskadt. De tudta, hogy még van tennivalója. Eleget tenni az emlékezés parancsának. Leírni, amit tett és átélt. S a hatvanhárom éves ember tollat fogott, emlékezett, régi feljegyzések, iratok, vb-ülések jegyzőkönyvei, újságcikkek, fényképek segítségével megírta az élettörténetét. Egyszerűen, tényszerűen, időrendben, írásban gyakorlatlanul, de minthogy érdekes személyiség forgatta a tollat, a tehetséges ember ösztönös sugallatával, érdekes lett a könyv is.
Tapolczai Jenőnek, közéleti pozíciója következtében, volt hatalma, és törődött is a hatalmával. Élt vele. De nem a hatalom tette emberré. A személyisége töltötte meg tartalommal azt a hatalmat, amelyet rábíztak. Tudta – sajnos, sokan elfelejtik! -, hogy a beosztásoknak bizonyos kihordási idejük van. Hivatali kudarc, betegség, indokolt, vagy indokolatlan változtatási szándék, s ezerféle más lehetséges ok: beosztás volt, nincs. De emiatt nem kell megroppanni, összedőlni, semmivé válni. Az idő törvényei elől nincs menekvés. Aki ezt nem érti meg és csak “funkciók” kategóriáiban gondolkodik, egész életében lapulhat egy íróasztal mögött. Csak ne történjen semmi. Ne legyen baj, változás, előre nem látott esemény; ne borzolja fel egyetlen kavics se az állóvizet. Tapolczai – pedig mennyivel kényelmesebb lehetett volna az élete – nem bírt így élni.
Zaklatta maga körül a világot, a világ zaklatta őt; így voltak egymással, termékeny békétlenségben. De közben: történtek a dolgok, lendítette, amennyire erejéből futotta, az eseményeket. Nem volt hiúbb sem, mint más ember. Hallottam olyan emberről, akinek az alárendeltjei mindenféle ártatlan összeesküvéseket szőnek, hogy egy-egy ügyben a főnököt ne az osztályvezető, hanem legalább a miniszterhelyettes kérje meg valamire. mert különben úgy érzi, csorba esik a méltóságán. Tapolczai? Az ördög öreganyjával is hajlandó volt tárgyalni, ha szükségesnek gondolta. S tette kedvtelve, örömmel vagy dúlva-fúlva, esete válogatta – de mindig elért valamit.
Szeretett szembenézni a bajokkal. Könyvében idéz egy régi történetet: néhány évvel a felszabadulás után, rövid ideig tartó belügyminisztériumi tevékenysége idején azért bocsátották el az állásából (s mennyire örült, hogy ilyen olcsón megúszta), mert egyik jelentésében leírta, a közhangulatot rontják a súlyos közellátási nehézségek, továb a kuláklistán indokolatlanul szereplő gazdálkodók zaklatása. “Egész pályámon kötelességemnek tartottam – írja a könyvében -, hogy jelentéseimben ne a feletteseim óhaját, vágyálmát foglaljam szavakba, hanem a tényleges, a valós helyzetet. Meggyőződésem ugyanis, hogy a hivatali szervilizmus csak árt közös ügyeinknek. A félrevezetés, a rózsaszínű ködképek festése legfeljebb a személyes karriernek használ, annak se mindig.”
Nehezen tudom elválasztani a könyvben olvasottakat a személyes emlékektől; életének legaktívabb szakaszában közelről ismertem. Néhány hónappal a visszavonulása előtt a Fejér megyei tanács elnöki hivatalában meglátogattam, hívására. Cukorbeteg volt; a csúnya őszi napon kedélytelen, lehangolt. Egyszer csak felvidámodott: – Megkérjük a titkárnőmet, hogy hozasson fel valami ebédet. Közben beszélgetünk.
Megérkezett az ebéd.
– Nem lesz belőle baj?
– Ebből?! Dehogynem lesz. Hohó, hogy mekkora baj lesz! Nem győzök majd hazudni az orvosomnak, de alighanem hiába, mert neki is van esze. Ebéd után pihennem kellene egy félórát de kimegyünk Mezőszilasra a szövetkezetbe. Berki megmutatja az új lovait. Abból is baj lesz, persze, hogy elmarad a pihenés. Általában mindenből baj lesz, ha az ember nem ül egész életében egy üvegbura alatt.
Ennek a délutánnak az emléke is itt van a könyvben.
A legfontosabbat ami benne van; miként kell tehetséges vezetőnek lenni, természetesen nem lehet megtanulni Tapolczai Jenő naplójából. De a figyelmes olvasó megtudhatja belőle, hogyan kell egy embernek önnön értékeivel bánnia. Benne van Tapolczai Jenő rokonszenves személyiségének minden vonzóereje – egyebek között az, hogy bár hivatalokat vezetett, soha, egyetlen pillanatig sem volt hivatalnok. Hogy korrekt szabályossággal csinált mindent, előírásokat, törvényeket tisztelve, de ő maga, emberi adottságai folytán, mégis mindig szabálytalan volt. Ettől sugárzott, ezért volt élmény beszélni, találkozni, dolgozni vele a munkatársainak. Ettől lett népszerű és közkedvelt, ahol csak megfordult.
Ebben a könyvben, az Egy elnök naplójában még egyszer – fájdalom, utoljára, de maradandó érvénnyel – megmutatta, hogy közéleti ember közéleti munkálkodással megtarthatja magát az utódok emlékezetében.

Tamás István

Előszó

A könyv, amelyet most kezébe vesz az olvasó, szakmai értelemben nem “történész munka”. Szerzője, dr. Tapolczai Jenő, a magyar munkásmozgalom régi harcosa, aki a felszabadulás után, 14 éven át Dunaújvárosban a városi tanács elnöke volt, majd később, nyugdíjba vonulásáig, a Fejér megyei Tanács élén állt. Amikor élményeit, tapasztalatait csokorba szedte, természetesen nem kívánt történelmet írni a korról, amelyben küzdött, munkálkodott, sem a városról, amelyhez emlékeinek java része kötődik. A szerző nem törekedett arra, hogy gazdag életpályájáról hiánytalanul számot adjon. A cím – Egy elnök naplója – maga is inkább széljegyzeteket, egy-egy téma kapcsán a szerző emlékezetébe felötlő élményeket, eseményeket ígér és nem teljes beszámolót. S mégis, az emlékek kusza, olykor látszólag lazán, de mindig logikusan egymáshoz fűzött sorából végül is olyan impozáns mozaikot alkotott, amelyben nemcsak a harcos, céltudatos életút rajzolódik ki világosan, hanem mögötte jól láthatók az országban kibontakozó szocialista építőmunka egyik fontos frontszakaszának, egy új szocialista város létrejöttének és dinamikus fejlődésének kontúrjai.
Elöljáró soraimban hadd kapcsolódjak csupán két, úgy vélem, igen lényeges szálon e könyv sokrétű mondanivalójához.
Dunaújváros különleges helyet foglal el az új típusú szocialista urbanizációban. A magyar társadalomban és gazdaságban a felszabadulás után végbement mélyreható átalakulás történelmileg rövid idő alatt jelentősen megváltoztatta a dolgozók életkörülményeit. Számottevő változás következett be a lakosság települési viszonyaiban is. A szocialista iparosítás előrehaladásával a városba áramlás tömeges méreteket öltött, s a városiasodás folyamata általában felgyorsult. Az urbanizáció egyik legsajátosabb irányát azonban az ipartelepítés, ill. -fejlesztés következményeként szinte a semmiből – jelentéktelen községek helyén – született új városok képezik. Közülük is kiemelkedő jelentőségre tett szert a felszabadulás előtt ismeretlen Dunapentelén, a Vasmű szomszédságában felépülő Dunaújváros, melynek neve elválaszthatatlanul egybeforrt a szocialista építés történetével.
A Szovjetuniónak a második világháborúban aratott világtörténelmi jelentőségű győzelmével, hazánk felszabadításával számunkra is megnyílt a lehetőség, hogy megvalósuljon a munkásosztály, a dolgozó nép hatalma. Ehhez azonban meg kellett szervezni a fasiszták által lerombolt, kifosztott ország újjáépítését, meg kellett semmisíteni a tőkés-földesúri rendszer társadalmi gazdasági alapjait, és meg kellett teremteni a forradalmi fejlődés fő eszközét, az új demokratikus államhatalmat. A kommunista párt, az újjászületés vezető ereje, ezért tűzte ki elsődleges célul a közigazgatás megreformálását és a népellenes elemektől való megtisztítását. Így került be a dolgozók képviseletében az állam központi és helyi szerveibe, a hatalom bástyái közé sok ezer munkás és szegényparaszt. Közöttük szép számmal voltak olyanok, akik – miként e könyv szerzője is – már a felszabadulás előtt részt vettek a munkásmozgalomban. Közéleti tapasztalatuk alig volt, igazgatási ismereteik még kevésbé, de volt forradalmi lelkesedésük, hitük, és élvezték a dolgozók bizalmát. Helytállásuknak, áldozatos munkájuknak nagy szerepe volt abban, hogy a proletárdiktatúra kivívását követően létrehozhattuk a tanácsrendszert, s ezzel igazi népképviseleti alapokra helyezhettük a közigazgatást.
A tanácsok a munkáshatalom államszervezetének fontos társadalmi funkciót is betöltő alapintézményei. Megalakulásuk óta tevékeny részesei a párt- és az állami politika helyi végrehajtásának, a szociális gondoskodás, a város- és község-fejlesztés, a lakosság ellátása terén elért eredményeknek. Ismeretes, hogy az első években – különböző okokból – még nem tölthették be megfelelően az alkotmányban és a tanácstörvényben meghatározott szerepkörüket. A szerző saját példáján keresztül érzékelteti az indulás nehézségeit, a városfejlesztés ezernyi gondját, a szükséges önállóság és hatáskör hiányát. A tömegkapcsolatokra is hátrányosan hatott több korabeli hibás intézkedés, a tömegek meggyőzése helyett az adminisztratív intézkedések előtérbe helyezése és az 1949- 1956 közötti évek egyéb ellentmondása. Mindezek nehezítették a tanácsok munkáját is, és mellettük kevés figyelmet és eszközt fordíthattak a lakosság jogos szükségleteinek kielégítésére.
Igaz, a Magyar Dolgozók Pártja 1953 júniusa után hozzákezdett a hibák feltárásához és kijavításához. Ennek eredménye volt az 1954-ben hatályba lépett második tanácstörvény is, amely növelte a tanácsok önállóságát, kedvezőbb feltételeket teremtett munkájukhoz. Az akkori politikai helyzet miatt – amelyet a szerző “cikcakk-politikaként” jellemez – a várt fejlődés mégsem következett be a szükséges mértékben. Amikor pedig megindult a jó irányú kibontakozás, az ellenforradalom állította átmenetileg súlyos helyzet elé a néphatalmat, a tanácsokat is. A próbára tevő nehéz években, majd az ellenforradalom okozta eszmei-politikai és gazdasági zűrzavar körülményei között a tanácsvezetők és a tanácsi dolgozók többsége hű maradt a szocializmus ügyéhez, és tevékenyen részt vett az ellenforradalom leverését követő konszolidációban, majd a mezőgazdaság történelmi jelentőségű szocialista átszervezésében. Ennek a forradalmi feladatnak a megoldása új helyzetet teremtett társadalmi, politikai, gazdasági téren egyaránt. A szocialista alapok lerakása új elemeket vitt pártunk szövetségi politikájába, amelyben jelentős szerep hárult és hárul a tanácsokra is. Ezeket az új elemeket pártunk VIII. kongresszusa elemezte, és ezek mint a szocialista nemzeti egység politikája váltak ismertté. Együtt a tömegekkel – együtt a néppel: ezt követelte addig is a fejlődés, azonban ennek még nagyobb lett a jelentősége új, az addiginál bonyolultabb feladataink teljesítése érdekében. Pártunk féltve vigyázta és vigyázza, hogy nagy történelmi feladataink megoldásába bevonja a nép széles rétegeit, mert ez nem csupán alapfeltétele a szocializmus sikeres építésének, hanem ez a módja az egyéni, a csoport- és az állami érdek egysége érvényesítésének is.
A szocializmus alapjainak lerakása, majd a fejlett szocialista társadalom építésének megkezdése napirendre tűzte az állami munka színvonalának emelését, a szocialista demokratizmus szélesítését is. Ehhez mérten a hatvanas évek elejétől kezdve számos központi intézkedés növelte a tanácsok önállóságát, hatáskörét, anyagi eszközeit. Hatásukra mindjobban kibontakozott gazdasági szervező, kulturális ellátó tevékenységük, megélénkült a város- és községfejlesztés, javult a hatósági ügyintézés, növekvő számban vonták be a tanácsi munkába az állampolgárokat. Ezzel párhuzamosan nőtt a tanácsok társadalmi elismerése, tekintélye.
Társadalmi, gazdasági fejlődésünk gyorsuló üteme csakhamar általánosabb előrelépést követelt. Az MSZMP X. kongresszusa állást foglalt az államélet és a szocialista demokrácia átfogó fejlesztése és ennek keretében a tanácsrendszer továbbfejlesztése, a tanácsok hatáskörének, önállóságának és felelősségének növelése mellett.
Az országgyűlés által 1971. február 10-én elfogadott harmadik tanácstörvény szocialista rendszerünkben ténylegesen betöltött szerepüknek megfelelően határozta meg a tanácsok funkcióit, és minden korábbinál kedvezőbb feltételeket teremtett munkájukhoz. Tapolczai elvtárs ezt úgy fogalmazta meg, hogy az új törvény “a tanácsok életében szinte forradalmi változást hozott”. E törvény alapján valóban új lendületet vett a tanácsi munka. Az MSZMP XI. kongresszusa szerint erősödött a tanácsok népképviseleti, önkormányzati és államigazgatási jellege, hatékonyan vesznek részt az össztársadalmi feladatok megoldásában.
Egyre érezhetőbbé válik az, hogy bővült a tanácsok területi szerepköre. Folyamatosan bővül a nem tanácsi szervekkel való összefogás lakások, közművek, járdák, parkok létesítésére, iskolák, óvodák, bölcsődék, orvosi rendelők, sportpályák és más, a helyi lakosság ellátását szolgáló létesítmények közös megépítésére, a létesített intézmények együttes fenntartására. Sok szép példát találhatunk erre ebben a könyvben is. Igen jelentős, pozitív irányú változások történtek a tanácsok területi-igazgatási rendszerében. A fejlettebb községek nagyközségi jogállást és ezzel több hatáskört kaptak. A felszabadulástól napjainkig 34 új város alakult. Köztük több szocialista város, elsőként Dunaújváros.
A szocialista társadalom fejlődésében természetesen nem lehet megállás. A XI. kongresszus határozatainak végrehajtása a szocialista állam valamennyi szervére, a tanácsokra is növekvő feladatokat hárít. A legfontosabbak közé sorolható az ötödik ötéves terv politikai-gazdasági céljainak valóra váltása, a városok és községek fejlesztése, a lakosság ellátásának javítása, mindenekelőtt a tervezett lakások, közművek és kapcsolódó intézmények megépítése. Ehhez a tanácsoknak 375 milliárd forint áll rendelkezésükre, másfélszer több, mint a negyedik ötéves tervük előirányzata volt.
A tanácsokban, egész eddigi fejlődésük ezt igazolja, megvan a képesség, hogy megfeleljenek a magasabb követelményeknek. Biztosíték erre a közéleti munkában jártas sok ezer tanácstag, a politikailag és szakmailag jól felkészült és képzettségét folyamatosan növelő tanácsapparátus.
Tapolczai elvtárs visszaemlékezése személyes vallomás közügyekről. Tanácselnöki tapasztalatait a tőle megszokott közvetlen stílusban, jó humorral, humanitással és politikai éleslátással örökítette meg. Ezért e könyv – úgy gondolom – nemcsak a dunaújvárosiak vagy a tanácsi munkában részt vevők számára lehet hasznos és érdekes olvasmány, hanem joggal tarthat igényt a legszélesebb közérdeklődésre is.
APRÓ ANTAL

Folytatás hamarosan!

Tapolczai Jenő – Egy elnök Naplója

Dunaujvaros